A dzsungel visszanő?

Azokat az alapadottságokat, amelyekben az életünket éljük és szervezzük, általában észre sem vesszük: olyan természetesek számunkra, mint halnak a víz. Az alapadottságok csak akkor kerülnek a látóterünkbe, ha valami miatt veszély fenyegeti őket és kifejezetten figyelmet követel a megóvásuk, a fenntartásuk, a működésük biztosítása. A keresztények talán nem hibáznak, ha így tekintetnek a normális demokráciára - ami azonban ambivalens fogalomnak tűnik a hívők számára...

"Az ember általában ragaszkodik ahhoz, amit feltalált. A kereket vagy a dugattyút például nem tudja elfelejteni. A demokráciát sem." - mondta egykor Nádas Péter, és hát valóban, valahogy a demokráciát is feltaláltuk magunknak, ami az összes hibája és gyenge vonása ellenére is a legrugalmasabb és ezért legmegélhetőbb politikai rendszernek tűnik. Nem véletlen, hogy az összes diktatúra a demokráciát szereti elbábozni, és nem teljesen más társadalomszemléleti elvet. Mindenki tudja, hogy a demokrácia kifejezés a görög démosz (nép) szóból származik és leegyszerűsítve "népakaratot" jelent, vagyis olyasfajta szuverenitást, aminek a flexibilitását a nép szándékai szerint lehet formálni.

Hívő emberek azért nincsenek kibékülve a demokráciával, mert úgy vélik, ha túl sok szabadságot adunk a népnek, akkor - bűnös természetünk miatt - úgy "fognak akarni", hogy szembehelyezkednek Isten akaratával. Vannak olyan keresztény ismerőseim, akik kifejezetten szenvednek emiatt, némelyikük pedig szó szerint is kimondja, hogy ő csakis a teokráciát szeretné látni és szíve szerint kikukázná a demokráciát úgy, ahogyan van. (Más kérdés, hogy én a magam részéről egyetlen egyszer sem láttam még az emberi történelemben jól működő teokráciát, ezért csakis akkor tudnék megbízni az ilyesmiben, ha maga Jézus Krisztus venné át a teljes uralmat. Ettől az eshetőségtől eltekintve amikor teokrácia felkiáltással próbáltak társadalmi rendszereket építeni, az mindig azt jelentette, hogy az egyház igyekezett Isten nevében kormányozni...) Az előző bejegyzésben kitapintható kifakadásom a Pride "beszüntetése" kapcsán is pontosan erről szólt: nem a Pride-ot kívántam megvédeni, hanem a mi kis demokráciánkat. 

Ez talán némi magyarázatra szorulhat. Miért és mitől kell a demokráciát megvédeni, ha közös tapasztalatunk, hogy ez tűnik eddig a legrugalmasabb formának? Nos, a kedves olvasó engedje meg, hogy  most egy pillanatra elbújjak Buda Péter háta mögé, vagyis az ő idevágó szavait idézzem egy beszélgetésből (12:08-tól) - mert nagyon frappánsnak vélem. Tehát a demokráciák...

"... azok nem egy olyan állapotot tükröznek, hogy az emberiség szépen beleért, és innentől fogva majd ez lesz mindig. (Az egy) nem természetes állapota az emberiségnek, a demokrácia. Azt óriási társadalmi sokkok tudták létrehozni, megalkotni az ehhez szükséges mentális és eszmei hátteret, és ha ezek a sokkok eltűnnek, akkor hogy úgy mondjam, a dzsungel visszanő. Az embereknek a természetes ösztönei nem feltétlenül a demokrácia irányába húznak, nem feltétlenül abba az irányba húznak, hogy szépen egymással megbeszélve a dolgokat, kompromisszumokat kötve, leülve, megtárgyalva, mélyére ásva dolgoknak tervezzük meg az életünket, az együttélésünket. Hanem ennél jóval egyszerűbb, identitás alapú, érzelmi alapú válaszokat akarnak problémákra adni."

Kissé feszesebben összefoglalva tehát a demokrácia semmiképpen nem olyan alapadottság, ami nekünk embereknek magától értetődően jár. Mert nem vagyunk erre hajló természetűek: agresszívek, egymást taposók, sokszor a másik kárára érvényesülők vagyunk. Úgy formáljuk meg még a saját identitásunkat is, hogy sok esetben egy másik csoporttal szemben történik az identifikációnk - és aztán ennek mentén értelmezünk és látunk mindent. Nagyon tetszik Buda szóhasználata, amikor azt mondja, a "dzsungel visszanő". Pontosabban én sem tudnám ezt kifejezni: az emberi természetünk "dzsungeli" és nem demokratikus. A demokrácia ilyen értelemben valamiféle "kényszer", de mivel kellemesebbé és élhetőbbé teszi az életünket, olyasféle kényszer, amit úgy látszik megérte megfizetnünk magunknak.

