2014. január 9., csütörtök

Pszeudonimitás – vagyok, aki nem vagyok

Kaptam már levelet Orbán Viktortól, de olyan is akadt, hogy Mesterházy Attila írt nekem, vagy éppen Kuncze Gábor szólt bele a telefonba. Az ilyen esetek közös jellemzője, hogy a felsoroltak közül egyiküknek sem volt tudomása róla, hogy bármilyen módon kapcsolatba került velem. Az ehhez hasonló marketingtevékenység senkinek nem okoz álmatlan éjszakát – de mi van, ha a Bibliában olvasunk valami olyat, ami nem is attól származik, akire hivatkozik?

A jelenséget pszeudonimitásnak nevezik. A csúnya szó klasszikus ókori jelenséget takar: írni valaki nevében és a tekintélyével élve terjeszteni a leírtakat. Manapság – leszámítva a bevezetőben említetthez hasonló jelenségeket – egyszerűen hamisításnak neveznénk az ilyet. Ha valakitől levelet kapunk, elvárjuk hogy az aláírója legyen a levél szerzője is.

Az ókorban nem feltétlenül gondolkodtak így: az ószövetségi és az újszövetségi iratok keletkezése idején a hellenista és a zsidó irodalomban is ismert és általánosan elfogadott volt pszeudonim iratot készíteni. Ahogy Kocsis Imre írja, a görög filozófiai és orvosi iskolákban a tanítványok olyan közel álltak mesterükhöz, hogy saját írásaikat a mester neve alatt adták ki. Nem akartak senkit becsapni, szándékuk mindössze az volt, hogy kifejezzék: szaktudásukat tanítóiknak köszönhetik, tulajdonképpen mesterük munkáját folytatják. Ezt művelték Püthagorasz tanítványai, Platón és Arisztotelész követői, az ókori orvosok pedig több esetben is Hippokratész neve mögé rejtőztek. Az ilyen jelenség éppen az eredeti szerző megbecsültségét emeli, hiszen arra mutat rá, hogy érdemes a nevét használni, érdemes szellemi örököseként művét továbbvinni. Ahogy Tertullianus fogalmaz: „A mester művének tekinthető az, amit tanítványai adtak közre”.

A Biblia vajon kivétel lenne az ilyesféle gyakorlat alól? Előfordulhat, hogy pszeudonim iratot vagy szakaszokat tartalmaz? A teológusok véleménye megoszlik ebben a kérdésben. A mózesi törvényeket, a zsoltárokat, a bölcsességirodalmi szövegeket például nem minden esetben sorolják Mózeshez, Dávidhoz vagy Salamonhoz (azokat sem, melyek rájuk hivatkoznak). A zsoltárok gyakran úgy kezdődnek, hogy „Dávidé” (mizmór leDavid). Az itt olvasható le prepozíció azonban többféle módon értelmezhető. Jelentheti azt, hogy a zsoltár tényleg Dávid szerzeménye, elvégre tudjuk róla, hogy zenei tehetséggel rendelkezett. Ugyanakkor jelentheti azt is, hogy a dávidi gyűjteményhez tartozó, ami megint nem idegen az ókori felfogástól. A kérdés azért merült fel, mert egyes dávidi zsoltárok szövegei a templomra utaló jellegzetességeket mutatnak (noha az Dávid után épült, tehát nem valószínű, hogy ő lehetett a szerző), illetve olyan kortörténeti sajátosságokat, melyek Dávid idejétől idegenek (például arámi kifejezéseket, melyek csak a fogság időszakában kerültek a zsidók szókészletébe). A pszeudonimitás ilyen esetekben felvethető, ezen azonban kár lenne felháborodni. Az a jelenség, hogy a zsoltárokat általában Dávid nevéhez, a bölcs mondásokat Salamonéhoz kötötték, éppen azt igazolja, hogy Dávid jó dalszerző, Salamon pedig bölcs személyiség volt.

A kanonikus könyveken túli apokrif irodalomban egyenes meghatározó vált a pszeudonimitás. Ilyen szöveg például a katolikus Bibliában a deuterokanonikus Bölcsesség Könyve, melynek görög címe „Salamon Bölcsessége” - valójában azonban a Kr.e. 1. században keletkezett, tehát semmi köze Salamonhoz.

