Jézus, a néger nő, avagy a písziség határai

Lábra kapott a hír, miszerint egy fekete színésznő, név szerint Cynthia Erivo fogja játszani a Jézus Krisztus Szupersztár című jól ismert Webber-musical címszerepét, vagyis röviden és tömören: magát Krisztust. Micsoda botrány! - kiálthatnánk fel, pedig ilyesféle formabontásra már nem először kerül sor a művészet és irodalom világában. Nem a film maga itt a kérdés, hanem a "písziség" határai, amit a művészet világában nem is olyan könnyű meghúzni.

Még jól emlékszem, amikor jó pár évvel ezelőtt megjelent magyarul is William Paul Young mindent letaroló bestseller-regénye, vagyis "A Viskó" című könyv. Nem lenne pontos úgy fogalmazni, hogy akkoriban csak egy könyvpremierről beszélhettünk, hiszen komoly felbolydulás követte a kötet piacra dobását. Egyesek keményen ekézték a szerzőt, hiszen a Szentháromság személyeit finoman szólva is szokatlanul ábrázolta. Jézus még megmaradt az izmos ácsmesternek, de a Szentlélek egy fiatal ázsiai csaj volt, az Atyaisten pedig egy megtermett néger nő. Akik meg se kísérelték megérteni a szimbolikát, ami a könyv logikája és szándéka mögött húzódott, azonnal farkast kiáltottak és mint valamiféle eretnek tanítót kezdték verbálisan üldözni a szerzőt. Mások viszont a megbocsátás erejének dinamikáját fedezték fel a lapokon és egész lelkigondozói kört szerveztek a könyv köré, mint ami segít a sebekkel küszködőknek az elengedés kérdésében.

Lehet, hogy unalmas leszek az olvasó számára, de bevallom őszintén, engem sehogyan sem dúlt fel ez a regény. Elolvastam, mert tudni akartam miről szól az óriási felhajtás miatt. Nem akadtam ki semmin, de nem is fogott meg túlságosan a kötet. A könyvből készült filmet is nagyjából átlagosnak tartom, amolyan "egyszernézős" kategóriának, amivel kapcsolatban az ember tudomásul veszi, hogy látta - de nem történt semmi különös, itt a pont a mondat végén.

Tény és való azonban, hogy úgy tűnik, manapság a formabontás már nem pusztán a művészet egyik eszköze arra, hogy kibillentse az olvasókat vagy nézőket a megszokott sémáikból, hanem annál sokkal több: kifejeződése annak, ahol a társadalom tart. Amit most írok, az leginkább az én preferenciám, az én ízlésemről és felfogásomról tanúskodik, de semmiképpen nem ökölszabály. A magam részéről szeretem, ha a művészetek "tartalomfogyasztójaként" kihívás elé vagyok állítva: tessék nyugodtan feszegetni a határokat, hiszen a film, a regény, a zene és más művészeti alkotás éppen erre való. Nem baj a formabontás, nem zavar az sem, amikor a történelmi személyeket és eseményeket alternatív értelmezések mentén tálalják. Legyünk őszinték, a Jézus Krisztus Szupersztár musical eredetileg is ilyen volt, sőt az 1973-as filmverzió sem nevezhető éppen egy klasszikus Krisztus-ábrázolásnak. Autóbuszok, farmernadrág, bombázó repülőgépek, vagyis modern elemek sorjáznak az ókorban játszódó filmben, a sodró rockzenét éneklő sztárokkal karöltve. Nyilvánvaló, hogy nem egy történelmi dokumentumfilm készítésére törekedtek a készítők, hanem inkább egy üzenetcsomag megformálására, amely Jézus odaadó haláláról, valamint az áruló-kételkedő Júdás tépelődéseiről szól.

Van-e azonban határa a művészet formabontó tevékenységének? Ha a Viskóban az Atya egy néger nő volt, a Webber-musicalben Júdás egy rockzenét kiabáló farmergatyás fickó, akkor szabad-e Jézust egy néger színésznő segítségével életre kelteni - vagy ez már maga a celluloid-blaszfémia, a pokol alsó szintjeiről felbugyogó istenkáromlás?

Erre nincs objektív válaszom. Amim van, az csak a saját ízlésem. Talán konzervatív vagyok, de jobban szeretem azt a Jézus-ábrázolást, amit a Chosen-ben találok, mint amivel a formabontó alkotók próbálkoznak. Pedig a Chosen is formabontó ám a maga módján! Nem a szakállas, izmos, amerikai fiatalember külsőre célzok most, hanem arra, hogy a Chosen-Krisztus nagyon emberi, s közben mégsem oldódik fel benne az isteni oldal. Úgy akar mást mutatni, mint minden más, hogy közben ismerős marad. 

