2016. október 30., vasárnap

Az egyéni felvilágosodás és annak kapuőrei...

Az emberek többségével felnőttkoruk egy pontján történik valami, amiről talán ők sem gondolták volna korábban, hogy bekövetkezik: elkezdenek komolyan kételkedni abban, amiben addig acélosan hittek. Ezt sokan szégyellik bevallani önmaguk és mások előtt, sőt talán azt is gondolják, hogy Isten egész biztosan haragszik rájuk ezért... Néhány évvel ezelőtt már írtam egy rövid bejegyzést, melyben James Fowler hitfejlődési elméletét akartam nagyon röviden bemutatni (érdemes lehet újraolvasni a mostani írásom előtt!), de most több szál is valamiképpen úgy futott össze az életemben, hogy az egyik hitfázis előtérbe került számomra.

Fowler és más elméletalkotók szerint a felnőttkor egy pontján - ha a dolgok rendben mennek - előbb-utóbb bekövetkezik egy komoly töréspont. Nevezhetjük ezt az egyén saját kis "felvilágosodásának" is, mindenesetre Fowler az individuális-reflektív hit nevet használja a jelenség leírására. Ez a név sokat elárul az ebben élő emberek érzéseiről és lelkiállapotáról.

James W. Fowler
Az individuális-reflektív hit bizonyos szempontból nem egy kellemes szakasza a hívő ember életének. Tulajdonképpen minden a kritika, a kételkedés és az ezzel gyakran együtt járó cinizmus köré épül. Ez az a pont, amikor az ember kimondja önmaga és esetleg mások előtt is, hogy a saját hitét saját magának saját maga akarja kialakítani. Az addig nagy tekintélyű példaképek zsugorodni kezdenek, a korábban lelkesen elfogadott és igaznak hitt tételek mérlegre kerülnek. A hívő elkezdi erősen kritizálni az egyházat, sőt magát a Bibliát is kritikusan olvassa, és zavarja minden, ami ellentmondásos, irracionális a szemeiben. Mivel a misztikus és csodás dolgok nem fejezhetők ki fogalmakkal, ezért idegesítőek és tulajdonképpen elfogadhatatlanok számára. A hívő ebben a korszakában sokszor találja fárasztónak az istentisztelet bizonyos elemeit: majdhogynem az is elég lenne neki, ha zene meg ima nem volna, inkább csak egy összeszedett és felépített tanításból állnának az alkalmak.

Nagy vonalakban és igen tömören így lehetne összefoglalni, vagy esetleg vázlatosan felrajzolni az élete felnőttkorában lévő, individuális-reflektív fázisát taposó keresztény ember "lelki fantomképét". Természetesen nem minden paraméter igaz mindenkire, aki ebben a fázisban él, de nagyjából mégis ezek a motívumok hatják át a hitéletet ebben a korszakban. Mitagadás, amikor Fowlert tanulmányozom és elmélyedek az elmélete részleteiben, néha felszisszenek: mintha magamról olvasnék. Be kell látnom, és aki követi a blogomat, az jól tudja ezt, hogy én is ebben a hitfázisban állok - annak minden szépségével és borzalmával együtt. No persze nem a magam igazolására írom ezt a bejegyzést, de őszintén szólva azért némi megnyugvást mégis adott a tény, hogy amin keresztülmegyek és amin a hozzám hasonló emberek keresztülmennek, abban nincs semmi különös vagy meglepő, hovatovább blaszfém vagy ördögi. Sőt, Fowler kutatásaiból az is kiderült, hogy ez a kételkedő és némileg "hitetlenkedő" fázis az előzőekhez képest valójában előrelépést jelent. Ugyanakkor kár lenne elhallgatni, hogy kemény krízispontokhoz is vezethet, ahol a dolgok igen rosszra fordulhatnak. Ha az ember bedől annak az illúziónak, hogy csak az a valóság, amit saját magának "kiokoskodik" és értelemmel képes felfogni, olyan döntéseket engedhet meg magának, amelyeket később majd károsnak fog ítélni - de a dolgok akkor már visszafordíthatatlanok lesznek... Ami ennél csüggesztőbbnek tűnik, hogy Fowler felmérései azt is kimutatták, az emberek viszonylag nagy része eljut eddig az individuális-reflektív hitfázisig - ám csupán 20%-uk képes továbblépni a következő, összekötő hitnek nevezett szakaszba.

