Az előző bejegyzések kapcsán eszembe jutott egy kérdés, amit általában fel sem teszünk magunknak. Keresztények gyakran éreznek késztetést arra, hogy a másik felekezethez tartozókat "térítsék meg", nem pedig azokat, akik talán még sosem hallották igazán mi az evangélium. (A "térítgetés" szó erősen negatív kicsengésétől ezúttal tekintsünk el!) Van az ilyesféle misszionálásnak létjogosultsága?
Megtérésem után éveken keresztül gyanakvó gondolataim voltak azokkal kapcsolatban, akik nem az általam favorizált neoprotestáns felekezethez tartoztak. Erről már írtam egy korábbi bejegyzésben, ezért nem kívánom most az egészet megismételni. Ám amellett, hogy úgy vélekedtem, ezek az emberek Istentől távolodó, vagy még rosszabb esetben Vele teljesen ellentétes úton járnak, néha jószándékkal felmerült bennem: talán rá kellene őket ébreszteni az igazságra. Mondani sem kell, automatikusan úgy véltem, az igazság nem más, mint amit az én felekezetem képvisel. Ezt olyannyira természetesnek vettem, hogy fel sem merült a gondolat bennem, talán nem is azt várom el, hogy Jézushoz térjenek meg ezek a többnyire katolikus, református, evangélikus vagy baptista emberek, hanem hozzánk, karizmatikusokhoz. Vagyis: megtérnek Jézushoz persze, de azért a legjobb, ha mégis úgy élik meg a hitüket, ahogyan az a legbiblikusabb - karizmatikus módon.
Állítom, Jézushoz megtérni könnyű, mert Jézus elfogadja az embert úgy, ahogy van. Az egyház nem feltétlenül. Ahhoz már adott esetben sokat kell tenni.
Első lépésként, a felekezetet váltók hagyják ott és szakítsanak meg minden kapcsolatot jelenlegi felekezetükkel. Hiszen onnan tértek meg - minek is tartanának fent tovább a párbeszédet? Másodszor pedig vegyék fel a mi stílusunkat. Beszéljenek, gondolkodjanak, értelmezzenek, viselkedjenek úgy, ahogyan az helyes - vagyis, ahogyan azt mi tesszük. Énekeljenek olyan dalokat, amiket mi énekelünk, dicsőítsenek úgy, ahogyan az "karizmatikus körökben" szokás. Jó lenne ha nyelveken szólnának és prófétálnának is, no meg ott legyenek mindenféle fontos rendezvényen. A megtérés tehát nem csupán egy aktus, egy döntés, egy pontszerű dolog volt a fejemben, hogy az addig tévedésben élő, más felekezethez tartozó ember végre már felismerve az igazságot, mellettünk teszi le a voksát. Az csak a kezdet. A megtérés ebben az értelemben egy csomag, árukapcsolások halmaza. Hiszen ha valaki igazán megtér, az magával von rengeteg más dolgot is, amit onnantól muszáj tennie úgy, ahogyan mi tesszük. A "felekezetváltós megtérés" (amennyiben szabad egy ilyen kitalált fogalmat használnom) teljes fordulatot hoz magával. Ki kell dobni a régi bútorokat, hogy legyen hely az újaknak.
Állítom, Jézushoz megtérni könnyű, mert Jézus elfogadja az embert úgy, ahogy van. Az egyház nem feltétlenül. Ahhoz már adott esetben sokat kell tenni.
Első lépésként, a felekezetet váltók hagyják ott és szakítsanak meg minden kapcsolatot jelenlegi felekezetükkel. Hiszen onnan tértek meg - minek is tartanának fent tovább a párbeszédet? Másodszor pedig vegyék fel a mi stílusunkat. Beszéljenek, gondolkodjanak, értelmezzenek, viselkedjenek úgy, ahogyan az helyes - vagyis, ahogyan azt mi tesszük. Énekeljenek olyan dalokat, amiket mi énekelünk, dicsőítsenek úgy, ahogyan az "karizmatikus körökben" szokás. Jó lenne ha nyelveken szólnának és prófétálnának is, no meg ott legyenek mindenféle fontos rendezvényen. A megtérés tehát nem csupán egy aktus, egy döntés, egy pontszerű dolog volt a fejemben, hogy az addig tévedésben élő, más felekezethez tartozó ember végre már felismerve az igazságot, mellettünk teszi le a voksát. Az csak a kezdet. A megtérés ebben az értelemben egy csomag, árukapcsolások halmaza. Hiszen ha valaki igazán megtér, az magával von rengeteg más dolgot is, amit onnantól muszáj tennie úgy, ahogyan mi tesszük. A "felekezetváltós megtérés" (amennyiben szabad egy ilyen kitalált fogalmat használnom) teljes fordulatot hoz magával. Ki kell dobni a régi bútorokat, hogy legyen hely az újaknak.