Félő azonban, ha a Jézus-formát túlságosan megbontjuk, ha túl messzire sodródunk attól a Krisztustól, akit még be tudunk azonosítani nyugati emberként, akkor hiába hivatkozunk arra, hogy "a művészetekben mindent szabad" - egyszerűen az azonosulás lehetősége kerül távolra tőlünk. Ez pedig nézőként, olvasóként, műfogyasztóként biztosan nem kívánatos és nem szerencsés állapot. Hiszen ha nem tudunk azonosulni egy történet karakterével, akkor maga a történet is elveszik számunkra. Lehet teoretikus vitát folytatni arról, mi fér bele és mi nem Jézus ábrázolásába, de az egyik határt talán itt húzhatjuk meg. A néger nő testében megelevenedő Krisztus nekem épp oly idegen, mintha John Wicket az akciósorozat következő epizódjában óvónéninek ábrázolnák, vagy Ripley hadnagyról kiderülne, nem is az arctámadó idegenekkel harcolt valójában, hanem csak egy rovarirtó cégnél volt könyvelő. Messze kerülnék a karakterüktől és ezáltal megszakadna velük a kapcsolatom - ennyit pedig talán a művészi szabadság sem ér meg. 

Tovább

Puzsér és a pedofília - miről szól ez az egész?

Csak röviden a tények: Puzsér Róbert tegnap találkozott volna Magyar Péterrel, hogy utóbbi kormányzóképességével kapcsolatban folytasson szélesebb közönség előtt vitát. Több ezer jegy elkelt a rendezvényre, ami azonban végül elmaradt. Magyar Péter és a Tisza úgy határozott, be se lép a diskurzusba, mivel előkerült egy nagyjából hat évvel ezelőtti felvétel, amiben Puzsér Róbert arról beszél, a pedofil hajlam önmagában még nem bűn, hanem csak a ténylegesen megvalósult pedofília az. Vagyis úgy tűnik, mintha Puzsér relativizálni kívánná a pedofília kérdését, a kockázatok és mellékhatások tekintetében pedig Magyar Péter elhatározta, ő nem kíván egy színpadon mutatkozni egy pedofíliát relativizálóval.

Ha valaki két lábban a földön jár és figyeli a hazai közbeszédben zajló vitákat, eszmecseréket, kardvillanásokat, többféle tényre is felfigyelhetett. Az egyik, hogy nagyon nem mindegy, hol találjuk meg egy-egy téma optikáját és képesek vagyunk-e észlelni, valójában mi a szándéka, a mögöttes indítéka a sokszor késhegyre menő csatározásoknak. Mert lehet úgy is vitát folytatni, érveket mondani, kérdésekről beszélgetni, hogy igazából az egész katalizátora nem az adott kérdések rendbetétele és tisztázása, hanem valami teljesen más. Keresztény példával élve, pontosan ilyesmit látunk Jézus esetében, amikor a farizeusok faggatják. Sokféle dolgot kérdeznek tőle, például azt is, szabad-e a császárnak adót fizetni? Nyilvánvaló, hogy a kérdezőket nem az adófizetéssel kapcsolatos gazdasági megfontolások izgatták - merthogy szerettek volna engedelmes alattvalónak bizonyulni a Római Birodalomban. Talán az érdekelte őket elsősorban, Jézus igazi messiás-e, aki nyíltan szembeszáll a rómaiakkal vagy sem. De leginkább arról van szó, hogy élvezettel szorították sarokba a Mestert, és elégedetten szemlélték, hogyan vágja ki magát ebből a helyzetből.

Puzsér Robi "pedofilügye" sem a pedofília kérdéséről szól. Efelől ne legyen semmi kétségünk! Egyébként elképesztőnek találom, hogy a pedofília maga ennyire bevett téma lett Magyarországon, mintha olyasféle, napi szintű kérdésről lenne szó, amivel az átlagember úton-útfélen szembesül. Nincsenek a farzsebemben pontos statisztikák, nem szeretek fogadásokat kötni sem, most mégis ki merem jelenteni: komolyabb összeget tennék fel arra, hogy a pedofíliánál sokkal nagyobb erkölcsi problémák szennyezik az emberi lelkeket mifelénk. A pedofília, mint az ártatlan kicsikkel szemben elkövetett bűncselekmény, elképesztően gusztustalan és mondani sem kell, akármilyen formájában elítélendő tett. Mellékesen, pont egy olyan dolog, amiben leginkább az elmúlt évek tapasztalatai szerint maga a keresztény kormányzat érintett.

