Gyerekrezervátum

Nemhogy ömlik, egyenesen zubog minden csatornán, hogy a kormány számára milyen fontos a gyermekek védelme. Érdekes viszont, hogy miközben a gyermekvédelem ennyire kiemelt szempont, az utcán tüntető diákok szemébe mégis spriccel a könnygáz - persze a csípős permetnél fájdalmasabb  az iskolásoknak, hogy a gyermekvédő vezetés magasról tesz a véleményükre. Ehhez a szerfelett ellentmondásos helyzethez "remekül" illeszkedik Böjte Csaba ügye is, amely a "gyermekvédő" oldalon nem igazán vált ki erős tiltakozást: úgy látszik tehát, azért mégsem annyira fontosak a gyerekek.

Böjte Csaba egy sztárpap, vagyis egyre inkább úgy fest, csak az volt. Nem először írok vele kapcsolatban, és higgye el nekem a kedves olvasó, nem is szívesen teszem. Nem "csámcsogni" kívánok a botlásain, sem a "dühöm kiadni" vagy felsőbbrendű módon odapörkölni neki egyet. De azt nem tagadom, keresztény emberként egyszerre van bennem valamiféle felágaskodás és szomorúság. Olyan épület omlik most össze a szemünk előtt, amit inkább tovább kellett volna építeni. Meggyőződésem szerint Böjte Csaba nem járt rossz úton, amikor gyermekmentésre adta magát, a kicsik felkarolása, etetése, nevelése minden józan ember számára nemes cél és respektálható tett. Böjte az a karakter volt, akitől őszintén szólva soha nem sajnáltam a rengeteg ráfordítást, a beinvesztált pénzösszeget, a népszerűséget és felkapottságot. Azt se bántam, hogy valamiféle "szent celeb" lett belőle - mert a munka, amit végzett, egyszerűen olyan fontos és lélekemelő volt, hogy megérte populárissá tenni, felhívni rá a figyelmet, rivaldafénybe állítani. Inkább népszerűsítsék egy gyermekmentő szerzetes munkásságát, mintsem a celebkultúra bugyraiból feltörő, naplopó, semmi értéket nem teremtő sztárocskák dolgait.

Aztán kidőlt egy csontváz, most pedig még több is. Ott tartunk, hogy Böjte Csaba lett a legnagyobb akadálya a saját szervezete működtetésének.

Nemi erőszak, bántalmazás, visszaélések sora - nem részletezem, a vonatkozó hírforrásokban minden le van írva -, és szinte példátlan, másodfokon kiosztott 28 év(!) börtönbüntetés az abuzálást elkövetőnek. Mintha mindez nem lenne elég, időközben előkerültek ehhez hasonló ügyek, és ahogy Bartus László a maga szokásos bárdolatlanul szókimondó stílusában - ámde igen találó szóhasználattal - megfogalmazta: az eredetileg gyermekek védelmére és nevelésére létesített Dévai Szent Ferenc Alapítvány inkább egy "gyerekrezervátumra" emlékeztet, ahol azt csinálnak a kicsikkel, amit csak tudnak és amit nem szégyellnek. Szégyenkezésről pedig láthatóan nincs annyira szó, ahogy felelősségvállalásról sem igazán. 

Megrándíthatnám a vállam, de nem vagyok az a fajta, és nem tudok az ilyesmihez hozzászokni. Persze meglepődött sem vagyok, kivéve egy dolgot. Ez is az én hibám.

Valahogy bedőlhettem a mézes-mázos Böjte-imidzsnek, mert a "kedves szerzetes" csuhája mögött sokáig nem tűnt fel, hogy ez az ember milyen szörnyű butaságokat beszél. Most nem a szóvirágos közhelyekre gondolok a mindent elsöprő szeretetről és hasonló frázisokról, ami egy amerikai szépségkirálynő választás záróbeszédéhez illő bölcsesség, hanem amiket ebben az ügyben és más dolgok kapcsán Böjte megfogalmaz. Így például zavarba ejtő ostobaság gyerekekkel együtt imádkozni az "ártatlan Budaházy bácsiért", vagy azt mondani, hogy a "rákos daganatot" sikerült kimetszeni az Alapítványból a fenti bírósági ítélet kapcsán, a többiek pedig szinte ártatlanok ebben a helyzetben, hiszen az "egészséges szöveteket" így megvédték. Ezek olyan szintű sületlenségek, hogy egyenesen mellbevágó olvasni őket. Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy maga Böjte elhiszi őket vagy csak azért mondja, mert nem maradhat néma ebben a helyzetben. Ehhez a sületlenséghez csatlakoznak még olyanok, akik nyakra-főre osztják az interneten a "boldog dévaházi árvák" sztorijait - amivel azt kívánják illusztrálni, hogy micsoda aljas dolog Böjte Csabát bántani, hiszen nagyon sok gyermeken segített. Amit persze - tegyük ezt hozzá - nem tagad senki sem, de nem is azért "bántják" Böjtét, akiken segített, hanem akik egy életre megnyomorodtak a megalázó bánásmód és akár szexuális abúzus miatt. A sikeres élettörténetek eltörlik a bűncselekményeket? Komolyan lehet így érvelni?

Ne felejtsük el, itt valakik egy évtizeden át rendszeresen bántalmaztak gyermekeket nevelői minőségben, nem is egyet, mert nem elszigetelt esetről van szó és nem egyszeri alkalomról. Kínozták, rettegésben tartották őket, fizikailag és érzelmileg abuzálták. Világossá vált, hogy a nevelőként dolgozók egy része is inkább nevelésre szorult volna - ehelyett azonban hatalmat adtak a kezükbe a szervezeten keresztül. Erre Böjte másik reakciója mindösszesen az volt, hogy most nem ítélkezni kell, hanem imádkozni.

Hát igen, ebben azért van valami, az már biztos! Tényleg imára van szükség: Böjte Csabának jó szerzetesként hason csúszva kellene bűnbánatért könyörögnie Isten előtt, és vele együtt másoknak is. Aztán az ámen kimondása után - ha nem akarja, hogy a hitelessége végképp porrá omoljon és az életművének tekinthető szervezetet elnyelje a Nagy Erkölcsi Fekete Lyuk - azonnal lemondani, nyilvánosan megfogalmazni erős bocsánatkéréseket és rábízni a szervezet vezetését vezetni képes emberekre. Ilyen kaliberű bukásoknál ez az elvárható minimum, ami persze az egész esethalmaz jogi hátterét még nem fogja megoldani önmagában. Az ájtatos szólamoknak most nincs helye, csak röhejessé teszik a szörnyűséget és még több kárt okoznak. Az igazi gyermekvédelemre pedig láthatóan nem az óvodákban, hanem a Dévai Szent Ferenc Alapítványnál van szükség.