Persze nyilvánvaló, ha akkoriban rámkérdeztek volna, hogy az igazi megtérés alatt ilyesmit értek-e, azonnali tagadással válaszolok. Senki sincs, aki úgy gondolkodna önmagáról, hogy ilyen pillanatokban valójában nem Istenhez, hanem saját felekezetéhez invitálja a másik embert. Amikor az ember benne van ebben a dologban, őszinte eltökéltség hajtja, hogy ő tényleg Istennek gyűjti a bárányokat, nem a saját felekezetének. Mindennek kettős alapja van. Egyrészt létezik egy kialakult kép a fejünkben arról, mi is a megtérés (és persze azok, ott a másik felekezetben nem úgy csinálják ahogyan mi, tehát nem tértek meg igazán!), másrészt van egy másik kialakult kép is a fejünkben az egyház más részéhez tartozó emberről (általában anélkül, hogy két szót váltottunk volna vele). Ha valaki tehát nem úgy tért meg, ahogy "azt kell", akkor még rászorul "az igazi" megtérésre. És melyik is az igazi? Hát persze, hogy mindig éppen az, ahol én vagyok, amit az én felekezetem hirdet! Így aztán a végeredmény az lesz, hogy "Jézussal együtt" az éppen áttérő megkap egy csomó minden mást is - sőt, sokszor csak a csomó minden mást kapja meg. Az én kérdésem pedig erre vonatkozik: jónak nevezhetjük mindezt?
A helyzet első látásra mindenképpen furcsának tűnik, hiszen azt kétségkívül mondhatjuk: amikor Jézus elküldte a tanítványait, akkor nem arra gondolt, hogy az egyik felekezet vagy gyülekezet tagjai "térítgessék" a másik felekezet vagy gyülekezet tagjait. (Mondjuk erre márcsak azért sem gondolhatott, mert még nem léteztek felekezetek...) Az evangélium a világnak szólt, a kereszténységtől idegen kultuszok, filozófiák, szellemi áramlatok követőinek, nem pedig a már hívőknek. Az egyházon belüli problémák kezelést igényeltek, de nem fordultak olyan módon egymáshoz Jézus követői, mint ahogy a kívülállókhoz fordultak.
Sajnos az egyháztörténelemben mégis sokan másként gondolták. Tudunk rekatolizációról, amikor megpróbálták újra katolikussá tenni azokat a vidékeket, ahol már protestánsok éltek. Tudunk olyan hittérítő mozgalmakról, akik szerint a katolikus az nem is hisz, tehát addig kell érvelni, míg protestáns nem lesz. És persze ma is divat szinte mindenhol, hogy "újrakeresztelik" vagy "újra bemerítik" azokat, akik azelőtt máshová tartoztak, más felekezet sodrában álltak. Én most csak kérdezni szerettem volna, hogy biztosan jó-e az, ha ilyesmiket teszünk? Nem megint valami olyasmivel foglalkozunk, ami nem dolgunk? Nem megint csak befelé koncentrálunk, magunkkal vagyunk elfoglalva? Nem arról szól így megint az egész, hogy magunkat igazoljuk vele: hozzánk kell alkalmazkodni a többieknek, a mi teológiánkhoz, a mi elképzeléseinkhez, a mi felfogásunkhoz?
Csak kérdezem.
Jó téma, jó kérdés! Szerintem előbb – utóbb mindenkinek el kell gondolkoznia és gyakorlati választ keresni erre a kérdésre. Kiinduló pontnak én ezt az igét veszem elsősorban figyelembe : "Ekképpen pedig tisztességbeli dolog, hogy ne ott hirdessem az evangéliumot, ahol neveztetett Krisztus, hogy ne más alapra építsek” Akik általam hallanak az evangéliumról és a saját bevallásuk szerint nincs üdvösségük, és nem élvezik az Istennel való kapcsolat örömét, azok, ha megnyílnak az örömhír üzenetére, elsősorban a saját szellemi otthonomba/gyülekezetembe invitálom. Ha bármi miatt azt nem fogadja szívesen, mindig tudok még ajánlani két-három választási lehetőséget számára, ahol hitem szerint, van lehetősége beépülni az egyházba és hívő életet élnie.
VálaszTörlésEgyetértünk és jó az ige is, amit idéztél. Na persze erre is van "magyarázat": a másik felekezethez tartozók alatt nincs alap, ezért kell nekik is hirdetni az evangéliumot. Sok neoprotestáns szemében pl. egy katolikus csak vallásos, ezért rá nem vonatkoznak ennek az igének a szavai.