Szeretnék világosan fogalmazni: a klasszikus keresztény bűntan értelmében az ember nemcsak tettekben képes vétkezni, de gondolatokban is. Krisztus úgy beszélt, ha valaki csak vágyakozva tekint más asszonyára, az már paráznának nevezhető. Felhorkanhatunk erre, micsoda szigorúság ezt tanítani, mindazonáltal a jézusi etika tűpontosan mutat rá arra, hogy a bűnök az ember gondolatvilágában születnek, amit a konkrét tettek csupán következményként jelenítenek meg. Ahogy a blog korábbi írásaiban fejtegettem, a bűn a keresztény teológia értelmezése szerint alapvetően nem szimplán cselekedet, amit a jogrendszerünk szankcionál. Sőt, nem is pusztán erkölcsi természetű cselekmény, amelyet össztársadalmilag elítélünk. Ezeknél sokkal rosszabb a helyzet: a bűn lételemünk, a természetünk része, alapvető meghatározottságunk, orientáló erő az életünkben.

Éppen ezért talán most némiképp vitatkoznék Puzsér Róberttel, mert miközben igaza van abban, hogy maga a hajlam még nem bűn, annak bármilyen - akár gondolati szintű - megélése már az. Szerinte ha egy ember önkielégítést folytat, és ehhez gyerekekről készült képeket használ fel, az nem számít bűnnek, mivel abban senki sem sérül meg. Egy beteg hajlamokkal rendelkező ember tettének hívhatjuk ugyan az ilyesmit, de ennél nincs többről szó. Természetesen Robinak nem kell osztania a kereszténység erkölcsi meglátásait, én viszont nem tudok másból kiindulni. Nincs igaza szerintem abban, hogy (keresztény) erkölcsi értelemben ne lenne bűn, amit a gyermekfotókra önkielégítő ember végez. Lehet, hogy a szó fizikai értelmében nem sérül meg közben egyetlen gyermek sem - a szó erkölcsi-jézusi értelmében viszont kiéli a hajlamait, tehát bűnt követ el. Címkézzen akárki maradinak, én ezt gondolom.

Viszont ezen a ponton ezt a szálat lezárom, és visszautalok a bejegyzésem elején írt optikára. Nem szabad hagyni ugyanis félrevezetni magunkat: a közbeszédben most zajló "Puzsér-borány" nem a pedofíliáról szól. Ez nem egy teoretikus-erkölcsi-értelmiségi vita arról, mikortól kezdődik a pedofília és honnan számít bűnnek. Ebben az értelemben most teljesen mindegy, igaza volt-e hat évvel ezelőtt Puzsér Róbertnek vagy sem. A lényeg a politikai helyzet: Robi kinőtte magát egy hatalmas felületté,  amelyet érdemes használni. Részben műkritikusi és megmondóemberi munkát végez, részben még közszolgálatit is, amikor politikusokkal leül egy asztalhoz társadalmi kérdésekről diskurálni. Magyar Péter sokakhoz eljutott volna a saját gondolataival, ha a tegnapi beszélgetés megvalósul.

Sokkal nagyobb kérdés tehát az a szándék, ami megkísérelte tönkretenni és végül sikeresen megcsáklyázta ezt a találkozót - közben pedig felszínre hozta Magyar Péter stratégiai képességeit is, ahogyan egy ilyen helyzetben reagál. El lehet képzelni, ahogy bizonyos emberek feltűrik az ingujjaikat, leülnek a laptopjaik elé és lázas kutatómunkába fognak. Feltúrják az internet bugyrait, könyvekbe lapoznak bele, újságcikkeket böngésznek csak azért, hogy valami fogást találjanak Puzsér Róberten! Végül hat évnyit kell visszamenni az időben, és a "sors" a kezükre játssza Robi egy régi gondolatömlenyét, amit egy értelmiségi párbeszédben bedobott, pont egy olyan trendi és érzékeny témában, mint a pedofília. Megvan tehát a fegyver a besározáshoz, amivel elejét lehet venni a Puzsér-Magyar beszélgetésnek!

Nos, ha már a pedofíliáról, mint hajlamról beszéltünk: mások bemocskolásáért kutatómunkát végezni, az vajon miféle hajlamról árulkodik? Mondjuk rá azt, hogy a rágalmazó és karaktergyilkoló szándék hajlama még nem bűn? És amikor ezt kiéli valaki, az micsoda? Egy biztos: Puzsér Róbert feljutott arra a szintre, hogy már ezt kell tenni vele szemben. Ha múltbeli szavaival vitatkozom is, el kell ismernem, ki kell érdemelni, fel kell kapaszkodni ahhoz az embernek, hogy nagy csizmák töröljék bele a lábukat. Fogalmazzak úgy, hogy ilyen szempontból dicsőség botrányba keveredni?

Tovább

Írásfelhasználók - avagy a Biblia nem válhat puszta eszközzé!

