2016. november 2., szerda

Egy lépéssel feljebb - továbblépés a kritikus gondolkodásból

Az előző bejegyzés kapcsán, melyben Fowler individuális-reflektív hitstádiumáról gondolkodtam, talán két következtetést is levonhatunk. Az egyik, hogy biztosan egészségtelen hívőket visszatartani attól, hogy kritikusan gondolkodjanak saját hitük tartalmairól. A saját hit kialakításához, melyet nem külső tekintélyek formálnak ki az emberben, ez mindenképpen elengedhetetlen. A másik azonban, hogy legalább ilyen egészségtelen, amikor az ember megáll a hitfejlődésében az állandóan kritizáló és cinikus szinten ahelyett, hogy tovább lépne onnan. De hát van tovább? És hogyan lehet lépni?

A pszichológiai elméletekkel kapcsolatban nekem mindig van egy olyan problémám, hogy túlságosan hipotetikusak, hogy ne mondjam, spekulatívak képesek lenni. Sokszor az a benyomásom egy ilyen elméletről, hogy megalkotóik mintha csupán találgatnának: nem érzem elgondolásaik mögött egy biztos, valamennyire empirikusságra törekvő kutatás jelenlétét. Fowler hitfejlődési teóriája hátterében azonban éppen ezt éreztem attól a pillanattól fogva, hogy közelebbről megismertem. Benne megvolt a szándék, hogy törekedjen az objektivitásra: maga Fowler és kutató munkatársai százával folytattak egy jól megkomponált séma szerinti beszélgetést különféle vallási háttérből érkező emberekkel, és csak ezután vonták le a konklúzióikat. Az eredményeket számszerűsítették, kiértékelték, és végülis ez vezetett el magának az elméletnek a megszületéséhez. (Erről bővebben egyébként a Stages of Faith című könyvében lehet olvasni!) Mindezzel nem azt akarom állítani, hogy Fowler megkérdőjelezhetetlen: ilyen ember jó esetben egyébként sem létezik semmilyen tudományos területen. Azt viszont ki merem jelenteni, hogy amiről egész életében számos könyvet és szakcikket publikált, az alapvetően helyes meglátásokon alapszik. Ténynek látszik, hogy a hívő emberek a naiv hitvilágukból egyszer csak belekerülnek egy kritikus hitfázisba, keményen kételkedni kezdenek, és akik ezen képesek túljutni, egy ún. "második naivitáshoz" férhetnek hozzá. Ezt egyébként nemcsak Fowler elmélete támasztja alá, de tőle teljesen függetlenül más elméletek is lényegében pontosan ide jutottak. (Lásd például a blogomban korábban már említett Oser-Gmünder modellt!)

Fowler tehát úgy látta, van továbblépés az individuális-reflektív hitfázisból - igaz, az emberek többsége már nehezen jut el a következő lépcsőfokig. Ezt a fázist Fowler összekötő hitnek nevezte el, mert itt újra összekapcsolódik, ami a kritikus szakasz boncolgató-analizálgató eljárása következtében szétvált. Az az ember, aki képes eddig, az egyesek szerint "második naivitásnak" nevezett állapotig elvergődni, már meg tudja érteni, hogy az igazság nem egy homogén massza, amelyben nincsenek ráncok, hanem mindig paradox. Ahogy Németh Dávid írja, az igazság az "ellentétek egybeesése (coincidencia oppositorium) közben ragyog fel." Ebből valamennyit persze az is sejt, aki még az individuális-reflektív fázisban él, de nem tudja ezt igazán megemészteni, csak küszködik vele vagy próbál tenni ellene, mert az igazságot mindenáron egy letisztult, ellentmondásmentes és részleteiben is sima valaminek képzeli el. Az összekötő hit vagy második naivitás állapotában azonban az ember belsőleg is megbékél a tudattal, hogy az emberi életből lehetetlen a feszültséget száműzni - vagyis valamiképpen szembenéz az elfogadhatatlannal, sőt mitöbb, még értéket is kezd látni benne. Az ilyen embernek már nem az a lényeg, hogy igaza legyen, hanem inkább az, hogy a paradox igazságot minél több oldalról ismerje fel. A hitéletben, vagy éppen a Bibliában - ahogy arról korábban már írtam - a szimbólumok azok, amelyek jól megjelenítik a megmagyarázhatatlant és az összeférhetetlent. Az emberit és az istenit, az elgondolhatót és a racionálisan túlit a mítosz és a szimbólum, valamint a metaforikus nyelv képes igazán jól kifejezni. Az összekötő hitfázisban az ember már nem magyarázgatja a szimbólumokat magának ("ó, hát azt nem kell szó szerint érteni!"), hanem csak elfogadja őket.