TörlésSzerintem a neoprotestánsok (cikkben kissé ostorozott) hozzáállása abból fakad, hogy a modern egyháztörténelemre mint egy megújulási és helyreállítási folyamatra tekintenek, ami a történelmi egyházak kudarcainak romjain zajlik. Valljuk be, azért ebben lehet igazság, mivel a második világháború utánra az európai kereszténység mind erkölcsileg, mind spirituálisan katasztrófális állapotba került, és ebből a kitörést leginkább a pünkösdi-karizmatikus mozgalom jelentette (sőt, úgy tűnik, jelenti még a tradicionális egyházak számára is). Ha valóban helyreállítási folyamat zajlik, akkor logikus módon üdvözlendő, ha valaki ebbe becsatlakozik, otthagyja a kiüresedett és formálissá vált keresztény felekezetét és olyan közösséghez csatlakozik, amely élő hitű keresztényekből áll.
VálaszTörlésAz elmúlt bő másfél évtizedben azonban úgy tűnik, az egész folyamat mintha kissé megbicsaklott volna. A történelmi felekezetek megpróbálják magukat újra feltalálni (átvéve a megújulási mozgalmak stílusát, hangulatát - pl. manapság már lassan mindenki karizmatikus stílusban dicsőít, úgyhogy akinek ez a sikerkritérium, az boldog lehet :)), miközben a mai nyugati kultúrával is kompatibilisek kívánnak lenni (Ferenc pápa szerintem ezt képviseli). Másrészt a pünkösi/neoprotestáns körökben globális szinten elég sok zavar látszódik, különösen a nyugati kultúrkörben (erkölcsi botrányok, megalkuvások, pénzügyi visszaélések, túlhype-olt álébredések stb.). Közben egy generációváltás is zajlik a nyugati egyházban, ami szintén nem nevezhető zökkenőmentesnek, a fiatalság láthatóan teljesen máshogy közelít meg számos neoprotestáns körökben eddig egyértelműen kezelt kérdést (pl. melegügy, izrael-palesztin kérdés, bűn és kegyelem viszonya, intézményesült egyházhoz és tekintélyekhez való viszony). Ez talán azért is van, mert nem annyira a Bibliára, mint inkább a személyekre koncentrálnak és általában empatikusabbak mint az előző generáció (amolyan "jófejek" és elfogadók). Emiatt a határok úgy tűnik, egyre inkább elmosódnak, de nem csak a felekezetek között, hanem a kereszténység és a világ között is. Én ezt a folyamatot aggasztónak tartom, de nem tudom letagadni a létezését.
Ebben a kontextusban valóban felvetődik a Sytka által is feltett kérdés, hogy mi értelme van az egész felekezetieskedésnek és kell-e általában azon gondolkodni, hogy kinek van igaza bármilyen kérdésben is, és miért autentikusabb az egyik fajta kereszténység, mint a másik - hiszen "Jézus mindenkit elfogad és szeret".
Steve, én a magam részéről egyre erősebben megkérdőjelezem, hogy a pünkösdi-karizmatikus forradalom valóban forradalom lett volna. Most olvasok egy könyvet az Azusa utcai ébredésről, és oldalról-oldalra ábrándulok ki az egészből. (Ameddig nem láttam bele ilyen mélyen, addig legalább megvolt a magam kis illúziója...) Pedig a kötet szerzőjének épp ellenkező céljai voltak, és azt akarta igazolni, micsoda csodálatos dolog is volt ez az egész.
Törlés"Az elmúlt bő másfél évtizedben azonban úgy tűnik, az egész folyamat mintha kissé megbicsaklott volna."
Vagy inkább arról van szó, hogy alapjaiban káoszra, butaságra, a naiv embertömegek kihasználására, befolyásolhatóságára épült, ami mostanra fulladt ki. Vajon nem azt látjuk, hogy hosszú távon nem működik az, amit mi nagyon szelleminek gondolunk? Csak egy példa: talán nincs a világon olyan pünkösdi-karizmatikus gyülekezet (ha igen, tisztelet a kivételnek), ami legalább egyszer ne szakadt volna. Nos, már a kezdet kezdetén, az Azusa utcában az egész mozgalom szakadásra, botrányra, furcsa, bibliaellenes dolgokra is épült: akkor miért is lenne meglepő, hogy ilyen gyökerekből táplálkozva a fa hajtásaiban is ugyanaz a betegség jelenik meg?
Nekem egyre inkább úgy tűnik, hogy ez az egész "fene nagy karizmatikusság" már a legelején kisiklott, csak el kellett telnie kb. 100 évnek, hogy a kifulladása teljes legyen.
Szia Sytka,
Törlésebben a kérdésben nem tudok egyetérteni veled, a korábban is tárgyalt okok miatt (a személyes élményeimet nem tudom és nem is akarom megkérdőjelezni).