"A kormány, eltökélten abbéli vállalása tekintetében, hogy közéletünket politikailag és morálisan megtisztítsa, megteremti és biztosítja a vallási élet valódi mély megújulásához szükséges feltételeket. (...) A kormány a kereszténységre a nemzet erkölcsének és erkölcsi normáinak mozdíthatatlan alapjaként tekint. A kereszténységet tekinti nemzetünk erkölcsi alapjának, a családot pedig a nemzeti élet alapjának."

Ugye milyen szépek ezek a mondatok? Arról árulkodnak, hogy egy országnak olyan vezetői vannak, akik mélyen hisznek Istenben. Ezáltal kötelességüknek érzik, hogy megtegyenek mindent a keresztény értékek fenntartása érdekében, valamint különösen fókuszálnak a család, mint alapvető egység biztonságára. Egyébként minden cinizmus nélkül írom, ha tényleg így gondolkodna és tekintene egy politikai rendszer a kereszténységre, az önmagában még potenciálisan hasznos is lehetne - legalábbis keresztény szemmel.

Elárulom, a bevezetésben olvasható idézet nem a magyar kormánytól származik, hanem egy olyantól, ami finoman szólva sem érte el a maga elé ilyetén módon kitűzött célt. Ennek a kormánynak a kancellárját jól ismeri mindenki a történelemből, úgy hívják, hogy Adolf Hitler. Ezek bizony az ő szavai, és persze rögvest felmerül a kérdés, milyen kereszténységet is akart védeni a Führer - merthogy jó eséllyel a Németországban "deutsche christen" néven futott vallásparódiára gondolhatott.

A kérdést most azért vetem fel, mert a minap egy remek kötet bemutatóján jártam, mely a fundalmentalizmusról tartalmaz friss írásokat, a könyvet záró tanulmányt Buda Péter tollából pedig kifejezetten izgalmasnak és gondolatébresztőnek vélem. Abban a kiváltságban volt részem, hogy a szerzővel is beszélgethettem - kicsit vitatkozhattam is -, de a tanulmány alapvető állításait nem vitatom, hanem fontosnak és értékesnek gondolom. Igazságtalanul a többi szerzővel szemben most csak néhány felvetést emelek ki Budától, s egyébként ajánlom a vele készült beszélgetést is Friderikusz műsorából.

Buda szerint a fundamentalizmus alapvetően nem csupán hermeneutikai jelenség, ahogyan azt leginkább észlelni szoktuk magunk körül. Vagyis, nem merül ki annyiban, hogy a fundamentalista erősködve bizonygatja a Biblia tökéletességét és hibátlanságát: ennél sokkal többről van szó. A fundamentalizmus egy nagyobb körben meghatározható attitűdcsomag, ami a politikai világban is (sajnos) egyre erősebben felüti a fejét mostanság. A politikai fundamentalisták egyébként nem feltétlenül ugyanazok, akik hermeneutikai fundamentalisták. Ezt még egyszer leírom: nem minden hermeneutikai fundamentalista politikai fundamentalista, ahogy nem minden politikai fundamentalista hermeneutikai fundamentalista. 

De mi a célja a populista-politikai fundamentalizmusnak? A világ megtisztítása a bűntől vagy az ideális társadalom felépítése? Avagy a kereszténység kulturális diadalra juttatása? Ahogy Buda Péter éleslátóan írja:

"A populista szuverenista (politikai) fundamentalisták tehát könnyen kommunikálható, a "törzsi" lojalitás szintjét kijelölő identitásmarkerként használják (instrumentalizálják) egy adott vallás (...) leegyszerűsített és ezáltal valódi jelentésüktől sok esetben megfosztott - tehát figyelem: távolról sem szó szerint értelmezett! - tanításait."

Magyarán szólva, aki a populista-politikai fundamentalizmus szószólója, az hajlik arra, hogy a bibliai szövegeket és vallási tanításokat instrumentalizálja - azaz, saját identitása védelmében felhasználja. A  politikai fundamentalisták igazából identitásküzdelmet folytatnak védekezési eszközként használt vallási eszmék segítségével. A hit ebben az identitásküzdelemben pedig nem egy élő és fontos valóság, hanem instrumentum, eszköz, valamiféle szerszám. Hitler fentebb idézett szavait is ennek fényében érdemes olvasni: neki a kereszténység nem önmagáért volt fontos, hanem a német identitás és faj felsőbbrendűségének megóvására használt eszköz.

Érdekes, hogy amikor Jézus lábai elé vetik a bűnös asszonyt, hogy meg kell kövezni (Jn 8,1-11), akkor Jézus elutasítja a vallási törvény fizikai-jogi kikényszerítését ("az vesse rá az első követ..."), de mégis fenntartja az erkölcsi törvény érvényességét ("eredj el és többé ne vétkezz!"). Azaz úgy utasítja el a fundamentalizmust, hogy közben nem relativizálja a kinyilatkoztatást!

