"Az életem céltalan volt és értelmetlen, amíg Jézust meg nem ismertem" - hangzik az ismert mondat, a hallgatók pedig automatikusan levonják a következtetést: ha valaki követni kezdi Jézust, annak egész biztosan értelmes lesz az élete. A helyzet messze nem ilyen egyszerű.
Évtizedek óta benne élek az egyházi élet sűrűjében. Kétségtelen tapasztalatom, amit fájdalmas kimondani is, hogy céltalan életet megtérés előtt és megtérés után egyaránt lehet élni. Túl sok, istentiszteletről istentiszteletre (túl)élő hívőt ismerek ahhoz, hogy a megtérést és az értelmes életet összekapcsoljam egymással. A megtéréssel egyáltalán nem szükségszerűen jár együtt, hogy az élet egy csapásra értelmessé válik. Már amennyiben értelmes élet alatt többet értünk, mint hetente egyszer eljárni egy alkalomra, és megünnepelni a vallási ünnepeket az év bizonyos időszakaiban.
Én azt látom, az életcélért meg kell küzdeni, a küzdelemhez viszont fel kell nőni. Az ember kukáskocsi vezetőként, űrhajósként, szuperhősként (ha hívő gyerek, akkor esetleg Mózesként) képzeli el a saját jövőjét, hogy aztán néhány nagy pofon után beálljon a hétköznapi taposómalomba, és az álmairól lemondva nekiálljon húzni az igát. Nem túl reményteljes perspektíva. Pedig éppen az ilyen hűséges gályázás közepén jöhet el az idő, amikor Isten az ilyen, gyermekkori vágyálmoktól letisztított, munkabírásáról már bizonyságot adó embereknek igazi életcélt mutat. Természetesen mindig akadnak kivételes személyiségek, akik egészen kicsi koruktól fogva tisztában vannak saját küldetésükkel, és tervszerűen fel is építik a sorsukat - ám ők csak erősítik a szabályt.
Jézus megismerése és az életcél megtalálása nem árukapcsolás, ahol egyikből magától értetődően következik a másik, már csak azért sem, mert igazi életutat találni Isten nélkül is lehetséges. Durván hangzik? Sokaknak talán igen, de ez a mi hibánk, akik a két dolgot szorosan egymáshoz láncoltuk. Hozzá vagyunk szokva egyfajta dualista szemléletmódhoz: ha hiszel Jézusban, akkor értelmes az életed, ha nem hiszel, akkor nem az. Ilyen szemüvegen át szemlélve természetes, hogy nincs szemünk meglátni: élnek olyan emberek a környezetünkben, akik megtalálták a feladatukat, a szerepüket az életben, noha nem hisznek, és mégis boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Nagyon nehéz lenne rájuk azt mondani, hogy értelmetlen az életük, hiszen láthatóan előre jutnak saját területükön, és jól is érzik magukat a bőrükben.
Hívőként valahogy úgy képzeljük el, hogy életcélt találni csakis a hit keretein belül lehetséges. Mintha még maga Einstein is ezt mondta volna:
"Mi az értelme létezésünknek és mi értelme egyáltalán az élőlények életének? Erre a kérdésre válaszolni tudni nem egyéb mint vallásosnak lenni. Te azt kérded: van egyáltalán értelme ezt kérdezni? Mire én azt felelem: aki saját és embertársai életét értelmetlennek találja, az nemcsak boldogtalan, hanem arra is alig képes, hogy éljen."
Einstein népszerű figura a keresztények táborában, szavai pedig mintha valóban azt támasztanák alá, hogy a hit és az életcél elválaszthatatlan fogalmak. Tudvalevő azonban, hogy Einstein nem a kereszténység vagy más vallási rendszer kontextusában tekintette magát vallásosnak. Később ugyanis maga írja: "Egy istent, aki alkotásait jutalmazza és bünteti; akinek akarata van, olyat, akit mi magunkon kívül megélünk, nem tudok elképzelni." Amikor a népszerű fizikus vallásosságról beszél, valami olyan kozmikus és az embert lelke mélyéig átjáró életérzésre céloz, ami felekezettől függetlenül bárkit utolérhet.