Arról nem is beszélve, hogy a legtöbb nem karizmatikus keresztény egyház tele van botrányokkal (és nem csak történelmi távlatban - elég csak az egészen elképesztő méreteket öltő pedofil ügyeket, korrupciós és maffiaszerű pénzügyi visszaéléseket említeni). Ha pedig a szakadások száma a mérce, akkor a katolikus egyházat definíció szerint sem tudja egyetlen egy másik irányzat sem utolérni. A történelmi protestáns egyházak esetén sem túl hízelgő a kép, elég csak egy pillantást vetni arra, hogy akár magyar (pl. antiszemita reformátusok), akár nemzetközi szinten (liberális protestáns egyházak egészen nyilvánvaló aposztáziája) mi zajlik.
Vagyis botrányokat és furcsa, bibliaellenes dolgokat bőven lehet találni a modern kori nem karizmatikus keresztény irányzatok között, így az erre épülő érveléseket nem érzem helyesnek. Lássuk be, ahol emberek vannak, ott káosz is van. Nem szép dolog bármely mozgalmat a söprője alapján megítélni, és inkorrekt hozzállás az én irányzatom legnemesebb érdemeit a másik irányzatának legvisszataszítóbb jelenségeivel összehasonlítani. Ebbe a hibába én is beleesek időnként, de talán most Te is egy picit. :)
Steve, ez a kérdés nem személyes szinten dől el! Tiszteletben tartom a személyes élményeidet - nekem is vannak ilyenek - de ha valami a gyökereinél rossz, akkor tök mindegy kinek milyen személyes élményei vannak vele kapcsolatban.
TörlésA katolikus egyház, az ortodoxok, a reformátusok, a baptisták, de még a metodisták sem mondhatják azt el magukról, hogy a mozgalmuk első másodpercében tele volt szakadással, botrányokkal, zűrzavarral. Olvastam én ezekről is, természetesen mindenhol lehet találni kirívó dolgokat. Ez engem nem zavarna: nem tökéletességet várok el, és egy ébredésben valahol normális is, hogy furcsa dolgok zajlanak. De arra mégsem számítottam, hogy az állandóan lobogtatott Azusa utcánál szinte mást nem is látok, mint túlkapásokat, káoszt, zagyvaságot, és ami ennél is rosszabb, az Ige szinte sehol sincs, teljesen háttérbe szorult! Azért a reformációban nagy hangsúly esett az Igére, ahogy később a Wesley-féle ébredésben is a kulcspont az Ige volt. Az Azusa utcában rendkívül csekély a szerepe, nyilván nem teljesen mellőzött, de a hangsúlyokat látva abszolút az élmény, az érzelmek, a tombolás, az őrjöngés és a féktelen spontaneitás állt előtérben. Ilyet én egyik nagyobb felekezet esetében sem látok, azok minden hibái ellenére.
Csakhogy ne a levegőbe beszéljünk, íme néhány részlet a korabeli beszámolókból, melyek a helyszínről tudósítanak:
TörlésVoltak szobák, ahol azokért imádkoztak, akik Szentlélek-keresztséget akartak nyerni. Hogyan is történt ez? Kb. így: "...ráteszik a kezüket a szentlélekkeresztségre vágyó hívekre, aztán rángatni kezdik az állukat, masszírozzák a torkukat és azt mondják nekik, hogy ismételjenek el bizonyos hangokat újra meg újra vagy éppen egyre gyorsabban és gyorsabban mindaddig, amíg meg nem szólalnak nyelveken."
Néhány "bizonyságtétel" az alkalmakról:
"Egy hosszú hajú fiatal férfi ugrott talpra, és kijelentette, hogy birtokában van a prófétálás ajándékának. Majd elhadart egy próféciát valamilyen ismeretlen nyelven, és végül leült."
(Úgy látszik az senkit nem zavart, hogy magyarázat nem volt, tehát az Ige szerint hallgatnia kellett volna...)
"Egy néger asszony jött középre, és szörnyű katasztrófával fenyegetett. >>De nekem megvan a jegyem, és be van pakolva az utazóládám. Halleluja!<< - mondta végül."
Rögzített nyelveken szólás: "Ippi, ippi, ippiszit, ippli, ketti, ketis, klek, kleki." - természetesen ez is úgy hangzott el kijelentésként, hogy senki nem bajlódott a "fordítással".
Olyan is volt, hogy az őrjöngés közepén a rendőrségnek kellett kijönnie rendet tenni. De van, akit ez sem zavart:
"...a rendőrség kénytelen volt megálljt parancsolni a >>szent rúgkapálók<< eme szertartásának. Ám amikor felszólították az említett nőket, hogy fogják vissza magukat, azok eszüket vesztve őrjöngeni és sikoltozni kezdtek, és addig papoltak, amíg kimerülten és szinte öntudatlan állapotban a földre nem roskadtak."