Ez pedig fontos hozzáállás, ami a helyes viszonyulást illeti. Buda Péter tanulmánya szerintem remekül rávilágít arra, hogy a fundamentalizmusra adott reakció helytelen, ha értékrelativizmus mozgatja. A progresszív oldal állandó kurjongatása a toleranciáról nem válasz a beszűkítő logikájú fundamentalista viszonyulásra. Valóban toleráns ugyanis csak szilárd elvi meggyőződéssel rendelkező ember tud lenni. Hiszen az értékek relativizálása esetén nincs "mit" tolerálni, mert igazából nincsenek értékek sem. Ezért úgy kell értékrendet építeni, hogy közben elkerüljük a vallás (és a Biblia) instrumentalizálását, eszköz-szintre züllesztését, mint ami csak arra való, hogy a saját identitásunkat védjük vele. De hiszen éppen ez is egy érték: hogy a Biblia több puszta eszköznél a céljainkhoz. Ahogy Fabiny Tibor remekül fogalmaz: a "Jn 5,39 értelmében: nem Krisztus tanúskodik az Írásokról, hanem az Írások Krisztusról. Ez nagy különbség! Krisztus Istenről tanúskodik és nem az Írásról, mert az Írás nem Isten. Az Ő beszéde nem azonos Ővele."

Tovább

A Kimagyarázók

Nagyot megy éppen a politikai botrányt és heves vitákat kavaró Dinasztia című film, amely egyszerűen és röviden összefoglalva a miniszterelnök és a hozzá közel állók meggazdagodásáról szól. Persze soha nem az a kérdés, hogy egy nyilvánvalóan ellenzéki, sőt kormánnyal szembenálló kör filmje melyik oldalon milyen hullámokat vet - értsd, akik nem szimpatizálnak a kormánnyal, azok isszák minden szavát, akik igen, azok meg egy félresiklott és rosszindulatú filmnek nevezik. Van azonban valami más is, egy jelenség, amire ez az egész emlékeztet, és ami bizony a hitkérdésekben minket keresztényeket is tud fenyegetni.

Szerintem érdemes rászánni az időt erre a vitaműsorra, ahol négy résztvevő - ketten az ellenzék, ketten a kormány oldaláról - legalábbis megpróbál vitatkozni egymással a fent említett filmről. A vita aztán sokszor átmegy nem tud elegáns minősítgetésekbe, odaszurkálásokba, személyeskedésbe, amit a magam részéről meglehetősen szerencsétlen fejleménynek tartok. Azonban ha most mégis zárójelbe tesszük a résztvevők hozzáállását, és bár lehetetlennek tűnik, mégis megpróbálunk a tényekre koncentrálni, van néhány alapgondolat és faktum, ami szerintem kimondható. Ezek részben egyébként el is hangzanak a műsorban.

Tény például, hogy Tiborcz és Mészáros a miniszterelnök családjához két igen közelálló ember. Az is tény, hogy ezek az emberek az elmúlt időszak(ok)ban önerőből nem igazán tudtak (piaci alapon) komoly sikereket felmutatni. Végül az is tény, hogy állami közbeszerzések, pályázatok révén hihetetlenül meggazdagodtak, ott vannak a legtehetősebb magyarok között, ami az állami hátszélnek köszönhető. És persze az is tény, hogy ezek a brutális meggazdagodások - legalábbis a szó "lepapírozás" értelmében - jogszerűek voltak. Ezeket a tényeket tulajdonképpen senki nem is vitatja a stúdióban - hanem inkább megmagyarázza. De valóban használhatjuk ezt a kifejezést? Nevezhetjük ezt megmagyarázásnak? Úgy vélem, aligha. Az embernek az a benyomása, hogy sokszor inkább a kimagyarázás lenne a pontosabb szó, ami viszont legalább egy ponton egészen mást jelent. 

Megmagyarázni valamit számomra azt jelenti, hogy feltárni egy dolog működési módját, leírni és érthetővé tenni az okokat, felszínre hozni a mélyebb rétegeket. Amikor én oktatóként egy-egy hallgatói kérdésre megmagyarázok egy komplexebb teológiai kérdést, akkor tulajdonképpen kibontom azt, rámutatok a benne lévő összefüggésekre, ezáltal (remélem legalábbis) a válaszom érthetőbbé teszi magát a megmagyarázott dolgot. Aki egy igazi magyarázattal találkozik, az átél valamiféle "békességet" - ez alatt azt értem, hogy az addig feszítő kérdései eltűnnek, hiszen nyugvópontra jutott, tisztábban lát valamit. Nos, a kimagyarázás is tartalmaz olyan elemeket, melyek hasonlítanak a megmagyarázásra. Itt is vannak magyarázatok, összekapcsolások, narratíva, struktúra, pontok összekötése, kognitív építkezés. A végeredmény azonban feszültség és nem annak a békés tudata, hogy eljutottunk egy dolog megértésére. Nem az az alapélményünk, hogy legalább néhány lépéssel közelebb vagyunk - hanem inkább kuszábbnak, zavarosabbnak, irreálisnak véljük amit mondanak nekünk.