Az életcél, a lét értelmének megtalálása minden ember számára nyitott lehetőség, akár találkozik Jézussal, akár nem. Ez az, amit a művészetekben és a tudományokban épp úgy keresünk, mint a vallásban. És igaza van Einsteinnek abban, hogy igazi boldogságportfóliót senki sem tud magának összeállítani, ha saját élete értelmét nem képes megragadni. A kereszténység segíthet ebben, de én mégsem azért keresem Isten társaságát, hogy megelégítsen saját létezésem értelmével. Az már csak a hab a kegyelem tortáján.
Az élet értelme: fontosnak lenni valaki(k) számára. Ha értékes vagyok valakinek aki számít rám, vagy akár az emberiség egészének, akkor értelmes az életem. Ha a létemnek nincs hozzáadott értéke a világban, esetleg negatív a létezésem értéke, akkor értelmetlen az életem.
VálaszTörlésIsten ebben az összefüggésben lehet végső mentsvár, akinek mindenképpen kellek, de lehet módszertani segítség is, akin keresztül rájövök, hogy "ahogy bent, úgy kint". A saját lelkivilágom kivetül, és visszatükröződik rám. Ha érték akarok lenni, akkor érték is leszek, és értéket kapok az élettől.
Az élet nem feltétlenül Isten miatt, hanem attól lesz értelmes, hogy be akarom tölteni az értelem utáni vágyamat, és nyitok az értelem lehetősége felé.
"Az életem céltalan volt és értelmetlen, amíg Jézust meg nem ismertem"
VálaszTörlésBennem az a vélemény alakult ki, hogy aki Jézus nélkül értelmetlennek és céltalannak tartja az életet, az Jézussal is annak fogja. Önmagában a vallásosság, az Istenhit semmit nem ad hozzá az élethez. Sőt! Inkább elvesz belőle. A kényszerű tevékenységek, az erőltetett magatartásformák, lemondások olyan dolgokról, amit legszívesebben megcsinálna az ember, egyáltalán nem okoznak örömet. Kivéve, ha valakiben van hajlam a mazochizmusra. Persze áltathatja az ember magát, hogy milyen boldog és céltudatos élete van Krisztusnak köszönhetően, de sajnos az ezt állítók legnagyobb része még önmagának is hazudik
"Bennem az a vélemény alakult ki, hogy aki Jézus nélkül értelmetlennek és céltalannak tartja az életet, az Jézussal is annak fogja."
TörlésEz nem feltétlenül van így: vannak olyan emberek, akik tényleg azóta találták meg önmaguk létének értelmét, amióta megtértek. De ez nem mindenkivel történik így, és valószínűleg kevesebbekkel, mint ahányan a post nyitó mondatát pufogtatják.
Ráadásul, ha Isten meg is adja valakinek azt az érzést, hogy az élete értelmes, az sem jön automatikusan.
Természetesen én is úgy gondolom, hogy Krisztus a Szentírás lapjain keresztül életre, méghozzá valódi életre nevel, amit meg kell ragadni. De a természetes élet önmagában is jó, önmagában is szép. Hiszem, hogy Krisztus tanítása olyan utakat nyithat meg az ember előtt, amelyben örömét leli. De úgy gondolom, hogy a legtöbb embert a megtérése nem forgatja ki önmagából. Tehát a tehetetlen,lusta,folyton unatkozó, magát feltalálni képtelen emberek jelentős része a megtérése után is magában fogja hordozni ezeket a jegyeket. Persze nem mindenki, de a jelentős részük igen. Sőt sokan talán évek múlva süllyednek vissza a megtérésük előtti állapotba. A céltudatosság, az idő hasznos felhasználása sok esetben nem tanulás, hanem egyéniség kérdése. Ezért gondolom azt, hogy sokan csupán megfelelési kényszerből mondják ezt a mondatot. Néha még akkor is, ha amúgy az élet más területén sikeresnek érzik magukat, de annak épp semmi köze a kereszténységéhez
TörlésJézus tanításából kiderül, hogyan lehet az emberiség élete már itt a földön a lehető legigazságosabb és legszebb, és utána örökké boldog.