A pszeudonimitás persze az újszövetségi iratokat sem hagyta érintetlenül. Pál levelei közül egyeseket protopálinak tartanak, azaz olyannak, melyeket szóhasználatuk, stílusuk és más jellegzetességeik miatt valóban Pál személyéhez kötnek, másokat deuteropálinak neveznek, mert azok eltérő nyelvezetet használnak. A felosztással persze nem mindenki ért egyet, a kérdésről kemény viták zajlanak. Amit nagyjából mindenki elfogad, hogy Pál levelei között jelentős különbségek találhatók, ám ezek nem feltétlenül egy pszeudonim szerzőre utalnak: miért kellene valakinek mindig ugyanúgy írnia? (Ilyen alapon a Korán szerzőségét is megkérdőjelezhetnénk, melyet egész biztosan Mohamed próféta alkotott – ám mégis találhatók benne igencsak eltérő stílusú szakaszok). Más kutatók arra mutatnak rá, hogy Pál valószínűleg amanuensziszekkel (azaz hivatásos írnokokkal) dolgoztatott, s bár nem tudjuk azok mekkora szabadságot kaptak a levelek megfogalmazásában, szóhasználatuk okozhat stílusbeli töréspontokat. Az is lehetséges, hogy Pál fogsága alatt valamelyik tanítványát bízta meg egy-egy levél megfogalmazásával. És persze nem zárható ki, hogy tényleg vannak deuteropáli iratok is az Újszövetségben, melyek Pál halála után, az ő tekintélyére támaszkodva íródtak – ahogy megtették ezt Püthagorasz vagy Hippokratész esetében. Pál tizenhárom kanonikus levele közül a kutatók leginkább a 2Thesszalonika, Kolossé, Efézus, 1-2Timótheus és Titus levelet vitatják.

Kiábrándítóan hangzik? Nem feltétlenül. Egy példán szeretném bemutatni, milyen érvek mentén zajlik a szerzőséggel kapcsolatos vita, ez pedig Péter második levele lesz. Legközelebb.

13 megjegyzés :

  1. Sytka, izgalmas kérdést vetsz fel. Még nem tudom, hová akarsz kilyukadni, úgyhogy csak egy dolgot szeretnék az általad mondottakhoz hozzáfűzni.

    A pszeudonimitás jelensége valóban ismert volt abban az időben, viszont éppen a levél műfajnál, ami az ÚSZ esetében az igazi kérdés, inkább határozott érzékenységet tapasztalunk a hamisítványokkal szemben mind zsidó, mind pogány, mind keresztény környezetben. Az apostoli levelek kapcsán a korai egyház rendkívül óvatosan járt el, több esetet ismerünk, amikor pontosan a pszeudonimitás miatt vetettek el leveleket és minősítettek hamisítványnak. Pál arra törekedett, hogy valahogy hitelesítse a tőle származó leveleket, elfogadhatatlannak tartotta ugyanis, hogy valaki az ő neve alatt adjon közre utasításokat (pl. Gal 6,11; 2Thessz 2,1-2). Az amanuenszisz használata természetesen más kérdés, hiszen ott a szerző jóváhagyása megvan (vö. Róm 16,22).

    Várom a folytatást.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ádám, hasonlóképpen gondolom hozzád: az ószövetségi zsoltárokkal kapcsolatban logikusnak és hihetőnek tűnik a pszeudonimitás. A levelekkel kapcsolatban nem is csak a műfaj miatt, hanem egyáltalán a rendelkezésünkre álló bizonyítékok (vagy inkább azok hiánya) okozza a szkepszisemet. Próbáltam megérteni miért mondják Pál egyes leveleit pszeudonimnek - még csak azt sem mondom, hogy az érvek feltétlen rosszak. Azt mondanám inkább, hogy az érvek bizonyos jelenségekre mutatnak, melyeknek többféle magyarázata van. A hapax legomenonok, a stílustörések, a látszólag anakronizmusok együtt sem mutatnak fel olyan érveket, melyek megalapozottá tennék, hogy Pál leveleit a páli iskola ismeretlen szerzői alkották volna.

      Az egyetlen kivétel talán Péter második levele. De erről majd a következő bejegyzésben írok.

      Törlés
    2. Az ÓSZ egyik-másik helyére való ÚSZ-i utalások körüli problémáknak akár lehet is feloldása, hogy az ÚSZ-i szerzők nem mindig a konkrét szövegrészlet aktuális szerzőjét tüntették fel szerzőnek, hanem azt az ismertebb szerzőt, akinek a műve alá valami számukra logikus - és elfogadható - oknál fogva a gondolatot/próféciát/idézetet besorolták (pl. Mt 27,9; Mk 1,2).