Tehát a két dolog gyümölcseiben, okozott hatásaiban szerintem más: a megmagyarázás nyugvópontra juttat vagy ebbe az irányba mozdít, a kimagyarázás csak növeli a feszültséget és újabb magyarázatokért kiált.

Nem szeretném most a "kormányt szidni", nem ezért hoztam a fenti műsor példáját, csak egyszerűen eszembe jutott róla, hogy a keresztény hitben is vannak ugyanannak a jelenségnek többféle megközelítései és magyarázatai. Így például ott van Jézus pere. Ahogy Gerhard Lohfink írja Krisztus utolsó napjairól szóló remek kis kötetében, a tények adottak: Jézust ekkor és ekkor letartóztatták, ide és oda vitték, megverték, elítélték, megfeszítették. Amikor azonban értelmezni kezdjük a tényeket, akkor az is felmerül, hogy egyáltalán mit nevezhetünk "tény"- nek? Lohfink egy gondolatkísérletre hív minket: képzeljük el, hogy nem születik egyetlen evangéliumi szöveg sem az egészről. Helyette valami csoda folytán rejtett kamerákkal felveszik mi történt Jézussal. Látjuk az elfogását, perét, ostorozását, halálát. Mit tudnánk meg ekkor? Valószínű sok dolgot igen, amit egyébként a szövegekből nem tudhatunk. De kimondhatjuk-e, hogy megtudnánk mindazt, ami tényleg történt? Nem csak azt látnánk a filmkockákon, hogy egy összevert zsidót kivégeznek? Értenénk azt egyáltalán, amit a pergő képek mutatnak? 

Nem valószínű. Ehhez ismernünk kell Jézus életművét, ami bizonyos okok miatt vezetett el ehhez a végkifejlethez. És kezünkben kell legyen valamiféle megközelítő kulcs az értelmezéshez. Ezért szokták az egyházat "értelmező közösségnek" is nevezni - mert amennyire tudjuk, Jézus az övéire hagyta ezt az üzenetet, hogy a történteket megváltásként értelmezze. Pedig voltak más narratívák is. A római hatóságok szemszögéből egyszer csak előkerült egy galileai bajkeverő, akit a csürhe csodatévő prófétának mondott, sőt mintha kissé habókosan ő maga is királynak hinné magát. Tehát az ő szemszögükből érthető(?), hogy Jézus pere egy kellemetlen, a provinciát felforgató ügy volt - és ezzel az akta le is van zárva. A zsidó értelmezés szerint felbukkant egy istenkáromló rabbi, aki folyton utalgatott arra és olyanokat mondott, mintha magát istenségnek hinné. Keresztelő Jánost sikerült kivégezni, micsoda pech, jön valaki aki mintha folytatná a radikális vallási irányt és úgy néz ki, meg kell védeni a Tórát, mert néha olyan, mintha a törvény ellen beszélne. Ráadásul azt is mondják, hogy az anyja szűz volt, ami ostobaság, tehát ez a Rabbi valószínűleg egy fattyú.

Ezeket a magyarázatokat is lehet követni: piacon is voltak, mégsem tűntek túl piacképesnek. Sokaknak úgy tűnt, inkább csak kimagyarázták a "kamerafelvételeket", a szikár történéseket, a tényeseményeket. Bizonyos dolgokat talán plauzibilisan magyaráznak, de a teljes kép nem áll össze belőlük - következésképp nem hagynak maguk után valamiféle nyugalmat, a megértés békességét, amit az igazi "megmagyarázások" képesek okozni.

Őszintén szólva a nagyon konzervatív teológiai magyarázatok egy jó részénél pontosan ugyanezt szoktam érezni, amikor különféle nehéz bibliai kérdésekre akarnak válaszokat nyújtani. Egyszerűen nem áll össze belőlük a kép, csak növelik a kérdések számát, csak újabb és újabb elágazásokhoz vezetnek. Sokszor nem is magyarázatot nyújtanak, hanem tekintélyekre hivatkoznak: "látod, az egyház több mint ezer éve így meg így hitte, tehát akkor igaz". Ezekről egyre inkább az a benyomásom, hogy inkább kimagyarázások. A kimagyarázásnál pedig a magyarázat nélküliséget is jobb opciónak gondolom. Inkább hagyjam nyitva az ajtót, maradjanak meg a kérdőjelek, mintsem próbáljak felépíteni egy magyarázatcsomagot csak azért, hogy kényszeresen megnyugtassam magam.