TörlésMai ismereteink szerint egy gilisztát vagy egy sárgabarackot teljesen hidegen hagynak ezek a lehetőségek. Bizonyára van olyan ember, akitől ha megkérdezed, boldog akar-e lenni, elküld a fenébe. Szeretné-e a szeretteit boldognak tudni? Menj te a francba a hülye ötleteiddel. Nos, az ilyen ember számára Jézus olyan, mintha XVIII. Szabó János lenne. Az ilyen ember azonban rendkívül ritka.
Gyakoribb eset, hogy az illető számára azért nem poén Jézus, mert régi-régi kegytárgyként képzeli el, és nem élő emberként + hatalommal rendelkező Istenként, akitől egy máig felülmúlhatatlan és minden percben bizsergetően izgalmas tanítást kaptunk.
Sefatias rátapintott a lényegre: az emberek (és a magyarok ebben különösen jók) hajlamosak maguknak is hazudni. Pedig nagy szükség lenne őszinte önvizsgálatra. A Katolikus egyházban a gyónás ezt szolgálná, de gyanítom, sok esetben itt sem valósul meg ez a cél. A megfelelési kényszer is nagy úr, és az önigazolás is.
TörlésEgyébként annál, hogy miben találunk értelmet, talán fontosabb az, hogy miről tudunk jó szívvel lemondani, mert már nem találjuk olyan fontosnak.
Sziasztok!
VálaszTörlésNekem erről van véleményem, amit most meg is osztok veletek. Szóval, az, hogy ki miben, illetve kiben találja meg élete értelmét, az nagyon szubjektív. Ami nekem értelmet ad, pl a teológia, az másnak felesleges időfecsérlés. Én meg azokat nem értem, akik naphosszat játszanak számítógépes játékokon, nekik pedig az az értelem. Személyes életemben nagyon sok minden értelmet nyert Jézussal. Sok minden nem. De ilyen az ember, nem nagyon képes értelem, cél nélkül lődörögni. Ugye, milyen fontos, hogy mindennek legyen oka, értelme, célja, másképp nem is érdekel. A céltalan élet értéktelen élet, sokszor ezért alakulnak ki a pszichikai betegségek. Én úgy gondolom, hogy életünk egyetlen,és végső értelmét csakis Isten létezése adja. Gondoljunk bele. Ha nincs Isten, nincs Lélek, nincs Valaki fölöttünk, akkor a halál után sincs élet. Szerintem. Ha megszületünk, élünk, meghalunk, de nincs utána semmi, akkor miért? Mi értelme van jónak lenni? Mi értelme van szeretni? Mi értelme van bármit tenni, ami maradandó (csakis lelki dolgokra gondolok most), ha nincs tovább? Mi értelme élni akkor?
Maximóné, erre egy ateista azt felelné: "miért kell, hogy legyen értelme az életnek? Hát az az értelme, amit te találsz magadnak!".
TörlésJónak hangzó válasz, de én is azt érzem, hogy nem az. Ahogy McGrath fogalmazott egy művében, az ateizmus egyik legfájdalmasabb pontja a bántó üressége. Egy rövid következmények nélküli világban semminek sincs igazán értelme, ez pedig boldogtalansághoz, életuntsághoz vezet. Nem véletlen, hogy többen is, akik ateisták lettek, egy idő után "visszafordultak" legalább az agnoszticizmusig - nem tudták hosszú távon elviselni a semmit.