Az Isten állatkertje legundorítóbb jószága...

Az előző bejegyzés meglehetősen elméleti boncolgatása, mely a szimbólumok erejét akarta felvillantani az olvasóm előtt, hadd kapjon most testet egy konkrét példában. Hogyan kezeli tehát a bibliai szöveg a szimbólumokat, és hogyan kell nekünk kezelni őket? Azt hiszem ehhez jó lesz illusztrációnak, ha kicsit elgondolkodunk a Biblia legutáltabb élőlényéről... Isszgalmassz lesssz!

Hát persze, hogy a kígyó az!

A kígyókat a legtöbb ember gyűlöli. Hidegek, veszélyesek, titokzatosak. Mások meg éppen ezt találják vonzónak és érdekesnek bennük. Nem csoda, hogy a világirodalomban és a vallások szimbólumai között is sokszor megjelenik ez a kettősség: pozitív és negatív képzetek egyaránt társulnak hozzájuk. Van ismerősöm, aki arról is meg van győződve, hogy az Édenkert óta a kígyó, mint teremtett állat továbbra is "magában hordozza" az ördögöt, ezért aztán kerüli a találkozást velük még biztos körülmények között is (például állatkert, terrárium).

Azt ugye mindenki tudja, hogy az Édenkertben neki jutott a kísértő szerepe, és a mai bibliaolvasó úgy is hiszi, hogy a Genezis a Sátán figurájáról akar tudósítani a kígyó alakjában. Ez az álláspont azonban nem tűnik megfelelőnek, hiszen a szövegből sokkal inkább az derül ki, itt ténylegesen egy kígyóról van szó és nem kifejezetten a Sátánról. Ám ha egy hús-vér állatról beszélünk, máris felmerül egy csomó kérdés. Hogyan kerülhetett egy jónak nevezett, mondhatni "frissen" teremtett világba egy olyan teremtmény, mint a kígyó? Hogy keveredhetett az ember közelébe, hogy kárt okozhasson? Ha tényleg a Sátán a bűnös, akkor miért a kígyót sújtotta ez a büntetés? Hogyan tudott beszélni egy állat, amelynek nemcsak ilyen célra nem használható szervei, de értelmes tudata sincs ehhez? Az ilyen kérdésekre szerintem a legértelmesebb válasz, ha a kígyóban nem elsősorban egy állatot, hanem inkább szimbólumot látunk, ami túlmutat magán az állaton.

Ehhez nem kell valamiféle nagy koponyának lenni a teológiában, illetve vallástörténetben, hiszen egy átlagos körbetekintés után már egyértelmű lesz, hogy a kígyó, mint szimbólum használatától hemzseg az ókori közel-keleti irodalom. Mondhatni, mindenki szimbólumszerűen foglalkozott a kígyóval, hogy saját vallási gondolatait kifejezze a segítségével. A blogomban sokat emlegetett Walton egész fejezetet szán arra könyvében, hogy a kígyó szimbolikus karakterét elemezze. A Gilgamesh eposzban a kígyó az, aki megfosztja az embert az örök élettől, amit egy növény elfogyasztása biztosított volna számára (ismerős motívum igaz?). Adapa mítoszában is jelen van a kígyó: a történetben egy bizonyos Gizzida is szerepel, mint aki valamit őriz. A Gizzida név jelentése "a termékeny fa ura" - a név máris sokatmondónak tűnik. Mindazonáltal Gizzida egy kígyó alakját viseli, akit más kígyók kísérnek.

A legérdekesebb szimbólumhasználat ugyanakkor mégiscsak Egyiptomban fordul elő. A kígyó mindenhol jelen van: a Fáraó koronáján, a szarkofágok festményein, és főleg a Halottak Könyve textusaiban. A kígyó az egyiptomi mitológiában általában a halállal és a bölcsességgel van összekapcsolva. Apophis a káosz kígyója volt, aki minden reggel megpróbálta lenyelni a Napot, amikor az felkelt. A Halottak Könyve azért is lehet érdekes egy kereszténynek, mert felfedezhet benne motívumokat, melyek a Genezis könyvéből ismerősek lehetnek számára.

