Jézus, a néger nő, avagy a písziség határai

Lábra kapott a hír, miszerint egy fekete színésznő, név szerint Cynthia Erivo fogja játszani a Jézus Krisztus Szupersztár című jól ismert Webber-musical címszerepét, vagyis röviden és tömören: magát Krisztust. Micsoda botrány! - kiálthatnánk fel, pedig ilyesféle formabontásra már nem először kerül sor a művészet és irodalom világában. Nem a film maga itt a kérdés, hanem a "písziség" határai, amit a művészet világában nem is olyan könnyű meghúzni.

Még jól emlékszem, amikor jó pár évvel ezelőtt megjelent magyarul is William Paul Young mindent letaroló bestseller-regénye, vagyis "A Viskó" című könyv. Nem lenne pontos úgy fogalmazni, hogy akkoriban csak egy könyvpremierről beszélhettünk, hiszen komoly felbolydulás követte a kötet piacra dobását. Egyesek keményen ekézték a szerzőt, hiszen a Szentháromság személyeit finoman szólva is szokatlanul ábrázolta. Jézus még megmaradt az izmos ácsmesternek, de a Szentlélek egy fiatal ázsiai csaj volt, az Atyaisten pedig egy megtermett néger nő. Akik meg se kísérelték megérteni a szimbolikát, ami a könyv logikája és szándéka mögött húzódott, azonnal farkast kiáltottak és mint valamiféle eretnek tanítót kezdték verbálisan üldözni a szerzőt. Mások viszont a megbocsátás erejének dinamikáját fedezték fel a lapokon és egész lelkigondozói kört szerveztek a könyv köré, mint ami segít a sebekkel küszködőknek az elengedés kérdésében.

Lehet, hogy unalmas leszek az olvasó számára, de bevallom őszintén, engem sehogyan sem dúlt fel ez a regény. Elolvastam, mert tudni akartam miről szól az óriási felhajtás miatt. Nem akadtam ki semmin, de nem is fogott meg túlságosan a kötet. A könyvből készült filmet is nagyjából átlagosnak tartom, amolyan "egyszernézős" kategóriának, amivel kapcsolatban az ember tudomásul veszi, hogy látta - de nem történt semmi különös, itt a pont a mondat végén.

Tény és való azonban, hogy úgy tűnik, manapság a formabontás már nem pusztán a művészet egyik eszköze arra, hogy kibillentse az olvasókat vagy nézőket a megszokott sémáikból, hanem annál sokkal több: kifejeződése annak, ahol a társadalom tart. Amit most írok, az leginkább az én preferenciám, az én ízlésemről és felfogásomról tanúskodik, de semmiképpen nem ökölszabály. A magam részéről szeretem, ha a művészetek "tartalomfogyasztójaként" kihívás elé vagyok állítva: tessék nyugodtan feszegetni a határokat, hiszen a film, a regény, a zene és más művészeti alkotás éppen erre való. Nem baj a formabontás, nem zavar az sem, amikor a történelmi személyeket és eseményeket alternatív értelmezések mentén tálalják. Legyünk őszinték, a Jézus Krisztus Szupersztár musical eredetileg is ilyen volt, sőt az 1973-as filmverzió sem nevezhető éppen egy klasszikus Krisztus-ábrázolásnak. Autóbuszok, farmernadrág, bombázó repülőgépek, vagyis modern elemek sorjáznak az ókorban játszódó filmben, a sodró rockzenét éneklő sztárokkal karöltve. Nyilvánvaló, hogy nem egy történelmi dokumentumfilm készítésére törekedtek a készítők, hanem inkább egy üzenetcsomag megformálására, amely Jézus odaadó haláláról, valamint az áruló-kételkedő Júdás tépelődéseiről szól.

Van-e azonban határa a művészet formabontó tevékenységének? Ha a Viskóban az Atya egy néger nő volt, a Webber-musicalben Júdás egy rockzenét kiabáló farmergatyás fickó, akkor szabad-e Jézust egy néger színésznő segítségével életre kelteni - vagy ez már maga a celluloid-blaszfémia, a pokol alsó szintjeiről felbugyogó istenkáromlás?

Erre nincs objektív válaszom. Amim van, az csak a saját ízlésem. Talán konzervatív vagyok, de jobban szeretem azt a Jézus-ábrázolást, amit a Chosen-ben találok, mint amivel a formabontó alkotók próbálkoznak. Pedig a Chosen is formabontó ám a maga módján! Nem a szakállas, izmos, amerikai fiatalember külsőre célzok most, hanem arra, hogy a Chosen-Krisztus nagyon emberi, s közben mégsem oldódik fel benne az isteni oldal. Úgy akar mást mutatni, mint minden más, hogy közben ismerős marad. 

Félő azonban, ha a Jézus-formát túlságosan megbontjuk, ha túl messzire sodródunk attól a Krisztustól, akit még be tudunk azonosítani nyugati emberként, akkor hiába hivatkozunk arra, hogy "a művészetekben mindent szabad" - egyszerűen az azonosulás lehetősége kerül távolra tőlünk. Ez pedig nézőként, olvasóként, műfogyasztóként biztosan nem kívánatos és nem szerencsés állapot. Hiszen ha nem tudunk azonosulni egy történet karakterével, akkor maga a történet is elveszik számunkra. Lehet teoretikus vitát folytatni arról, mi fér bele és mi nem Jézus ábrázolásába, de az egyik határt talán itt húzhatjuk meg. A néger nő testében megelevenedő Krisztus nekem épp oly idegen, mintha John Wicket az akciósorozat következő epizódjában óvónéninek ábrázolnák, vagy Ripley hadnagyról kiderülne, nem is az arctámadó idegenekkel harcolt valójában, hanem csak egy rovarirtó cégnél volt könyvelő. Messze kerülnék a karakterüktől és ezáltal megszakadna velük a kapcsolatom - ennyit pedig talán a művészi szabadság sem ér meg.