Tovább

DJ+lelkész - Benedek Rubennel beszélgettem

Vannak a könnyűzenének olyan szegmensei, amelyek számomra elzárt területek - és minek tagadjam, amit a DJ-k művelnek, nekem az is ide tartozik. Benedek Ruben azonban felkeltette az érdeklődésem, merthogy egyszerre DJ és lelkipásztora egy többnyire fiatalokból álló közösségnek - olyan karakter, aki nem tűnik igazán paposnak...

Emlékszem, még a kilencvenes évek végén mentek a nagy adiafora-típusú viták arról az egyházban - vagy legalábbis a neoprotestáns közösségekben -, hogy a keresztény fiataloknak mennyire jó dolog rockzenét hallgatni (vagy akár heavy metalt), hiszen a sátáni üzenetek és az egyoldalúan testre ható ritmusok teljesen összeroncsolhatják a hitüket. A fülbevaló a huligánok vagy a melegek viselete, egy srác ilyesmit ne hordjon. A tetoválás pedig maga volt a pokoli művészet: aki csináltatott egy tetkót, annak máris sikálták lent az üstöt az alvilágban, és várták szeretettel, hogy megérkezzen!

Jól mutatja a változás tényét, hogy az azóta felnőtt generáció nagy része ma már megmosolyogja ezeket a dolgokat. Az én korosztályom már régóta rockzenét hallgat, koncertekre jár, és vannak akik varrják magukat vagy fülbevalót viselnek. De nem ez a lényeges, sosem volt az: mert ez csak a külső. És hogy mi az ami számít, az kiderülhet podcastom friss műsorából, amit Benedek Rubennel készítettem. Na, ő pont olyan ember, aki első látásra mindent megtestesít, amivel az egyház korábban szembenállt - vagy éppen pont azt hozza, ami egy mai fiatal számára vagány és vonzó lehet.

Ruben családapa, a budapesti Éden gyülekezet lelkipásztora, és egyébként nem pusztán DJ, hanem foglalkozik millió más dologgal is. Nem akar "bulit csinálni" a hitből, nem viszi be a diszkózást a gyülekezetbe, érzékeli a popkultúra csábító és elcsúszásra késztető hatásait, viszont DJ körökben ő az, akiről tudni lehet, sok dolgot nem vállal be a hite miatt. De hogyan lehet felszabadultan bulimesternek lenni, ha valaki nem drogozik, nem csajozik és nem vedeli a piát, és ami a bulizók számára talán a legrosszabb, nem hajlandó bejátszani néhány nagy slágert annak szövegei miatt? Szerintem jó kis beszélgetés alakult ki számos témában, melyek a kereszténységet és a szórakoztatóipart, a hitet és a különféle generációkat, vagy éppen a fiatalok taníthatóságának kérdéseit érintették. Az adást itt tudjátok megnézni:

Tovább

Szent Árukapcsolás

Amikor Isten megteremtette a valóságot, a teremtés aktusát leíró szövegben vannak újra és újra visszatérő kifejezések: "elrendezte", "előállt" vagy "látta, hogy jó". Az egyik legfontosabb ezek közül pedig nem más, mint a "szétválasztotta" - ahogy a hatnapos elbeszélésben látjuk a Teremtő így tett például a felső és alsó vizekkel. Van azonban csomó olyan társadalomlélektani jelenség, ami mintha összenőtt volna más dolgokkal és nem tudnánk ezeket szétválasztani: a kérdés az, mennyire természetes az ilyesmi a hitünkben vagy éppen a minket körülvevő világban...

Bevallom őszintén, az árukapcsolás kifejezésről semmi jó nem jut eszembe, hiszen önmagában talán nem is túlságosan pozitív. A gazdasági területen árukapcsolásnak azt az eljárást nevezik, amikor egy kelendő árucikk vagy szolgáltatás össze van kötve egy kevésbé népszerű termékkel vagy szolgáltatással. Így aztán a vevőnek elkerülhetetlenül meg kell békülnie a ténnyel, miszerint ha a kelendő dolgot magáénak akarja tudni, azzal együtt megkapja (és kifizeti) a számára nem annyira kelendő dolgot is. Mintha például csak úgy vehetnék meg egy autót, ha kötelezően megvenném vele együtt azt a szolgáltatást is, hogy téli-nyári gumicserére kizárólag szakszervízbe kell hordanom.

A különféle termékek piacán és a gazdasági szektorban is kellemetlenek az ilyesféle összekapcsolások, de amikor szellemi jelenségekről, ideológiákról, politikai szemléletmódokról és különösen is a hit kérdéseiről van szó, módfelett idegesítők tudnak lenni. Mármint akkor, ha ezek mesterségesen kialakított összekapcsolások, és nem adódnak valamiféle természetességgel. 