      Ez (és a zsoltárok esete) mintha mégis különbözne a pszeudonimitás jelenségétől, amit a Bölcsesség könyve kapcsán említesz, és különösen attól, amit az újszövetségi apokrifek kapcsán a korai egyház kifogásolt. Az egyik idézéstechnikai kérdés, a másik persona - akár megtévesztési szándékkal való - felvétele, ami hamis tekintélyt kölcsönöz egy tekintélyt nélkülöző személynek. A zsoltárok Dávid könyve akkor is, ha nem mindegyik zsoltár az övé. A törvény hasonlóképpen Mózesé. A Bölcsesség könyve viszont egyáltalán nem Salamoné, ahogy a Péter evangéliuma sem Péter apostolé.

      Péter második levele szerzőségével én is foglalkoztam, kíváncsian olvasom majd, mire jutottál.

      Törlés
    3. Nem tudom mennyire ugyanarról beszélünk az Ószövetség kapcsán. A zsoltárokat én nem tartom Dávid könyvének, azt hiszem ezt sehol nem is állítja magáról: a zsoltárok egy dalgyűjtemény, melyben nem csak dávidi, hanem akár mózesi zsoltár is van. Évszázadok alatt egy hosszú érlelődési folyamat végén nyerte el végső formáját.

      A pszeudonimitás ha jól értem azt jelenti, hogy egy adott művet nem az a szerző jegyez, mint akire a mű hivatkozik. Ez lehet egy teljes irat (ahogy a Bölcsesség Könyve esetében látható), de egy zsoltár is teljes mű: úgy is fogalmazhatnék, hogy a Zsoltárok könyve nem más, mint teljes, kész, kerek egész dalok nagy csomagja. Ha ezek között van olyan, ami Dávid neve alatt fut, ám minden jel szerint nincs köze Dávidhoz, akkor az egy pszeudonim zsoltár. Minden jel szerint vannak ilyenek.

      A különbség az általad is említett iratok (például a Bölcsesség Könyve) és a pszeudonim zsoltárokban nem abban áll, hogy az egyik esetben a teljes irat, a másikban egy-egy zsoltár van a mérlegen. A különbség inkább az, hogy az egyik esetben - ahogyan te is írod - valaki nem megérdemelt tekintélyhez jut azzal, hogy egy igazi tekintélyre hivatkozik, míg a másik esetben az ismeretlen redaktor vagy író mestere/elődje tekintélyét megérdemelten használja. Ha Püthagorasz tanítványa használja mestere nevét és az ő szellemiségének megfelelőt alkot, amit Püthagorasz nevében terjeszt, az korrektnek minősült az ókorban. Azonban ha valaki Püthagorasz nevében ír, ám kétszáz évvel később és egyébként sincs semmi köze Püthagorasz eszmeiségéhez, akkor az visszaél Püthagorasz tekintélyével. De a szóban forgó mű ettől még pszeudonim: sem az első, sem a második esetben nem Püthagorasz alkotása.

      Én azt látom, hogy a konzervatív teológia sokszor elmulasztja megtenni ezt a különbségtételt. (Itt most nem a te személyedre gondolok). Egyszerűen azt mondja: ha nem a bibliai szerző írta, akkor az elfogadhatatlan. Szerintem ebben téved - és hogy mi ennek az oka, arról szeretnék majd egy külön bejegyzést írni.

      Törlés
    4. Lehet, hogy félreérthetően fogalmaztam. Én sem gondolom, hogy mindegyik zsoltárt Dávid írta, sem azt, hogy az egész Tórát Mózes. Viszont az ő nevük alatt futott a kollekció, ezért idézéstechnikai szempontból nem volt problémás nekik tulajdonítani egy-egy részletet. Az egyes zsoltárok fölött lévő feliratok kérdése kicsit komplexebb. Mivel nem értek egyet a Troeltsch-féle vallástörténeti megközelítéssel, amit a zsoltárok keletkezése kapcsán az elmúlt száz évben alkalmaztak, ahol lehet, inkább a konzervatív döntéseket részesítem előnyben.