Törvényszerű tehát, hogy az ember itt leragadjon? Ezt azért nem mondanám. Van kiút és továbblépés még az egyéni "felvilágosodásból" is... De miért ilyen nehéz "megérkezni" idáig és elegánsan átlépni a következő stádiumba?

Igen érdekes, amit nagyon kedves professzorom, dr. Németh Dávid ír ezzel kapcsolatban. Szerinte az individuális-reflektív hit "bejáratánál" és "kijáratánál" is kapuőrök állnak, azaz térítő evangélizátorok. A bejáratnál állók leginkább fundamentalista beállítottságúak és arra próbálják rávenni a hívőket, nehogy kinyíljon a szemük. Szerintük nem szabad kritikus kérdéseket feltenni a Bibliával vagy Istennel kapcsolatban, ahogy az is jobb, ha nem veszünk észre ellentmondásos részleteket a szövegek és például a mai természettudományos eredmények között. Ha valaki mégis meglát ilyen dolgokat, addig kell magyarázni őket, míg az ellentmondások végül el nem simulnak. A bejárat kapuőrei a kétkedő felvetésekben a "hitetlenség rémét" látják és láttatják is az emberekkel. Ha valakit sikerül megakadályozni abban, hogy a kérdezés és kételkedés időszaka elérkezzen az életében, azt egyben vissza is vetik a fejlődésben egy korábbi fázisba, amit Fowler mitikus-szó szerinti hitnek nevez, és leginkább a gyermekekre jellemző gondolkodásmód.

Az individuális-reflektív hit másik kapujánál, azaz annak kijáratánál is állnak kapuőrök. Ők tipikusan a karizmatikus evangélizátorok: azokat várják, akik megcsömörlöttek attól, hogy mindent észokokra kell visszavezetni, unják már hogy nincsenek válaszok, és elegük van az "elgépiesedett" kereszténységből. Nekik ezek a "kijárati kapuőrök" az irracionalitás és érzelemmel telített helyzetek csodálatos világát kínálják fel. Németh úgy fogalmaz, hogy a túlhajtott racionalitás után igen vonzó tud lenni az ilyesmi, de az a helyzet, hogy ezek a kapuőrök is egy korábbi, gyermeki hitfázisba lökik vissza a kritikus periódusát élő hívőt.

Szerintem mindebből jól látható, hogy miért is csupán 20% az, amely képes ebből a kétkedő időszakból továbblépni: nyilvánvaló ez saját, személyes felelősség is, de az a helyzet, hogy mind a bejáratnál, mind a kijáratnál rossz irányba terelik a népet. Ha valaki nem jut el a személyes felvilágosodásig, az valószínűleg nem áldás, hanem megrekedés: épp ugyanolyan, mintha nem tudna továbblépni ebből a fázisból. Az egyén személyes döntése mihez kezd az életével, de a szomorú igazság az, hogy az egyház manapság (sem) nyújt túlságosan támogató kezet a hitfejlődésben. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az egyház "kapuőreit" nem arra képezték ki, hogy az emberek hitbeli előrelépését segítsék. Éppen ezért az ember néha úgy érzi, hogy az egyházzal szemben kaparja ki magának az utat, amin előrehaladhat. (Figyelje meg az olvasó, hogy kritikus szavaimmal milyen jól illusztrálom az individuális-reflektív hitfázist! ;-)) De mit kellene tenni ahhoz, hogy ne gátoljuk, hanem segítsük az embereket az előrelépésben? A következő bejegyzésben röviden ezzel szeretnék foglalkozni.

4 megjegyzés :

  1. Válaszok
    1. Igen. De erről majd legközelebb. ☺

      Törlés
  2. Nagyon várom a következő részt!

    VálaszTörlés
  3. Nagyon érdekes, amit írsz, Sytka, és a kételkedés majd visszatalálás folyamatának (ir)racionális összetevői hosszasan elemezhetők.

