Nem mondom, hogy nem volt bennem semmi izgalom: egy kedves orvos barátom és testvérem boncolásra invitált a közelmúltban. Még soha nem láttam "szétszedett" holttestet, nem éreztem a szagát, nem láttam néhány napos halottból kivágott szerveket. Igazán különleges élmény volt, és nem titkolom, számomra spirituális benyomást is hozott - meg egy jó kis beszélgetést dr. Glasz Tibor patológus docenssel.
Tehát akkor most mintegy húsz orvospalánta fürkésző tekintetei előtt fogok szégyenreszemre összeesni? Valami ilyesmi futott át az agyamon. De nem sok idő volt, mert máris bementünk a boncterembe, az ajtónyitás után pedig az első látvány, ami fogadott minket, egy már felnyitott hulla volt - egy szakember hatalmas késsel éppen szétvágta a férfit és kiemelte a belső szerveit, mindent rendszerezve, külön-külön tálcára rakva.
Hogy velem mi történt?
Nos, magamon is meglepődtem: a szemem se rebbent. Kicsit talán szégyelltem is, hogy ilyen érzéketlen vagyok. De őszintén mondom, nem émelyegtem, nem ájuldoztam, sokkal inkább kíváncsi lettem az egészre. Mintegy két órát töltöttem bent, ezalatt megnéztem hogyan vágják szeletekre az agyat, hogyan szedik darabokra az emésztőrendszert, teregetik szét a vékony- és vastagbelet, és próbáltam nem zavarni a diákokat, de azért kérdezgettem őket néhány dologról.
Nagyon hálás vagyok a doktor úrnak az élményért, mert két gondolatot fogalmaztam meg önmagam számára, melyek azóta is velem maradtak. Az első volt a hangosabb: ahogy ránéztem a preparátumra (az illető földi maradványaira), abszolút megerősödtem abban a meggyőződésemben, hogy a "személy" maga már nincs itt és az élet ennél több kell legyen. Nem akarom, nem tudom ezt bizonyítani, nem is vitaindítónak szánom - most csak leírom a benyomásaim. A másik gondolatom az volt, az életet élvezni kell és kész. Persze keresztényként (sejtheti az olvasó) nem valami féktelen hedonizmusra célzok ezzel, hanem annak az örömnek a megélésére, amiért úgy szoktuk érezni, érdemes is élni. Tegyük, amíg tehetjük!
Aztán pár nappal később Tibor eljött a műsoromba, ahol egy kicsit beszélgettünk is a boncolásról, az életről és halálról, az emberi lélekről, és a ködben tapogatozó létünkről - no és persze Istenről, hiszen a professzor úr hívő ember, aki egyébként Cseri Kálmán gyülekezetéből való. Nagyon tanulságos, nagyon érdekes, nagyon lenyűgöző volt mindez. Boncolásra ugyan nem tudom elvinni az olvasóimat, de a beszélgetést felkínálom. Itt tudjátok megnézni:
Sytka, ez egy nagyon jó beszélgetés volt, és beszélgető partnered is egy nagyszerű ember. Bevallom, kétszer is megnéztem, mert vendéged életfelfogása nagyon hasonló volt ahhoz, ahogy apám állt az élethez. Egy megjegyzésem, és egy kérdésem van a riporttal kapcsolatban.
VálaszTörlésÉrdekes volt az a rész, amikor megkérdezed, hogy oldja-e a halálfélelmet a hit. Bár kérdésed megfogalmazásával is azt próbáltad jelezni, hogy szerinted ez a halálfélelem nem olyan erős hívők esetében, vendéged nem igazán erősített meg ebben, azt azért kifejtette, hogy egy hívőnek ott van "a remény lehetősége". Sajnos, minél öregebb az ember, annál több temetésen vesz részt, és az utóbbi 1-2 évtizedben kb. fele-fele arányban vettem részt hívő és nem hívő temetéseken. Nekem az volt a tapasztalatom, hogy a halálfélelem és a halál hatása sokkal erősebb hívők esetében, mint a nem hívőkre. A kinyilvánított veszteség, a gyász szinte elviselhetetlenül megviselte a hívő hozzátartozókat, több esetben mentőt kellett hívni a gyászszertartás alatt. Szerettük elvesztése feletti fájdalmukban egy pillanatra sem gondoltak és a tor folyamán sem utaltak arra a reményükre, hogy újra láthatják majd őket. Ezeken a halál ült tort. A világi temetéseken evvel szemben sokkal felemelőbbnek éreztem a hangulatot, mert a meglévő szomorúság mellett, szerepet kaptak a közös élmények, az elhunyt érdemei és életének eseményei. Ezeken sokkal inkább éreztem az élet igenlését.
Ezekből a tapasztalatokból én azt szűrtem le, hogy a haláltól való félelem ugyan általános hívőkben és nem hívőkben is, de ennek kezelése úgy, hogy valamilyen vigasztaló illúzióba menekülünk csak arra szolgál, hogy növelje a halál és a halálfélelem befolyását.
Kérdésem a boncolás utáni időszakra vonatkozik, mert erről nem esett szó a riportban. Mi történik a boncolás után a maradványokkal? Él-e az a gyakorlat, hogy évente egyszer-kétszer megemlékezést tartanak azokról, akik felajánlották testüket haláluk után oktatási célokra? Meghívják-e ezekre a hozzátartozók mellett az oktatókat, kutatókat és az orvostanhallgatókat?
Kedves Péter, köszönöm a visszajelzést. Teljesen elfogadom az általad leírtakat - de milyen furcsa, én meg szögesen az ellenkezőjét éltem át. :-\ Komolyan! Sok temetésen vettem már részt, lelkészként nekem is feladatom az ilyesmi, és egyértelműen azt tapasztaltam, hogy az őszintén és mélyen megélt hit segített a gyászfeldolgozásban és az elhunyt "elengedésében" - pont a viszontlátás reménye miatt. Sőt, szinte már betegesen is oldotta egyesekben ez a dolgokat: furcsa mód pont azért nem tudtak rendesen gyászolni, mert "minek gyászolni, hiszen csak átmenetileg szakad meg a kapcsolat" alapon nem éreztek mély szomorúságot. (Szerencsére azért ez egy kisebbség volt!) Szóval, érdekesek a személyes tapasztalatok. Nem vitaindítónak szántam mindezt, csak egyszerűen én meg így éltem meg eddig amit láttam ebben a kérdésben.
TörlésSajnos az általad feltett kérdések napokkal az interjú készítése után jutottak eszembe - különben a riportban is rákérdeztem volna ezekre. Úgyhogy fogalmam sincs mi a válasz, de fogok még találkozni a doktor úrral és akkor rákérdezek, aztán a téma úgy is előkerül még itt a blogban, vissza fogok térni rá ígérem!