      A Prédikátor könyvét tartom jó példának a persona elfogadható használatára. Ha nem Salamon írta (ami sok konzervatív tudós véleménye is), akkor a szerző felépítette Qoheleth-Salamon személyét, hogy ezt a personát használja üzenete átadására. Megtévesztés nincs, hiszen a narrátor alakítja Qoheleth képét, aki egyébként nincs Salamonként azonosítva, inkább csak sejtjük, hogy ő a persona. Érzésem szerint túlmegy ezen az, amikor egy egész könyvet (Bölcsesség könyve) Salamonnak tulajdonítanak, amit nyilvánvalóan nem ő írt. Érdekes kérdés, hogy vajon mikor ragadt Salamon neve a címhez, hiszen a könyv szövege nem említi őt szerzőnek.

      Megvárom a következő cikkedet annak kommentálásával, hogy a tanítvány jogosan írt-e mestere nevében, és hogy ez elfogadható gyakorlat volt-e a korai egyház szemében.

      Törlés
    5. Ádám, nagyon jó és érdekes, amit leírsz. Szerintem nem vagyunk messze egymástól, sőt pontosabb úgy fogalmaznom, igen közeli kettőnk véleménye.

      Amit a Qoheleth-Salamon személyéről említesz, az nagyon jó példa arra, amikor valaki legálisan használ egy tekintélyt egy pszeudonim műben. (Az viszont őszintén meglepett, hogy konzervatív teológusok közül sokan a Prédikátor könyvét nem salamoni eredetűnek tartják!)
      Helyesen érzed: ha feltesszük (amit egyébként én nem hiszek), hogy tényleg nem Salamon a Prédikátor könyve szerzője, a Qoheleth Salamonja akkor is hiteles, ellenben a Bölcsesség Könyve Salamonjával. Bár mindkét esetben pszeudonimitásról beszélünk, a Qoheleth esetében hiteles körből származó iratról van szó, a Bölcsesség Könyvénél pedig nem. Ez a döntő és nem maga a pszeudonimitás! Valóban érdekes, hogy a Bölcsesség Könyvéhez hogyan ragadt Salamon neve, mert bár a szövege tényleg nem említi név szerint Salamont, de Salamon karaktere mégis eléggé kirajzolódik belőle - ezért kapta ezt a görög nevet is.

      A következő cikkem nem igazán arra a kérdésre keres majd választ, hogy a tanítvány jogosan írt-e mestere nevében, hanem hogy Péter második levele esetében elképzelhető-e, hogy ez a jelenség előfordult. A jogosság is felvethető kérdés, különösen mai szemszögből, hiszen az ókorban az, hogy valaki mestere nevében alkotott, nem volt elfogadhatatlan. Ha teszem azt, ebben a hónapban Zámbó Jimmy megjelentetne egy új albumot vadonatúj dalokkal, akkor az teljesen érthető okokból óriási botrányt okozna. Ha az ókorban élnénk, akkor nem biztos. :-)

      Törlés
    6. "Helyesen érzed: ha feltesszük (amit egyébként én nem hiszek), hogy tényleg nem Salamon a Prédikátor könyve szerzője..."

      Sytka, nem értem (pedig érdekel), mi az, amit nem hiszel. Hogy Salamon írta? Hogy nem Salamon írta? Hogy feltesszük, hogy nem Salamon írta?

      A Prédikátor könyve salamoni szerzőségét elvető konzervatív teológusok között van pl. F. Delitzsch, D. Kidner és E. J. Young, T. Longman III,

      Nekem is úgy tűnik, hogy egy helyen kapirgálunk. Szerintem egyébként nem csak egyfajta pszeudonimitás van (nem is használnám mindegyikre ezt a szót, mert félrevezető lehet), a különbségtétel pedig azért lényeges, mert az integritás kérdése az ókorban is fontos volt. A levelek esetében különösen is. A Pál és Tekla iratot Tertullianus például pontosan a Zámbó Jimmy-s érveddel vetette el.

      Törlés
    7. Meglehet túl rejtélyesen fogalmazok. Megpróbálok kicsit egzaktabb lenni.

      A Biblia irataihoz alapvetően azzal viszonyulok, hogy a szerzőjük az, akinek a nevéhez az adott irat köthető. Salamon esetében is úgy vagyok vele, hogy a Példabeszédek / Prédikátor / Énekek Éneke könyveinek ő a szerzője. Ezt a véleményemet addig tartom, míg olyan érvekkel nem találkozom, melyek alapján joggal lehetséges más releváns forgatókönyvek felvetése.