Ne feledd, ezek az idézetek egy olyan könyvből vannak, amelyet egy történészprofesszor írt azzal a céllal, hogy igazolja az Azusa utcai események validitását! Természetesen mindenki szabadon gondolhat erről azt, amit akar, mindenesetre kb. ezt nevezik reformációnak a pünkösdi egyházban, és nagyjából ez áll az egész mozgalom gyökerénél. Elképesztő őrjöngések, a kívülállók napi szintű megbotránkoztatása, hatalmas káosz, és szinte semmi Ige, ha mégis, Jézusról alig esik szó, csak a Szentlélekről. Mindenki döntse el maga, hogy a többi ébredésre, és a többi felekezetre ez mennyire igaz.
Szia Sytka,
Törlésezek érdekes és szemnyitogató beszámolók. Ugyanakkor nem úgy tűnik, hogy a mai pünkösdi közösségek a fentebb leírt egyértelműen visszás gyakorlatokat követnék, ezért nem gondolom, hogy egy száz évvel ezelőtti ébredési mozgalom dokumentált túlkapásai a mai közösségekre vonatkozóan leleplező erejűek lennének.
A legtöbb neoprotestáns közösség nem elsősorban az Azusa utcához vezeti vissza magát. Az Azusa street-nek semmiféle "kultikus" jelentősége sincs, nem is igazán ismert, hogy mi történt ott - ha jól értem, neoprotestáns hátterű teológusként Te is most először kezded tanulmányozni a témát. A pünkösdi-karizmatikus közösségek tipikusan több ébredési mozgalmat és magát a reformációt is előfutáruknak tekintik, miközben tudomásul veszik azok hibáit és igyekeznek tanulni belőlük. A legtöbb közösségben egyértelműen az ige van központban. Nem korrekt tehát az Azusa utcai szélsőségeket kiragadva megbélyegezni egy teljes mozgalmat (különösen, hogy közben ironikus módon a történelmi egyházak is próbálják átvenni a "karizmatikus stílust").
Szakadások sajnos már az első keresztény közösségek körül megjelentek, elég csak Pál, Péter, Júdás, János leveleit, vagy az Apostolok Cselekedeteit elolvasni, szinte mindegyikben van figyelmeztetés a hamis apostolok, munkások ellen és többször is van utalás elszakadó (keresztény) csoportokra. A "karizmatikus káosz" első előfordulását is Pál írásaiból ismerhetjük meg. Jézus szűk környezete sem volt mentes a botrányoktól - egyik tanítványa elárulta, a másik megtagadta, miközben a harmadik meztelenül szaladgált a Getsemáne-kertben miközben a csoport vezetőjét éppen letartóztatták. Jézus szélsőséges tanításai miatt (vérének elfogyasztására buzdította híveit) a kezdeti követőinek túlnyomó része megbotránkozva elhagyta. Mégis, nem szoktunk úgy gondolkodni, hogy "lám, ezekből is látszik, hogy az egész nem is volt ébredés".
"ezek érdekes és szemnyitogató beszámolók. Ugyanakkor nem úgy tűnik, hogy a mai pünkösdi közösségek a fentebb leírt egyértelműen visszás gyakorlatokat követnék..."
TörlésIgen, ebben igazad van. Én is ezt látom: szerintem a mai pünkösdi mozgalom sokkal érettebb és emberközelibb, kiegyensúlyozottabb az egykorihoz képest.
"ha jól értem, neoprotestáns hátterű teológusként Te is most először kezded tanulmányozni a témát"
Nem egészen, hiszen már évekkel ezelőtt is foglalkoztam vele, mivel tanultam pünkösdi egyháztörténetet. De ilyen részletekbe menően valóban most látom először. Azt is elismerem, hogy máshol is vannak ilyen szakadások, mégis mellbevágó szembesülni azzal, hogy a kezdet kezdetét ilyesmi jellemezte. Egyébként pedig a pünkösdi mozgalom a mai napig is kellemes nosztalgiával és büszkeséggel tekint vissza az identitását képező Azusa eseményekre. Bevallom őszintén, egyre nehezebben értem miért.