Ami még nagyon jellemző arra az emberre, aki ezen a hitfejlődési lépcsőn áll, hogy nyitott az idegen dolgok iránt. Éhes és őszintén kíváncsi más emberek övétől akár teljesen eltérő látásmódjaira is - és nem azért, hogy meggyőze őket azok tarthatatlanságáról vagy "térítgesse" őket, esetleg vitatkozzon velük! Tényleg meg akarja tudni, mit hisznek például más hitek, vallások követői, sőt még értéket is meg tud látni ezekben, mert valamiképpen a minket körülvevő valósághoz tartoznak, és így ránk is hatással lehetnek.

A nagy kérdés persze, hogyan lehet "idekerülni" a kritikus és állandóan racionalizáló, elemző individuális-reflektív fázisból? Ha erre akarunk válaszolni, akkor leginkább be kell azonosítani azokat a faktorokat, melyek ettől visszatartják az embert. Az előző bejegyzésben az egyikről már említést tettem a "kimeneti kapuőrök" kapcsán. Bármilyen furcsa is, de sokaknál az egyik visszatartó erő egyszerűen a koruk is lehet. Fowler általános tapasztalata az volt, hogy valahol "meg kell érnie" az embernek a továbblépéshez, mely jellemzőbben az idősebb időszakban következik be. Ami elősegítheti ezt a továbblépést, ha az ember bensőleg tényleg felismeri és képes saját látásmódjába beépíteni a gondolkodásával egyébként nem egyező elemeket. Ez nem kritikátlan azonosulást jelent, hanem azt, hogy az élet ellentmondásosságában értéket veszünk észre.

Nos, nagyon röviden tehát a feladat nem kevesebb, minthogy az első naivitásunkból egy kételkedő és kritizáló állapotba belépve, egy bennünket belülről égető "tisztítótűzön" keresztül eljussunk a második naivitásunkig. Ez évtizedeken át zajló folyamat, amelyben rengeteg pofáraesés, csalódás, kiábrándulás, hitetlenség, de ugyanakkor a megvilágosodás pillanatai, a felfedezés öröme és a valóság sokkal jobb megértése is benne van. Nyálasnak tűnhet így befejezni ezt a két bejegyzést, de őszintén azt gondolom, ha minden kétségünk ellenére meg tudunk kapaszkodni Istenben, akkor ki lehet bírni, hogy sötét völgyek felett is repülünk néha. Mondom ezt én, aki magamról azt gondolom, még odébb van tőlem az összekötő hit  - ha eljutok addig egyáltalán.

21 megjegyzés :

  1. Te! Én ebben a szakaszban vagyok

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Egy kívülálló jelentéktelen véleménye szerint az egyik lábad még keményen belelóg az előző szakaszba. ;-)

      Törlés
    2. Az mondjuk igaz :) De azért ez is én vagyok: "Ami még nagyon jellemző arra az emberre, aki ezen a hitfejlődési lépcsőn áll, hogy nyitott az idegen dolgok iránt. Éhes és őszintén kíváncsi más emberek övétől akár teljesen eltérő látásmódjaira is Tényleg meg akarja tudni, mit hisznek például más hitek, vallások követői, sőt még értéket is meg tud látni ezekben, mert valamiképpen a minket körülvevő valósághoz tartoznak, és így ránk is hatással lehetnek.

      Törlés
    3. Igen, valóban. Nyilván az egyes fázisok között nincs éles átmenet, hanem az egyik mint egy színátmenet nyúlik a másikba. De nem szeretnélek analizálni itt a nyilvánosság előtt, no meg ki vagyok én hogy ilyet tegyek?

