Nagyot megy éppen a politikai botrányt és heves vitákat kavaró Dinasztia című film, amely egyszerűen és röviden összefoglalva a miniszterelnök és a hozzá közel állók meggazdagodásáról szól. Persze soha nem az a kérdés, hogy egy nyilvánvalóan ellenzéki, sőt kormánnyal szembenálló kör filmje melyik oldalon milyen hullámokat vet - értsd, akik nem szimpatizálnak a kormánnyal, azok isszák minden szavát, akik igen, azok meg egy félresiklott és rosszindulatú filmnek nevezik. Van azonban valami más is, egy jelenség, amire ez az egész emlékeztet, és ami bizony a hitkérdésekben minket keresztényeket is tud fenyegetni.
Tény például, hogy Tiborcz és Mészáros a miniszterelnök családjához két igen közelálló ember. Az is tény, hogy ezek az emberek az elmúlt időszak(ok)ban önerőből nem igazán tudtak (piaci alapon) komoly sikereket felmutatni. Végül az is tény, hogy állami közbeszerzések, pályázatok révén hihetetlenül meggazdagodtak, ott vannak a legtehetősebb magyarok között, ami az állami hátszélnek köszönhető. És persze az is tény, hogy ezek a brutális meggazdagodások - legalábbis a szó "lepapírozás" értelmében - jogszerűek voltak. Ezeket a tényeket tulajdonképpen senki nem is vitatja a stúdióban - hanem inkább megmagyarázza. De valóban használhatjuk ezt a kifejezést? Nevezhetjük ezt megmagyarázásnak? Úgy vélem, aligha. Az embernek az a benyomása, hogy sokszor inkább a kimagyarázás lenne a pontosabb szó, ami viszont legalább egy ponton egészen mást jelent.
Megmagyarázni valamit számomra azt jelenti, hogy feltárni egy dolog működési módját, leírni és érthetővé tenni az okokat, felszínre hozni a mélyebb rétegeket. Amikor én oktatóként egy-egy hallgatói kérdésre megmagyarázok egy komplexebb teológiai kérdést, akkor tulajdonképpen kibontom azt, rámutatok a benne lévő összefüggésekre, ezáltal (remélem legalábbis) a válaszom érthetőbbé teszi magát a megmagyarázott dolgot. Aki egy igazi magyarázattal találkozik, az átél valamiféle "békességet" - ez alatt azt értem, hogy az addig feszítő kérdései eltűnnek, hiszen nyugvópontra jutott, tisztábban lát valamit. Nos, a kimagyarázás is tartalmaz olyan elemeket, melyek hasonlítanak a megmagyarázásra. Itt is vannak magyarázatok, összekapcsolások, narratíva, struktúra, pontok összekötése, kognitív építkezés. A végeredmény azonban feszültség és nem annak a békés tudata, hogy eljutottunk egy dolog megértésére. Nem az az alapélményünk, hogy legalább néhány lépéssel közelebb vagyunk - hanem inkább kuszábbnak, zavarosabbnak, irreálisnak véljük amit mondanak nekünk.
Tehát a két dolog gyümölcseiben, okozott hatásaiban szerintem más: a megmagyarázás nyugvópontra juttat vagy ebbe az irányba mozdít, a kimagyarázás csak növeli a feszültséget és újabb magyarázatokért kiált.