Mielőtt a keresztény olvasók félreértenék: nem imádom a demokráciát és végső soron nem vagyok a demokrácia apologétája sem. A demokráciát emberi rendszernek vélem, de még mindig a legélhetőbbnek. Isten nem azért hozta létre az egyházat, hogy a "demokrácia evangéliumát" hirdesse, hanem azért, hogy Jézus evangéliumáról beszéljen - de a demokrácia talán a legjobb közeg ahhoz, hogy ezt megtegyük. Nekünk az evangéliumi értékeket kell megvédenünk és nem a demokráciát, és mégis amikor utóbbit próbáljuk védeni, azt az előbbi kedvéért is tesszük. 

Néha azt érzem, úgy kívánunk evangéliumi keresztényként élni, hogy közben ekézzük azt a közeget, ami többek között biztosítja számunkra, hogy szabadon éljünk a hitünk szerint. Persze a demokrácia kétségkívül együtt jár vadhajtásokkal, és különösen zavaró, amikor magát a demokráciát próbálják lebontani akár konzervatív, akár progresszív mozgalmak, társadalmi irányzatok, vagy bármilyen formációk. Ütközhetnek érdekek, elképzelések, spirituális irányzatok egymással, ez teljesen normális. Ami viszont aggályos, ha ezeket az ütközéseket karhatalommal és éppen a demokrácia megnyirbálásával próbáljuk orvosolni. Hát nem ilyenkor nő vissza a dzsungel? Nem az történik, hogy valójában érzelmi alapon és identitásunkra hivatkozva teret engedünk az ősi ösztöneiknek? Nos, vitassuk meg ezt a kérdést - hiszen addig jó, ameddig ezt szabadon megtehetjük: a dzsungel akkor kezd a legjobban visszanőni, amikor a vitáknak, a párbeszédeknek, és a dialógusoknak vége szakad. Elő tehát a bozótvágó késekkel!

Tovább

Maga a gyerekbántalmazás...

Furcsa bejegyzést írok most, mert furcsa világot élünk Magyarországon, ahol éppen furcsa dolgok történnek. Azért mondom, hogy ez a gondolatmenet furcsa lesz, mert úgy szeretnék "megvédeni" egy rendezvényt, hogy eközben jómagam soha el nem mennék rá, sőt a mögöttes ideológiai szándékaival is bajom van: ez pedig a Pride, a melegek utcai vonulása, a szivárványos parádé a budapesti utcákon, amit éppen betiltani, de legalábbis ellehetetleníteni szeretnének. Persze a "védőbeszédem" nem is a Pride mellett szól, hanem inkább valami ellen, ami most éppen a Pride kapcsán került ismét előtérbe...

Jól emlékszem arra, hogy évtizedekkel ezelőtt a Hit Gyülekezete testületileg kiált Jehova Tanúi mellett, mégpedig akkor, amikor a politikai hangulat valamiért a "szekták" ellen fordult Magyarországon. A hitesek - hozzáteszem, teljesen érthetően - úgy gondolták, bizonyos szempontból kötelességük megszólalni és védőbeszédet mondani a klasszikus keresztény trinitástant tagadó vallási közösség mellett. Szó sincsen arról, hogy a Hit Gyülekezete teológiai szempontból egyetértett volna azzal, amit és ahogyan a Tanúk hirdettek. Egyszerűen csak úgy gondolták, nem akarnak olyan világban élni, ahol egy vallási közösséget állami eszközökkel presszionálnak - mert ha ezt megteszik Jehova Tanúival, talán meg fogják tenni később a Hit Gyülekezetével is. A kiállás formailag tehát a Tanúk mellett történt, valójában azonban a vallási kisebbségek szabad vallásgyakorlata és a demokrácia keretei által nyújtott szólásszabadság állt a támogató szándék hátterében.

Valami ehhez hasonlót érzek most a melegek kapcsán. Őszinte leszek, engem konkrétan nem érdekel a Pride. Sehogyan sem érintette az életem, a hétköznapjaim, a megélt valóságomat, és egész pontosan nulla egész nulla százalékban van hatással rám. Van véleményem a homoszexualitásról, van teológiai álláspontom bizonyos ide kapcsolódó problémákról, van életfelfogásom a téma elvi és gyakorlati kérdései kapcsán. Látom a nyugati tendenciákat az egyházban és azon kívül is, érzékelem a kihívást, amit mindez jelent a kereszténység számára. Szó sincsen arról, hogy valamiféle személyes hiányérzet töltene el a jövőben, ha nem lenne többé Pride a budapesti utcákon. Igazából tehát a szó minden értelmében kívülálló vagyok a Pride egész jelenségét tekintve.