      Törlés
    4. Pedig kiváncsi vagyok a véleményedre

      Törlés
    5. Ha gondolod, privátban szívesen elmondom. :-)

      Törlés
  2. Mindeközben abban legalább az ember biztos lehet, hogy Isten szereti. Ha másban nem is... :) Az pedig elég kell legyen ahhoz, hogy Isten rosszallásától, netán képzelt, kilátásba helyezett büntetéstől és a pokol bugyraitól már ne rettegjen.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Így van, egyébként egy másik kutatás éppen ezt vizsgálta, hogy a különféle hitszinteken hogyan alakul az istenképzet, illetve az Istenhez való viszony.

      Jó a nickneved egyébként. :-)

      Törlés
    2. Az a kutatás is érdekes lehet... Köszönöm az elismerést. A nickemet arra az időre találtam ki, amikor majd én is írok, de addig még nem jutottam el. Az oka egyszerű: nem mindegy milyen nyomot hagyunk az emberek lelkében akikkel kapcsolatba kerülünk. Nyomok = emlékek.

      Törlés
  3. Én úgy gondolom, egy ideje már ebben vagyok. Érdekes módon a katolicizmussal való barátkozásom mögött is ez van. Ez ellentmondásosnak tűnik, pedig pont a katolicizmus sokkal nagyobb nyitottsága más felekezetek, sőt hitek iránt az, ami meglepett és vonz benne.

    A kérdésem: ez már a csúcs vagy van valami ezen túl is?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Van még egy, ez az "univerzáló hit", de ezt maga Fowler is nehezen tudta korhoz kötni. Egyébként te tényleg eszembe jutottál erről a fázisról, amikor a bejegyzést írtam. :-)

      Törlés
    2. Én is arra kacsintgatok. Ezt olvastad?

      http://www.sapientia.hu/hu/system/files/Krisztus_kegyelme_strukturai.pdf

      Törlés
    3. Nem ismerem, de igen hosszú :)

      Törlés
  4. Sytka, a kritikai gondolkodáson nem szabad túllépni, mert ciki.

    Nem igaz, hogy minden igazság paradox. Az az igazság nagybetűs, hogy Isten létének kérdése a tudomány módszertanával megragadhatatlan. Ez egy objektív Igazság.

    Amikor egy hívő úgy dönt, hogy az istenkép látható földi eredményei meggyőző erővel bírnak számára, akkor egyáltalán nem lépett túl a kritikai gondolkodáson. Mindössze annyit mondott, hogy egy érzékszervi tapasztalással és spekulatív reflexióval is bizonyítottan eldönthetetlen kérdésben az intuíciójára és a gyakorlati érzékére hallgat. Ami ésszerű döntés.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. "Sytka, a kritikai gondolkodáson nem szabad túllépni, mert ciki."

      Jogos meglátás, gondoltam is, hogy kimaradt valami a bejegyzésből (csak nem akartam MINDENT leírni Fowler elméletéről). Mégpedig az, hogy az egyes fázisok jellegzetességei nem váltják egymást. Sokat kritizálták Fowlert ezért, hogy úgy tűnik, mintha az elmélete azt állítaná, az ember elfelejti az előző fázisok dolgait, ha a következő szinte lép. Egy Heinz Streib nevű kutató ezért azt javasolta, hogy itt ne egymást váltó dolgokat lássunk, hanem inkább egymásra épülő jellegzetességeket, mint ahogy az iszaprétegek egymásra rakódnak.

      A te felvetésed esetében tehát nem arról van szó, hogy a kritikai gondolkodás eltűnik, ha valaki az összekötő hit fázisába lép. Az is megmarad, csak mintegy "rárakódik" a konjunktív gondolkodás és inkább az lesz a meghatározó.

      Törlés
    2. igy tényleg jobban hangzik

      Törlés
    3. Örülök, köszi a választ. Annál is inkább, mert aki esszét írván a kritikai gondolkodást meghaladni véli, az olyan önellentmondásba kerül, mint ha gitárt pengetve a zenét vélné meghaladni.

