Félrelépésem története

Általában nem szoktam magamról és az életemről írni a blogban: nem vagyok én olyan érdekes, hogy megtöltsem az itt rendelkezésemre álló teret. A héten azonban megint kénytelen voltam azzal szembesülni, hogy az életem nem az én kezemben van. Egy rossz mozdulatnak köszönhetően ugyanis komolyabb balesetet szenvedtem.

Egy épület padlásszintjén pakoltam, ami önmagában véve nem számít különleges eseménynek. Munka közben elindultam a padlás egyik sarkában álló székcsoport felé, és a probléma ekkor történt. Ahogy a szék mellé léptem, a lábam alatti deszkák egy pillanat alatt összeroppantak, és megnyílt alattam a föld. Fel sem fogtam mi történik, egy másodpercen belül zuhanni kezdtem, közben magammal rántva egy kisebb törmeléket, kiszaggatva a szigetelőanyagot a padlószintből. A zuhanás néhány másodpercig tartott, ezalatt csupán egyetlen gondolatra maradt időm: óriási bajban vagyok, mely könnyedén végződhet teljes lebénulásommal vagy akár a halálommal is.

Mivel a következő emeleten alattam éppen egy fürdőszoba volt, a helyzet kilátástalannak tűnt, hogy valami puhára érkezzek. Mintegy három méter zuhanás után pont a derekamra landoltam, rá a csempére, fejemet pedig beveretem a radiátorba. Utóbbi természetesen azonnal vérezni kezdett, miközben elég erős fájdalmat éreztem a mellkasomban és a derekamban. Miközben emberek érkeztek segíteni, azt is tudtam, hogy képes vagyok önerőből felállni és sétálni, bár fejemből rendesen ömlött a vér. Ugyan egy kis kezelés után a vérzés elállt, egy órán belül ismét felszakadt a seb, úgyhogy végül egy sebészeten kötöttem ki. A fejemet össze kellett varrni, ám a röntgenfelvételek tanúsága szerint semmim nem törött el, még csak meg sem repedtek a csontjaim, ahogy belső vérzésre utaló jelek sem követtek!

Órákkal később visszamentem a helyszínre és megnéztem hova estem. Hülyén hangzik egy ilyen esés után, a körülményekhez képest mégis elképesztő szerencsésnek mondhatom magam! Bal oldalamon egy szék volt, hátam mögött a radiátor, pont mellettem jobbra pedig egy mosógép. Még a gondolat is elborzasztott, hogy bármelyikre teljes lendülettel a nyakammal vagy a gerincemmel rázuhantam volna. Én azonban pont a három közti kicsi, üres területre érkeztem, a lehető legkönnyebb utat választva. Fájdalmaim persze még most is vannak, de jelentősen enyhültek az elmúlt napokban.

Az ember ugye ilyenkor ösztönszerűen felteszi a "miért?" kérdéseket, amire rendszerint nem érkezik semmilyen felelet. Nem tudom Isten miért engedte meg, ami történt, de megkímélt egy borzasztó tragédiától. Ezt mintha más is megérezte volna, a következő napokban ugyanis hallgathattam a "valaki nagyon szeret téged odafenn" kezdetű mondatokat. Tényleg ez lehet a helyzet. Nem akarok magyarázkodni, teológiát gyártani a történtekhez, egyszerűen csak hiszek abban, hogy Isten még a "félrelépéseinkben" is velünk van.