Így például a Biblia azt írja, hogy a kígyó "a hasán csúszik" (Gen 3,14). A Halottak Könyvében, néhány tucat szövegben lehet olvasni a kígyóról, amely "az arcával megy az úton" (Piramis Szövegek 288). Ezek a szövegek arról is említést tesznek, hogy a kígyó száműzve lett a porba. A fáraó halála után az alvilágba kerül, ahol találkozik is a kígyóval, mert az eredetileg onnan származik. Az alvilági polgárokat az egyiptomi szövegek tipikusan úgy ábrázolják, mint akik port esznek. Istár alászállásának történetében az alvilág olyan helyként szerepel, ahogy az élelem a por, és a kenyér az agyag. A Piramis Szövegek 378 szerint Hórusz saruja "elnyomja a kígyót eltiporva" - ez ahhoz hasonlít, amit a Bibliában olvasunk az asszony utódjáról, aki a kígyó fejére tapos. A kígyó szimbolikája ugyanakkor hozzá volt kapcsolva a termékenységhez, a szexualitáshoz, valamint az élethez és a halálhoz is.

Ha mindezeket szeretnénk összefoglalni, akkor nagyjából arra juthatunk, hogy a kígyó valami olyasmi jószág, ami a káosz világához tartozik az ókori képzetek szerint. A kaotikusságát az adja, hogy sokféle szélsőértéket egyesít magában. Élet és halál is kapcsolódik hozzá, ráadásul mivel vedlik, úgy tűnik, mintha mindig képes lenne megfiatalodni, megújulni. Termékenység és pusztulás is kötődik hozzá, ahogy bölcsesség és ravaszság is. 

A kígyó tehát egyszerre mutat fel egymással ellentétes vonásokat: kaotikusnak, kuszának tűnő lényt szimbolizál, vagy inkább valami olyasmit, ami a renddel szemben áll, bizonytalan, kiszámíthatatlan, szélsőséges, rendszertelen. Természetesen a kereszténység végül az édenkerti kígyót a Sátánnal azonosította (az Újszövetség már így is kezeli), mert a kaotikusság, a világot lehúzó erők, a rendes, normális működéssel szembeni tendenciák nyilván ördögieknek nevezhetők. A kígyó, mint szimbólum tehát megtestesít minden olyan erőt, ami szélsőséges dolgokat egyesít, és szembemegy az Isten által teremtett renddel. De mihez lehet kezdeni ezzel az elméleti fejtegetéssel keresztényként a gyakorlatban?

Nyilván, egy épeszű ember nem egy hús-vér állatot lát a kígyó szimbolikája mögött. Nem fog kimenni az erdőkbe késsel vagy bicskával a kezében, hogy elkezdje pusztítani a vadon élő kígyókat, mert akkor majd legyőzi a Gonoszt. (Bár nem venném biztosra, hogy ilyen emberek nem léteznek...) A kígyó ellen nem így kell küzdeni. De nem is feltétlenül valami látványos, habzó szájú ördögűzésre kell gondolni. Nem ez van a kígyó szimbóluma mögött. Szerintem amikor az egyház és a keresztények olyasmiket tesznek, mint például a szenvedélybetegek - kábítószerezők, alkoholisták vagy más függőségekben lévők - felé való szolgálat, a kígyó ellen küzdenek. Az addikciókban élő emberek élete ugyanis káosz, ezt a káoszt, azaz a kígyót kiszorítani pedig meglátásom szerint fontos feladata az egyháznak. Amikor megtört házasságok helyreállításában, csonka családok felkarolásában vagy más szempontból szétesett - mondhatni kaotikus - életek és egzisztenciák helyreállításában segédkeznek keresztények, a kígyó ellen lépnek fel. Hadd legyek olyan bátor, hogy kimondjam: bőven vannak kígyók az egyházon belül is, ha a szélsőségességre, a káoszra és a rendezetlenségre gondolunk. Amikor ezek ellen szólalunk fel, szerintem akkor is a kígyó ellen cselekszünk a szó szimbolikus értelmében.

Véget ér itt és most ez a küzdelem? Valószínűleg nem, hiszen a világ a kaotikusság és szélsőségesség felé halad, ebben a folyamatban pedig csak ellenerőt lehet képviselni, de megszüntetni a káoszt nem tudjuk. A kígyó, mint minden más szimbólum ezért mindig aktuális, túlmutat a kézzelfogható valóságon, és az emberi történelem minden korszakában van üzenete. Ahogy minden jó szimbólumnak.