Mondok erre egy példát. Nem szeretnék már többet foglalkozni a régi-új amerikai elnökkel, de éppen most olvastam Donald Trump kapcsán, hogy nekifogott a tudománnyal való szembehelyezkedésnek - miközben például az áltudományos nézeteiről híres Robert F. Kennedy Jr.-t jelölte ki egészségügyi miniszternek. Az árukapcsolást ott érzékelem, hogy Trump minden bárdolatlansága ellenére vannak azért olyan kérdések is, amelyekben jónak érzem a küzdelmeit, így például a woke-ideológiával való szembehelyezkedése számomra önmagában rendben van. De mégsem tudom azt mondani, hogy mivel Trump kritizálja a woke-ideológiát, lenyelem azt a békát is, hogy közben tudományellenes vagy éppen szeretné bekebelezni Grönlandot, aztán még az is lehet, hogy destabilizálja a (nyugati) világ egy részét.

Márpedig egyikkel együtt jön a másik! Megér annyit a woke elleni küzdelem, hogy "cserébe" hatalmat adjunk egy potenciálisan veszélyes embernek? Ez ugyanis az árukapcsolás fő kérdése: hogy a két összebilincselt dologhoz miként viszonyuljunk.

Olyan társadalmi valóságban élünk, ahol az isteni jellegű szétválasztás, ami bizonyos entitásokat világosan elszeparál egymástól - mint a korábban említett felső és alsó vizek - egyre halványabban látszik, mármint főleg az erkölcs és az ideológiák kérdéseiben. Nem egyszerűen a dolgok összekutyulódására célzok, hanem a tudatos és mesterséges összebilincselő szándékra. Ha valaki nem szereti a woke-ot és abortuszellenes, szavazhat Trumpra ezek miatt, de számolnia kell vele, hogy árukapcsolásként megkap majd sok minden mást is, amitől viszont lehetségesen irtózik. Ugyanígy, ha valaki inkább liberális beállítottságú és fontos érték számára a szabadság, lehet demokrata szavazó, de számítania kell arra, hogy ezzel együtt benne lesz a csomagban jó pár olyan elem is, amit legszívesebben kikukázna.

Bármely politika, filozófia, vallás mellett dönt az ember, abban lesznek árukapcsolások, összekötött elemek, olyan velejáró dolgok, amelyeket nem lehet kiszemezgetni. Viszont nem akarom mindezt abban a színben láttatni, hogy itt valami ördögien ravasz trükkről beszélünk. Az árukapcsolás nem feltétlenül és magától értetődően rossz minden esetben. Inkább az a kérdés, amit fentebb már pedzegettem, hogy bizonyos elemek, kérdések, jelenségek összekötögetése mesterséges módon történik és kényszeres jelleggel, vagy magától értetődően?

Furcsa talán erre így gondolni, de a keresztény hitünk sem mentes valamiféle árukapcsolástól. A legtöbb kívülálló még mindig úgy tekint Jézus Krisztusra, hogy ő egy nagyon klassz ókori srác volt, amolyan szakállas, rendszergazda külsejű fiatalember, aki nagy dolgokat tanított (főleg a szeretetről). Tehát a jézusi eszmék, a jézusi elvek egy része mindenképp fontos és hasznos - nade a Jézushoz "árukapcsolt" egyház már nem kell. Márpedig mindannyian ismerjük az árukapcsolás Cypriánustól származó szent mondatát a kereszténységben: "habere non potest Deum patrem, qui non habet ecclesiam matrem", azaz "nem lehet Isten annak az atjya, kinek az egyház nem édesanyja." Olyan márpedig nincs, hogy én hívő vagyok, de kívül tartózkodom az egyházon! Éppen ez a mai kereszténység egyik legnagyobb fejtörése a misszió kérdésében: Krisztus szimpatikus, az egyháza viszont nem az. Most nem akarok belemenni abba, miért állt elő ez az állapot - sokféle oka van, de biztosan nem Krisztus a hibás.

A lényeg maga a tényállás. Akármilyen formában van az egyház, össze van kötve Krisztussal, illetve Krisztus felvállalja a saját egyházát, tekintet nélkül annak állapotára. A két entitás - Jézus és az egyház - kapcsolatát számos metafora és hasonlat tárgyalja a bibliai textusok között, így például az egyik legnépszerűbb kép szerint maga az egyház valamiként Krisztus Teste ebben a világban. Az ilyesfajta "árukapcsolás" azonban nem rossz, sőt magától értetődő a keresztény hitben - vagyis nem kelt mesterséges hatást. Vannak dolgok, amelyek nyilvánvalóan együtt járnak. Ha az árukapcsolásaink nem mesterségesek, hanem a Mester mestertervéből következnek, akkor nincs velük gond. Léteznek-e azonban olyan keresztény árukapcsolások, melyeket fel kellene számolni?

Tovább