Tulajdonképpen nem is a Pride mellett szeretnék kiállni, hanem azon jelenséggel szemben, ami karhatalmi, politikai, törvényi eszközökkel kívánja megtiltani egy kisebbségnek, hogy magát  a társadalom terében artikulálja - ráadásul olyan módon, ahogyan egyébként már sok éve teszi. Ha van is ebben személyes, engem érintő dolog, az nem más, minthogy természetemnél fogva utálom a kényszerítést, és egyáltalán nem tetszik, amikor egy országban a politika túlságosan direkt módon beleszól a dolgokba, megmondja miben kell hinni, miről mit kell gondolni, kinek szabad megmutatnia magát és kinek nem. Az ilyen politika infantilizálja a társadalmat, kiskorúként kezeli az embereket, hiszen helyettük akar dönteni az életükről, atyáskodva föléjük borulni és diktálni az erkölcsi szabályokat. Ez a jelenség számomra önmagában is aggasztóbb a Pride-nál, főleg ha a hitemet is vastagon belekutyulják, de van itt még valami, ami ennél is rosszabb: a hipokrita viselkedés az egész hátterében.

Azt ugyanis utálom, nem is kicsit, viszont nagyon. Az a képmutatás pedig, ami gyerekek háta mögé bújik, kifejezetten émelyítő, ráadásul igencsak kontraproduktív tett.

Hiszen miről is van szó valójában? Tényleg félteni kell a gyerekeket azért, mert Magyarország néhány utcáján az év egyetlen napjának bizonyos óráiban egyszer végigvonul egy tömeg - amiben valamikor a többség nem is melegekből, hanem velük szimpatizáló heteroszexuális emberekből áll? Tudom persze, hogy a homoszexualitásnak ennél erősebb a jelenléte, de maga a Pride, ami a legszélesebb nyilvánosság felé mutatja meg magát, tudomásom szerint lényegileg ennyi. Az összes program, ami a téma kapcsán zajlik, már nem az utcán, hanem zárt falak között zajlik. Valóban ez károsítja a magyarországi fiatalok lelkét? Ettől megy tönkre a gyerekek élete, futnak zátonyra családi kapcsolataik, emiatt romlik meg az erkölcsi gondolkodásuk?

Aligha hiszem, hogy épeszű ember komolyan gondolhatja mindezt. És bizony azt sem hiszem, hogy a Pride korlátozását célzó hatalom valójában a gyerekek megóvása kedvéért igyekezne tiltani a rendezvényt. Tulajdonképpen ez idegesít engem a leginkább. Mert mindez csak a felszín maszlaga, egy manifeszt hazugság, diplomáciai köntösbe bújtatott képmutató szöveg. Az ördög megint látens módon van jelen, de a kénkőszag azért érezhető az egész mögött. Ami történik, rámutat arra a borzalmas tényre, hogy a gyerekek mára eszközzé váltak a politikusok kezében. A hatalom nem a gyerekeket szereti, hanem azt a lehetőséget, hogy felhasználhatja őket a saját politikai ambíciói megvalósításához: ha ráolvassa valakire a "pedofil" jelzőt, annak az embernek megtörik a karrierje, ha bedobja a frázist, hogy valami "a gyerekek érdekében" zajlik, azzal elnémítani igyekszik minden kérdést. Hiszen ki az az ütődött, aki merne ellenkezni a kicsik megvédésével? Így aztán elég azt mondani a Pride kapcsán, hogy biztosan káros a gyerekekre - és innentől téma lezárva, hiszen senki nem akarna egy gyereket bántalmazni!

Ez bizony ördögi logika. Mármint az, hogy a gyerekek instrumentalizálódtak a hatalmi játszmákban, gyerekeket instrumentalizálni politikai célok kivívásához pedig maga a gyerekbántalmazás. 

Kendőzetlenül fogalmazok: a kormány minden megnyilatkozásából az süt, hogy alapvetően utálja a meleg embereket. Legszívesebben kilőné őket a Holdra, megszabadulna tőlük, kiszorítaná mindegyiküket ahonnan csak lehet. Ezt azonban mégsem mondhatja és nem teheti meg egy magát demokráciaként definiáló európai közegben, ahol a szalonképesség látszatára is ügyelni szükséges. A spindiktatúra tehát elbábozza az igazi demokráciát, kénytelen bizonyos határokon belül maradni és onnan vicsorgatja rájuk a fogait, valamint jogszabályokkal, populizmussal, ideológiai szósszal leöntve igyekszik átvinni az akaratát a gyűlöletes csoportokkal szemben. A helyzetet úgy tudom összefoglalni, hogy Magyarországon a politikai hatalom most épp a gyerekek háta mögé bújva próbálja utálni és vegzálni a melegeket. De valamit mintha nem venne számításba: ezzel a hozzáállással hosszú távon éppen megágyaz annak, amit elkerülni igyekszik. Nem látok a jövőbe, de ha ez a hatalom menni fog, akkor valószínűleg egy fékeveszett liberalizmus követi majd - amolyan "most mi jövünk" fajta. Az pedig kinek lesz jó?