Amiért az Azusa utcát mégis ébredésnek lehet nevezni, hogy az egész világra elterjedt a hatása. De meggyőződésem az, hogy ez nem a jelenségek miatt, hanem azok ellenére történt. Egyetlen értelmesen gondolkodó ember számára nem lehet semmi vonzó abban, hogy valaki félőrült módon ordítson, mint akinek elment az esze, vagy magából kivetkőzve hemperegjen. Nekem senki ne mondja, hogy ez történik, amikor betölt a Szentlélek - és ezt azért merem így kijelenteni, mert az Igében homlokegyenest az ellenkezőjét látom Krisztus és az apostolok esetében. Ezek pszichés jelenség, tömeglélektani hatások gerjesztik őket, és természetesen ezrével vonzzák azokat, akiknek erre a srófra jár az eszük. Azt viszont elismerem, hogy ezek mögött ott lehet olyan módon Isten, hogy a jelenségek ellenére felhasználja az egész körülményt a tervei kibontakoztatására.
"..egyik tanítványa elárulta, a másik megtagadta, miközben a harmadik meztelenül szaladgált a Getsemáne-kertben miközben a csoport vezetőjét éppen letartóztatták. Jézus szélsőséges tanításai miatt (vérének elfogyasztására buzdította híveit) a kezdeti követőinek túlnyomó része megbotránkozva elhagyta. Mégis, nem szoktunk úgy gondolkodni, hogy "lám, ezekből is látszik, hogy az egész nem is volt ébredés"."
TörlésJa, ezeket elfejetettem: szerintem az összehasonlításod semmilyen szinten nem állja meg a helyét. Nézzük csak végig:
- valaki elárulni és megtagadni csúnya dolog, de megszokott emberi jelenség, emberi viselkedés. Semmi köze ahhoz, hogy valaki eszét vesztve őrjöng, mint egy megszállott.
- az, hogy Jézus vérének ivására buzdította a követőit, tipikusan a kívülállók félremagyarázása volt, hiszen Jézus itt egy szimbólumot (a bort) alkalmazta arra, hogy saját életét adja. Ennek megint semmi köze ahhoz, hogy valaki magán kívül vergődik és visít.
- akik Jézus megbotránkozva elhagyták, azok nem Jézus minősíthetetlen viselkedése miatt tették. Nem azért fordultak el Kriszustól, mert Jézus magán kívül ordított és fetrengett volna, mint egy megszállott. Hanem pont ellenkezőleg: a nagyon is JÓZAN tanításaiért, őszinte szavaiért.
Azt hiszem a következő bejegyzésben egy kicsit azzal fogok foglalkozni, mit jelentett betöltekezni Szent Szellemmel Jézusnak és a tanítványainak. Szerencsére mindkettőről van tudomásunk az Ige leírásában: tanulságos megnézni.
Szia Sytka,
Törléstermészetesen nem akarnám bármely keresztény ébredési mozgalom szélsőséges megnyilvánulásait Jézus tetteihez és tanításaihoz hasonlítani. Pusztán arra akartam rávilágítani, hogy az, hogy mi "megbotránkoztató", elég relatív és részben kulturális jellegű dolog. A korabeli zsidóknak megbotránkoztató volt Jézus tanítását hallgatni amikor a vérének ivására buzdította őket, nekünk nem az, hiszen szellemi módon és kontextusában értelmezzük azokat és ráadásul hozzá is szoktunk ahhoz, hogy ez a szentírás.
Egy kimért európai közegben botrányos, ha valaki egy istentisztelet alatt a földön fetrengve őrjöng, a bibliai közel-keleti közegben az akkori emberek világnézetük miatt viszont felismerték, hogy a hangosan kiabáló illetőt egy gonosz szellem szaggatja meg és éppen megszabadul. Afrikában, ahol a társadalom hagyományosan át van itatva sámánizmussal és az eksztatikus jelenségek az emberek fejében összekapcsolódik akármilyen előjelű spiritualitással, az ilyen jelenségek szintén természetesnek hatnak.
Azt se felejtsük el, hogy az őrjöngés és földön fetrengés egyetlen bűnlistában sem szerepel a Bibliában, erkölcsileg nem elítélhető vagy akár értelmezhető kategóriáról van szó - pusztán ízlés kérdése, hogy ezzel mit kezdünk (természetesen az nem ideális, ha egyértelműen megbontja az istentisztelet rendjét). Ezért nem látom értelmét túlzottan dühös módon ostorozni ezeket a jelenségeket, hiszen annyi más probléma van, ami ellen viszont tényleg harcolni kellene. Persze én is jobban szeretem, ha kellemesen és kulturáltan viselkedik mindenki - a fiaim viszont (koruknál fogva) ordítozva szeretnek rohangálni, fittyet hányva az én igényeimre. Mérges lehetek rájuk, de nem tekintem őket bűnösnek és megtévesztettnek emiatt. Ugyanígy, ha egy keresztény testvérem úgy éli meg a hitét, hogy extatikus táncot jár a dicsőítés alatt, akkor lehet, hogy elfordítom a fejem, mert én mást értek tánc alatt mint ő, de nem fogom kárhoztatni emiatt vagy pszichológiai esetként tekinteni rá - inkább örülök, hogy neki sikerült kiszabadulni a hétköznapokból egy pár percre.