Nem szeretném most a "kormányt szidni", nem ezért hoztam a fenti műsor példáját, csak egyszerűen eszembe jutott róla, hogy a keresztény hitben is vannak ugyanannak a jelenségnek többféle megközelítései és magyarázatai. Így például ott van Jézus pere. Ahogy Gerhard Lohfink írja Krisztus utolsó napjairól szóló remek kis kötetében, a tények adottak: Jézust ekkor és ekkor letartóztatták, ide és oda vitték, megverték, elítélték, megfeszítették. Amikor azonban értelmezni kezdjük a tényeket, akkor az is felmerül, hogy egyáltalán mit nevezhetünk "tény"- nek? Lohfink egy gondolatkísérletre hív minket: képzeljük el, hogy nem születik egyetlen evangéliumi szöveg sem az egészről. Helyette valami csoda folytán rejtett kamerákkal felveszik mi történt Jézussal. Látjuk az elfogását, perét, ostorozását, halálát. Mit tudnánk meg ekkor? Valószínű sok dolgot igen, amit egyébként a szövegekből nem tudhatunk. De kimondhatjuk-e, hogy megtudnánk mindazt, ami tényleg történt? Nem csak azt látnánk a filmkockákon, hogy egy összevert zsidót kivégeznek? Értenénk azt egyáltalán, amit a pergő képek mutatnak?
Nem valószínű. Ehhez ismernünk kell Jézus életművét, ami bizonyos okok miatt vezetett el ehhez a végkifejlethez. És kezünkben kell legyen valamiféle megközelítő kulcs az értelmezéshez. Ezért szokták az egyházat "értelmező közösségnek" is nevezni - mert amennyire tudjuk, Jézus az övéire hagyta ezt az üzenetet, hogy a történteket megváltásként értelmezze. Pedig voltak más narratívák is. A római hatóságok szemszögéből egyszer csak előkerült egy galileai bajkeverő, akit a csürhe csodatévő prófétának mondott, sőt mintha kissé habókosan ő maga is királynak hinné magát. Tehát az ő szemszögükből érthető(?), hogy Jézus pere egy kellemetlen, a provinciát felforgató ügy volt - és ezzel az akta le is van zárva. A zsidó értelmezés szerint felbukkant egy istenkáromló rabbi, aki folyton utalgatott arra és olyanokat mondott, mintha magát istenségnek hinné. Keresztelő Jánost sikerült kivégezni, micsoda pech, jön valaki aki mintha folytatná a radikális vallási irányt és úgy néz ki, meg kell védeni a Tórát, mert néha olyan, mintha a törvény ellen beszélne. Ráadásul azt is mondják, hogy az anyja szűz volt, ami ostobaság, tehát ez a Rabbi valószínűleg egy fattyú.
Ezeket a magyarázatokat is lehet követni: piacon is voltak, mégsem tűntek túl piacképesnek. Sokaknak úgy tűnt, inkább csak kimagyarázták a "kamerafelvételeket", a szikár történéseket, a tényeseményeket. Bizonyos dolgokat talán plauzibilisan magyaráznak, de a teljes kép nem áll össze belőlük - következésképp nem hagynak maguk után valamiféle nyugalmat, a megértés békességét, amit az igazi "megmagyarázások" képesek okozni.
Őszintén szólva a nagyon konzervatív teológiai magyarázatok egy jó részénél pontosan ugyanezt szoktam érezni, amikor különféle nehéz bibliai kérdésekre akarnak válaszokat nyújtani. Egyszerűen nem áll össze belőlük a kép, csak növelik a kérdések számát, csak újabb és újabb elágazásokhoz vezetnek. Sokszor nem is magyarázatot nyújtanak, hanem tekintélyekre hivatkoznak: "látod, az egyház több mint ezer éve így meg így hitte, tehát akkor igaz". Ezekről egyre inkább az a benyomásom, hogy inkább kimagyarázások. A kimagyarázásnál pedig a magyarázat nélküliséget is jobb opciónak gondolom. Inkább hagyjam nyitva az ajtót, maradjanak meg a kérdőjelek, mintsem próbáljak felépíteni egy magyarázatcsomagot csak azért, hogy kényszeresen megnyugtassam magam.