    Némileg segíthet megbirkózni az irracionálisnak látszó tényezőkkel ez a modell: ami irracionális, az a judaizmus. A kereszténység egy az egyben átveszi a judaista csomagot azzal a kiegészítéssel, hogy a judaizmus szerinti Messiást nem kell várni, mert eljött, csak életre kell váltani a tanítását. Ám még ez a kiegészítés is judaistáktól származik, vagyis a kereszténységből vitatható rész tényleg egy az egyben judaista. Mármost, a kételkedő keresztény sosem kapja magát azon, hogy leirracionálisozná a judaistákat, azaz a kételkedő keresztény alapvető ellentmondásba kerül saját magával. A kereszténység annyit tett rá a judaizmusra, hogy humanista, egyetemes, demokratikus befogadó. Ez a rátett rész pedig minden mai szempontunk szerint szuper jó, minden okunk megvan rá, hogy igeneljük.

    Aki fel meri tenni magának az alapvető kérdéseket (pl. egy ateista: miért fejtegetek egyetemes etikát, ha nem hiszek az egyetemes etika alapjának létében; keresztény: miért kételkedek a vallásom judaista esszenciájában, amikor a judaistákat nem kritizálom ugyanezért), az egyszerre lehet következetes és hívő.

    És ez nem vezet kritikátlan elfogadáshoz, sem hurrá-optimizmushoz. A judaista Messiás tanításának életre váltása ma is kreativitást igényel, nem lehet panelekre egyszerűsíteni.

    Egy ismerős pap közelmúltbeli pedofil botránya nyomán arra jutottam, hogy a katolikus egyház nagyon ügyetlenül kezeli a bizalmat megrendítő helyzeteket, sőt a hívek egy része is nagyon nehezen hajlandó meglátni a problémát. Mintha egy banki sikkasztó évekig garázdálkodhatna az ügyfélszámlákkal, mert sem a bank vezetése, sem a kollégák, de még az ügyfelek egy része sem látna ebben kezelendő problémát. Nem csoda, ha ebből a bankból menekül a pénz. Ezzel párhuzamosan a bank persze workshopokat rendez arról, hogy mi lehet a bizalom megrendülésének oka. Na, vajon mi?!

    Az általam tapasztalt másik probléma, hogy az egyházam hajlamos a kereszténységgel összefüggő valamennyi feladatot egy rögzített szolgáltatásválasztékkal lefedni: x miatyánk + x üdvözlégy, litánia, keresztelés, szentelés, gyónás, áldozás szerepel a katalógusban, és nincs hozzá egyéniesítés. Nekem ez olyan, mint a régi rossz szocialista öltönybolt, ahol a Vörös Traktor Ruhagyár és az Előre Mgtsz fazonjaiból lehet választani, és hogy neked hosszabb a lábad vagy nagyobb a hasad, az egyéni probléma, oldd meg magad. Nem csoda, hogy a hívek ezen az alapon is hátat fordítanak az egyházi konfekciónak.

    Az viszont csoda, hogy a menekülő kritikus híveknek nem tűnik fel az alternatívák még problémásabb jellege. A judaizmus irracionalitása elől én nem menekülnék ezotériába vagy „ateizmusba", mert ezek még irracionálisabbak. A papi pedofília elől nem menekülnék liberális nemi életbe, mert ott sokkal nagyobb a pedofíliaveszély. A katolikus egyház szolgáltatási paneljei elől nem menekülnék karizmatikus irányzathoz, mert még nagyobb problémának érezném pl. Luther zászlaja alatt küzdeni az antiszemitizmus ellen.

    A kételkedés következetes végiggondolása olyan eredményre vezethet, ami a demokráciával kapcsolatban híresült el: a kereszténység nyugati „egyetemes" formája nem tökéletes, de nem sikerült nála jobbat kitalálni. Ma, a 21. században már úgy gondolunk a demokráciára, hogy az NEM külső szolgáltatás, hanem a részvételünkkel megvalósuló vívmány, annyit ér számunkra, amennyit mi magunk beleteszünk. Gondoljunk így a kereszténységre is, és mindjárt egy nagyságrenddel javul a helyzet.

    VálaszTörlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)