Való igaz, hogy a szélsőségesség _bizonyos mértékig_ kulturálisan meghatározott. De maradva a példáidnál: Jézus sosem buzdította "vérivásra" a követőit - aki így értette a szavait, az félreértette és félremagyarázta. (Többnyire szándékosan!) Ezzel szemben az őrjöngést és megszállott viselkedést nincs hova magyarázni. Az ébredési "forgatókönyvekben" nem démonűzésről van szó, hanem éppen ellenkezőleg: egyesek azt állítják, ilyenkor a Szentlélek tölti be őket. Ezt viszont kultúrától függetlenül is el tudjuk dönteni, csak meg kell vizsgálnunk, vajon Jézus vagy az apostolok - akiket vitathatatlanul betöltött a Szentlélek - viselkedtek-e így, tettek-e ilyesmit, tanítottak róla vagy bátorítottak-e rá? Ezekre a kérdésekre a válasz egy hangos és egyértelmű nem.
Törlés"Azt se felejtsük el, hogy az őrjöngés és földön fetrengés egyetlen bűnlistában sem szerepel a Bibliában, erkölcsileg nem elítélhető vagy akár értelmezhető kategóriáról van szó"
Szerintem itt kissé elnagyolod a dolgot. A Biblia nagyon sokszor a bűnükről, az elítélendő magatartásról nem a konkrét cselekmények szintjén beszél. Például a szoftverkalózkodásról sincs betű szerint szó a Bibliában - de abból, amilyen mintát elénk tár Jézus és követői, azért meglehetősen jól lehet következtetni arra, hogy ezek a dolgok adott esetben milyen halmazba kerülnek. Egy határon belül ez valóban ízlés kérdése, igazad van. De azért én nem lennék ilyen kíméletes, amikor valaki Isten személyére fogja rá, hogy magán kívül őrjöng: szerintem roppant nagy felelősség ilyesmit éppen Istennek tulajdonítani. Itt nemcsak az istentiszteleti rend megbontásáról van szó: emberek fordulnak el, rémülnek meg emiatt, a kereszténység üzenetét teszik hiteltelenné ezek a dolgok. Nem maga az embertelen viselkedés a probléma, hanem annak szerteágazó következményei. Azt gondolom van ennek olyan módja is, ami nem lépi át a piros határvonalat: és éppen ilyennek a te példáid is: amikor gyermekek követik el (akik korukhoz, és bocsánat a szókimondásért, de a koruknak megfelelő értelmi képességeikhez méltón viselkednek), vagy éppen valaki felszabadultan táncol. Azt hiszem ezzel nincs és nem is lehet bajunk. Nem tudom mennyire érzékelhető, de én ezeknél sokkal keményebb dolgokról beszélek. Egy vidáman táncoló ember látványa azért legtöbbünkben nem botránkozást okoz, sőt, a tánc mint emberi jelenség része az életünknek. De amikor valaki szinte azt se tudja mit csinál, mit beszél, mit tesz, mert annyira magán kívül van - ennek szinte minden formáját rossznak gondoljuk. Az ilyen embert a világban pszichés betegnek, keresztény körökben szabadításra szorulónak szokták nevezni - de jó esetben nem azt mondják rá, hogy lám-lám, Isten mennyire betöltötte. Ezt azért is lehetünk bátrak szerintem kimondani, mert a legnagyobb példaképeink - legalábbis számomra Jézus és az apostolok azok - egyike sem tett semmi hasonlót, noha igencsak betöltekeztek Szentlélekkel.
Velem előfordult, hogy a Szent Szellem (szerintem autentikus) érintése közben torkom szakadtából ordítottam. Igaz, ez kb. kétszer-háromszor történt csak meg életemben. Rendkívül felszabadító élmény volt. Nem én erőltettem. Bár abban is biztos vagyok, hogy ha akartam volna, abba tudtam volna hagyni - nem emlékszem olyanra, hogy valaha olyan értelemben önkívületi állapotba kerültem volna a Szentlélektől, hogy közben valamiféle kényszert éreztem volna. Nem tudom, hogy ez most az őrjöngés kategóriájába tartozik-e szerinted, vagy sem. Azt persze nem merem magamról mondani, hogy biztosan nem vagyok pszichés beteg (talán a környezetem többsége szerint nem vagyok az :)) - a belső világomat én és az Úr ismerem. Azt nem tagadom, hogy időnként küzdök belső lelki problémákkal (bár azt gondolom, ezzel nem én vagyok egyedül).