Tovább

Attila talpraállt? - beszélgetésem a Viszkissel

Kevesen vannak olyanok, akik szívesen beszélgetnek a múltjukról, főleg ha harminc bankot raboltak ki, és összesen 19 évet töltöttek a rácsok mögött. Ambrus Attila, vagyis a Viszkis viszont pont ilyen ember: na persze sokan úgy vélik, hogy neki érdeke beszélgetnie a múltjáról, hiszen valamiféle "betyár-sztár" lett belőle, aki jól megél a csibész bankrabló karakteréből. De tényleg ilyen egyszerű a helyzet? Ezt elmondta nekem ő maga.

Vannak dolgok, amelyeket tudunk az egykori Viszkis rablóról: például azt, hogy ügyesen hajtotta végre a bűncselekményeket, általában senkit nem bántott, és igazi akciófilmbe illő módon sikerült meglépnie, miután első alkalommal letartóztatták. Azt azonban sokan csak tudni vélik, hogy Ambrus Attila hogyan élhette meg a vele történteket, miként próbálkozott talpra állni vállalhatatlan múltjából, milyen súlyos családi háttérből jutott el oda, hogy sorozatos bűnelkövető legyen. És manapság  nem rejteget pénzt, nem maradt neki a zsákmányból, viszont céget alapított, kerámiakészítéssel próbál a felszínen maradni, kétkezi melós lett belőle, felesége és két gyereke van, igyekszik normális életet élni. Nem tagadja persze, hogy sokan csak azért vesznek tőle kerámiát, mert ő a Viszkis, a "sztárrabló", mindenki Rózsa Sándora, ez az imidzs pedig nagyon is támogatja anyagilag a keramikus oldalát. Ne gondolja azonban senki, hogy ez feltétlenül büszkeséggel tölti el! Sokszor inkább akadályozza abban, hogy lelki értelemben levegye a bankrabló karaktert és inkább jó keramikus mesterként vonuljon be az emlékezetbe.

Attila a műsoromban elmondta, hogy leginkább rajongói és utálói vannak, azaz megosztó figura, hiszen mindig is az volt. Akad, aki csak azért keresi a társaságát, mert "buli" vele együtt mutatkozni, valójában azonban nem kíváncsi arra, miket alkot manapság. Aztán akad olyan is, aki legszívesebben megütné, neheztel rá, szívből gyűlöli. Köztudott volt a Viszkisről, hogy a bankrablások során nem bántotta az embereket - ami persze némiképp túlzás, hiszen nem feltétlenül apró lelki megrázkódtatás, amikor pisztolyt fognak egy civilre és ordítozva fenyegetik. Az egyik hölgy, akit Attila belökött egy szekrénybe, némi fizikai inzultust is megélhetett. Szabadulása után a Viszkis többek között hozzá is elment bocsánatot kérni, de a hölgy évtizedes távlatban is dühös maradt: nemhogy nem bocsátott meg, de állítása szerint azért imádkozik, hogy Attila kerüljön a pokolba.

Most akkor jó dolog Viszkisnek lenni, mert népszerű vagy tőle, vagy inkább lelki teher, amin végre át kellene lépni? Egyáltalán hogyan kell talpra állni az ország talán legismertebb bűnözőjeként? Van-e szerepe a hitnek a megbocsátásban, és ha már itt tartunk, vajon Isten megbocsátott Ambrus Attilának vagy sem? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekről beszélgettünk.

Őszinte leszek: szimpatikus volt nekem Attila hozzáállása, vagánysága, néhol talán túlságosan is odamondós véleménye. Nem lett belőle gyakorló keresztény, teológiai kifejezéssel élve, Ambrus Attila "nem tért meg", ami számomra a megváltozás legfontosabb formája. Azonban nem mennyei ítélőszékben ültem, hanem műsorvezetőiben, így nem akartam vitatkozni vele (egy ízben mégis sikerült) - a bűnről, megbűnhődésről, újrakezdésről viszont olyan megélései vannak, amelyek érdekesek és tanulságosak. Az adást itt tudjátok megnézni:

 

Tovább