      A gondolkodás felett minden további réteg szintén - elkerülhetetlenül - gondolkodás, és ha nem kritikus, akkor kritikátlannak, vagyis kritikán alulinak számít. :)

      Törlés
  5. Az ember meglát egy hegy tetején egy gyönyörű kastélyt, elhatározza, hogy el akar jutni oda. Lát egy felfelé vezető ösvényt és azt gondolja, hogy azon könnyedén feljuthat. Elindul az ösvényen, de idővel egyre nehezebb lesz az út, mindenféle bozótokon és kőomlásokon kell átküzdenie magát. Néha már az utat sem látja biztosan. Ekkor felmászik egy fára, hogy szétnézzen. De a fa tetejéről csak az erdőt látja, a kastélyt és az utat eltakarják a fák. Akárhány fára mászik fel, mindegyikről csak másik fákat lát. Elkezd kételkedni, hogy létezik-e a kastély, vagy csak érzéki csalódás volt. Már abban sem biztos, hogy egyáltalán azon a hegyen van-e még, amelyen a kastélyt látta. Ekkor azt gondolja, nincs értelme tovább menni és az akadályokkal küszködni, egy ilyen bizonytalan dologért. Útközben látott könnyebben járható utakat is, inkább egy olyanon akar továbbmenni. Most már azért mászik a fákra, hogy könnyebb utakat találjon. De azt is látja, hogy minden könnyebb út lefelé vezet. Ha lefelé indul, onnan már nagyon nehéz lesz visszaforulni. Valahol érzi, hogy a célja mégiscsak felfelé van. Elindul hát felfelé, de lemerészkedik a kijelölt útról. Rájön valamire: ha biztos az útirányban, akkor nem kell feltétlenül a kijelölt úton haladnia, elég ha felfelé tart. Eleinte ugyan félelemmel tölti el a kijelölt út elhagyása, de ugyanakkor megnyugvással tölti el a tudat, hogy nagyon nem tévedhet el, ha mindig felfelé tart. És rájön még valamire: nem kell erőnek erejével az akadályok ellen küzdenie. Amit eddig akadálynak tekintett, az a természet része. Nem azért van ott, hogy őt akadályozza, egyszerűen csak ott van. Nem kell tiszta utat vágnia maga előtt ahhoz, hogy előrehaladjon. Ha megfigyeli és megérti a természet jelenségeit, akkor az akadályok nagy részén könnyedén túljuthat. Végül már nem is lát akadályokat, csak a természet szépségében gyönyörködik és ahol korábban kiirtandó tüskés bozótot látott, ott már egy karcolás nélkül bújik át. Már közeledik a hegy tetejéhez, de a kastélyt még mindig nem látja. Egyszer azonban felrémlik neki, hogy a hegy tetején nőnek a legcsodálatosabb növények, gyönyörű karcsú fák, színpompás virágokkal. A legszebb kert, amit valaha látott, örökzöld és mindig tele van virággal. Messziről egészen úgy nézhet ki, mint egy díszes kastély. Eszébe jut az idő, amikor kételkedni kezdett, hogy létezik-e egyáltalán a kastély. Végül is igaza volt... bizonyos szempontból. De már látja, hogy a kastély létezik, csak éppen más természetű, mint ahogy akkor hitte. Örül, hogy közelebb került az igazsághoz, és már nem igazán érti, hogy vágyakozhatott valaha is egy kastélyra, amikor a legszebb, leghívogatóbb, legotthonosabb hely előtt áll. És ez is az erdő része, az erdőé, amiben egész életében bolyongott! Igaz, hogy különleges része, mert ez rejti a Kaput, ami csak akkor tárulhat fel előtte, ha útja végéhez ér. Észszerű és logikus gondolkodással persze a Kapu létezését is kétségbe vonhatná, de miért is tenne ilyet... hiszen életében először azt érzi, hogy hazaért!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Megkapó hasonlat, és meglehetősen fowleri. :-)

      Törlés
    2. Inkább úgy hangzik, mint a hit hiányának csúcsszépségéről írt himnusz - ami fogalmi ellentmondás, és számos további ellentmondást vet fel.

      Törlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)