      Felvetnek jó érveket (pl. a Prédikátor könyve esetében), de szubjektív véleményem az, hogy az érvek többsége együtt sem elegendő ahhoz, hogy a salamoni szerzőséget alapvetően megkérdőjelezzem. Van olyan irat is, ahol mindkét oldal (a szerzőséget támogatók, elvetők) érveit jónak érzem és "lebegtetem" a kérdést.

      A levelek esetében jó érv, amit írtál, hogy ez egy olyan műfaj, ahol a pszeudonimitás kevéssé vállalható. Nyilván az is igaz lehet, hogy többféle pszeudonimitással számolhatunk.

      Törlés
    8. Az elveket illetően egyetértünk. Ennek egyébként örülök. :) De hol nevezi a Prédikátor könyve Salamont a szerzőjének?

      Törlés
    9. Konkrétan név szerint sehol. A szöveg belső bizonyságai alapján következtetnek erre. Persze az elemzés olyan kifejezéseket is talált, melyek anakronisztikusak és ez magyarázatot kíván.

      Ádám, fejből írok neked, ráadásul nem vagyok otthon. :-) Pedig ez lenne az a pillanat, amikor néhány szakkönyvbe bele kellene lapoznom, mert nem emlékszem a részletekre. De ha leírod, hogy te mit gondolsz a Prédikátor könyvéről, arra is kíváncsi vagyok.

      Törlés
    10. Én a következőt gondolom. Bár a persona mintha Salamon lenne, a könyv szerzője sehol nem azonosítja magát nyíltan Salamonnal, sőt, mintha óvatosan jelezné, hogy Qoheleth csak persona. Az 1,12-ben például azt mondja a szerző, hogy király VOLT Jeruzsálemben. Ezt Salamon nem mondhatta volna, viszont pontos mondat, ha a szerző Salamont personaként használja a mondanivalójához. Úgy tűnik, nyelvi szempontból is későbbi a szöveg ma változata, legalábbis a könyvben található két perzsa szó ezt valószínűsíti. Talán Salamon fennmaradt mondásaiból gyúrt egy későbbi szerző olyan kötetet, melyben Salamont personaként használva elmondja a világról a véleményét. A folyamat mögött pedig hitem szerint a Szentlélek állt.

      Törlés
  2. Értékes poszt!Ha megengeditek,hogy egy amatőr is belekotyogjon akkor én is a 2Péter említettem volna.Viszont látom,hogy ez egy következő poszt témája lesz.Most csak annyit,azt olvastam erről a levélről,hogy a görög nyelvezete kifinomult.Lehetetlen,hogy a "faragatlan"Péter ilyen szinten beszélte volna az akkori görög nyelvet,de nagy valószínűleg diktálta(Szilvánusznak?)aki Péter gondolatait "becsomagolta"ebbe az előkelő nyelvezetbe.Azt is olvastam,hogy a Zsidókhoz írt levél(ami sok teológus szerint egy nagy prédikáció volt)hasonlóképpen kifinomult görög nyelven íródott.Nagy vita van arról ki az szerzője,egyesek Pált vélik felfedezni(a hozzáértők szerint viszont eltér Pál nyelvezetétől)mások Apollósra gyanakszanak mint szerzőre.Mindenesetre egy nagy tudású,művelt és az
    ÓSZ-ben igen járatos ember írta,vagy diktálta.Elnézést,lehet,hogy ezzel a hsz-al elébeszaladok a dolgoknak.Többször át kell még olvasnom a posztot mert laikus vagyok és a szöveg számomra komplex.Nekem több időre van szükségem az ilyen komoly és mély témák "emésztésére".Egyben elnézést kérek,hogy talán kontár módjára szóltam hozzá.Érdekel a téma és várom a folytatást! :) Ha majd jól áttanulmányozom akkor lehet,hogy lesz észrevételem és talán kérdésem is.Addig is várom a folytatást!
    Árpád.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Káposztafej!

      Nem kell szabadkoznod, teológus vagyok, de nem a szakmának írom a blogomat, hanem azoknak, akik olvassák.

      Péter második levelénél a görögség csak az egyik, amit a pszeudonimitás mellett szoktak felhozni. Erről legközelebb.

      A zsidókhoz írt levél szerzősége mindig is tisztázatlan volt. Ahogy te is említed, nem is annyira levél (az ókori levélírásra jellemző szerkezeti elrendezést csak részben mutatja), inkább egyfajta teológiai értekezés.

      A pszeudonimitás egyébként nem volt kizáró ok a kánonból, igaz nem erősítette az adott irat pozícióit.

      Törlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)