Konkrét kimagyarázásgyanús konzervatív teológiai példa nélkül ehhez nehéz érdemben hozzászólni -- pláne teológiában műkedvelőként -- csak néhány megjegyzés:
VálaszTörlés1. a teológia (mint tudomány is) időnként az elmélyült művelői kiváncsisága által is hajtott, nem feltétlen akar minden felvetés a laikusoknak is meg- vagy kimagyarázni bármit is. Ez nem feltétlen gond, a gond inkább ott van olykor, amikor valaki kimagyarázás céljára akarja az ilyen munkákat felhasználni (sokszor az eredeti szerzők halálát követően)
2. mintha lett volna már a teológiatörténet során néhány amolyan köldöknézős "jobb dolgunk sincs, mint szépnek tűnő elméleti kérdéseket tegyünk fel saját magunk szórakoztatására" jellegű tudományos vita, amelyek szintén nem feltétlen a kimagyarázás céljával indultak, de ma ilyennek tűnhetnek. Ezzel együtt az ilyesmi érveléseket sem védeném :)
3. Vannak olyan kérdésfelvetések, amelyeket egyszerűen csak a téma történetének ismeretében lehet megérteni, és úgy kiderül, miért volt magától értetődő kérdés. Például Kálvint messze jobban értem, amióta legalább szemelvényeket olvastam Bernáttól, Ágostontól, Aranyszájú Jánostól...
4. Ezzel együtt, nem vitatom, nyilván akad kimagyarázás is...
Gohlfink könyve és általában munkássága nekem teljesen új, de amit írsz róla, az engem Polányi Mihály Laplace-démonról szóló filozófiai fejtegetésére emlékeztet: minden apró részletet tudni fog pl. egy békáról, melyik porcikája mikor hol lesz meg ilyenek, csak arról nincs dunsztja sem, hogy békáról van szó...
"Konkrét kimagyarázásgyanús konzervatív teológiai példa nélkül ehhez nehéz érdemben hozzászólni"
TörlésJogos, de nagyon hosszú lett volna a bejegyzés, ha még belebocsátkozom egy konkrét példa kifejtésébe is. Inkább a jelenségre akartam felhívni a figyelmet, miszerint miközben megpróbálok megmagyarázni egy bibliai szakaszt, végső soron az lesz az engem hallgatók élménye, hogy nem megmagyaráztam a dolgot, hanem inkább csak újabb kétségeket ébresztettem vele kapcsolatban. Hirtelen Josh McDowell egy régi könyve jut eszembe ("Válaszok a keresztyén hitet vizsgáló nehéz kérdésekre"), amit kölcsönadtam egy ismerősömnek. A feléig jutott, aztán visszaadta azzal, hogy inkább nem olvassa tovább: a szerző nem magyarázatokat és válaszokat ad (ahogy ígéri), hanem próbálja úgy görbíteni a valóságot, hogy valamiként beleférjenek a válaszai.
A kimagyarázás mögött szerintem az esetek nagy részében a törzsi logika áll. Ha "a másik törzs" tagjai lopnak, akkor a lopás bűn, égbekiáltó mocskos dolog, és minden jóérzésű embernek el kell ítélnie! Ha az "én törzsem" tagjai lopnak és korruptak, akkor a lopás nem is lopás, hiszen mutasson rá valaki hol történt jogszerűtlenség! Sehol? Na ugye, akkor "ügyes" a vállalkozó és "ő adta a legjobb ajánlatot", azért nyert meg minden pályázatot.
Orbán Viktor szankciópolitikája Trump kapcsán most ékes példája annak, hogyan hazudik egy politikus: a gonosz Brüsszel áll a szankciók pártján, mi azonban elutasítjuk azokat! Ja, ha éppen Trump beszél a szankciókról (aki a "mi törzsünkhöz" tartozik), akkor viszont ezek teljesen jó dolgok, hiszen a végső céljuk a béke elérése. Tehát ünnepeljük a szankciókat!
Nos, utóbbi kapcsán érzi mindenki, hogy ez nem megmagyarázza a szankciók kérdését, hanem kimagyarázza azt a viselkedést, ami szélkakasként forog a közbeszéd terében és egyszer így, másszor úgy alapon kommunikál.