TörlésAbban biztos vagyok, hogy a hangos kiáltás bibliai, hiszen a zsoltáros beszél arról, hogy örömteli hangos kiáltással lehet Istent dicsőíteni - így tehát nyilvánvalóan lehet a Szentlélek ihletésére hangosan kiabálni. Az emberek bizonyos helyzetekben természetes módon is kiabálnak - pl. ha örülnek, vagy bánatuk van, vagy akármi más okból. Elég megnézni a foci EB-t, ott végig ordítanak a résztvevők, és ez teljesen természetes. Nekem nagyon tetszenek azok a (tipikusan fekete) istentiszteletek, ahol a hívők szabadon ámenezhetnek, felugrálhatnak ha akarnak, lelkesedhetnek, sírhatnak, vagy fujjolhatnak ha épp olyan a téma. Ez többnyire nem a szentlélektől van, hanem egyszerűen szabadon kifejezik magukat. Ehhez képest még a legkarizmatikusabb magyar közösségek is általában túlzottan... európaiak. :)
Ha valaki elkezd furán és természetellenesen viselkedni, akkor segíteni kell neki és szolgálni kell felé, hogy szabaduljon meg - ha pedig valamiféle utánzásról vagy pszichikai problémáról van szó, akkor szeretettel meg kell mondani neki, hogy ez nem ékes, és nincs rá szükség. Én azt gondolom, hogy egy olyan gyülekezetben, ahol a Szent Szellem tud szabadon megnyilvánulni és megfelelő egyensúly van ezen a területen, különbséget tudnak tenni a szellemi és pszichikai megnyilvánulások között, és lehet úgy kezelni a problémákat, hogy közben nem érzi mindenki gúsba kötve magát. Azt gondolom, hogy nem jár haszonnal az, ha valamiféle törvénykező, szigorú atmoszférát teremtünk az istentiszteleten, ahol mindenkinek hatszor meg kell gondolnia és vizsgálnia, hogy mielőtt bármilyen spontán életjelet ad magáról, az biztosan a Szentlélektől van-e, vagy esetleg nem. A Szentlélek jelenléte tapasztalataim szerint inkább szabad, könnyű és vidám, de közben mégis szent, tiszta és erőteljes atmoszférát hoz létre.
Steve, szerintem javarészt egyetértünk! A kiabálással (az én véleményem szerint) nincs gond. A kulcskérdés pedig valóban az egyensúly.
Törlés"...Nem megint valami olyasmivel foglalkozunk, ami nem dolgunk? ..."
VálaszTörlésIsten megadja a lehetőséget az ébredésre mindenkinek, mert tapasztalhatóan sokunkban munkál ott valami belül hogy keressük létünk értelmét, mert van egy belső sírás bennünk ami kielégítetlen.
Ez a belső ébredés egy adomány és az is, hogy kinek melyik vallás, felekezet, mód az, ami a legjobb.
El kell fogadni, hogy ez az út személyenként más lehet, és Isten mindenkinek másféleképpen nyilvánulhat meg. Hogy vesszük magunknak a bátorságot, hogy a másik hitét megitélve azt „alacsonyabbnak” véljük a magunkénál? Persze ez csoport/vallás szinten könnyebben megy, mert itt vagyunk MI az „ (egyetlen) igaz” hitet képviselők, és vannak MÁSOK/ŐK akik „tévelyegnek”. Ha persze személyesen ismerünk valakit közülük, akkor magunkban megállapíthatjuk, hogy lehet, hogy az ő hite sokkal erősebb mint a miénk, vagy igazabban éli meg azt, amit hisz.
Számomra öröm, ha egy hívő emberrel találkozom, mert nagyon sok a közös bennünk, sokkal több, mint egy olyannal, akinek a hit nem adatott meg.
Fokozottan érvényes ez azokra a vallási felekezetekre, amelyek ugyanazt a tanítót (Jézust) követik és ugyanazt a szent könyvet tanulmányozzák. Ha egyesekben felmerül az, hogy talán a másik felekezet tagjai sem hamis hitűek, ha máshogyan is, de ugyanazt próbálják elérni, akkor hogyan „téríthetnénk” őket?
Azoknak kellene átadni a hitünk bizonyosságát (életünk példájával) akik nem találták meg az egyik „írást” sem, de érezhetően bennük is ott van a hiányérzet.
Kedves Sytka,
VálaszTörlésaz előző hozzászólásomat légy szíves töröljed, mert a nevem és URL címemnél tévedésből olyan címet adtam meg, ami nem tartozik mindenkire. A hozzászólást pedig megismétlem a már helyes cím megadásával.
Üdv: Kepes József
Kedves Sytka,
VálaszTörlésa 2016.június 26.15:00 keltű hozzászólásomat légy szíves töröljed. A hozzászólást pedig megismétlem a már helyes cím megadásával.
Üdv: Kepes József