2018. január 21., vasárnap

Mi változik meg a megtéréskor?

A megtérés a kereszténységben nyugodtan nevezhető kardinális kérdésnek. Amikor megtérünk, amikor Jézus útját választjuk, azt tipikusan úgy képzeljük el, hogy valamiféle katartikus fordulat történik az ember életében. A probléma az, hogy a fordulat után mintha a keresztények leszoknának a változásról, és beállnának egy kőkemény dogmatikai-világnézeti irányba, amiből egy tapodtat sem engednek. Vagyis hajlamosak vagyunk nagyot változni, aztán hajlamosak vagyunk egy kicsit se. Mi lehet ennek az oka és mi változik tulajdonképpen, amikor megtérünk?

Őszinte leszek: néha egészen megdöbbenek azon, hogy a keresztények mekkora hányada - akik egyébként éjjel-nappal arról beszélnek, Isten hogyan alakítja és formálja az embert - mennyire nem változnak semmit. Aki agresszív, évtizedek múlva is az marad, aki kedves és nyitott személyiség, az is többnyire ilyen volt és lesz is. A keresztények jó részével történik egy nagy fordulat (ez a megtérés), azután mintha elzárták volna a csapokat, minden felvesz egy konstans értéket és kész. 

Persze valamennyit mindenképpen változunk. Az élettapasztalatok, az öregedés, a tragédiák, a betegségek, az utazások, a jó élmények, az olvasmányok és a tanulás - tehát természetes folyamatok dolgoznak az ember személyiségén, akár a sodródó víz a benne lévő kavicsokon. De hol vannak a természetfeletti folyamatok, melyek erejéről állandóan beszélünk, de ennek a nyomait sokszor nem nagyon látjuk a keresztények életében?

A magyarázatot keresem, amit több, mint indokoltnak tartok, hiszen egy olyan egyház része vagyok, ami az emberek változására, alakulására nevel és egyenesen küldetésként hirdeti, hogy egy kereszténynek egyre jobban Krisztushoz kell hasonlóvá lennie. A megtéréskor történő változás persze nemcsak a keresztényeket, hanem a pszichológiát is izgatja, egész konkrétan a valláspszichológiát. Azon túl, hogy ez a tudományág nem keresztény szemszögből értelmezi a megtérést, ezért véleményem szerint nem tudja igazán megragadni sem, mégis érdekes felvetéseket fogalmazott meg éppen "kívülállósága" miatt. Mind a hirtelen, mind a fokozatos megtérés kapcsán úgy látszik, hogy a személyiség más szintjein más mélységű folyamatokat indít be a megtérés. Mindezt képtelen lennék egy blogbejegyzésben nívósan kifejteni, úgyhogy most elégedjen meg az olvasó egy rövidke kis összegzéssel:

A változás szintjei                                                                                      A megtérés hatásai
1. szint: Alapvető funkciók                                                                     Nincs vagy minimális
2. szint: Középszintű funkciók: attitűdök, érzések, viselkedés     Jelentős változás
3. szint: Szelf-meghatározó funkciók: életcélok, jelentések          Mély, alapos változás


Ha igazuk van azoknak, akik behatóan vizsgálták a megtérés, mint vallási jelenség kérdését (ilyen például a a Richardson-Rambo-Paolutzian kutatótrió), akkor ez azt jelenti, hogy a legnagyobb változást a szelfen (a személyiség magján) belül az életcélok és a dolgoknak tulajdonított jelenségek körül kell keresni, illetve mindazon motívumok mentén, melyek ezeket alakítják. Azonban a viselkedésben és hozzáállásban is vannak komolyabb változások, főként ami az érzéseket és a dolgokhoz való viszonyulásainkat illeti. Ám a fent említett kutatók úgy találták, hogy a megtérés hatására a személyes tulajdonságok karakterisztikusan nem változnak meg.

Leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy a megtérés felülírja az életcélokat és az érzésvilágunkat, s bár ez nyilván kihat azért a személyes tulajdonságokra is (a fentebb említett trióból Richardson később finomított is az álláspontján), de az ember alapvető jellemzőit nem érinti. Jó példa lehet erre Pál, akinek lobbanékony természete és szívóssága megtérése után is megmaradt, noha más célok mozgatták és bizonyos dolgok jelentésekkel telhettek meg számára, melyeknek korábban semmiféle súlya nem volt.

Nyilván a blogom alkalmatlan arra, hogy ezt a témát igazán kifejtse: bizonyos dolgok az itt leírtaknál finomabb megközelítést igényelnének. A kutatók azt is vizsgálták például, ki honnan érkezik (ateistából konvertált hívő, vagy éppen egy másik vallásból "tér át" a kereszténységre, esetleg eleve keresztény neveltetést kapott), illetve mennyire függvénye az életkornak mindez. Arra azonban a fenti három szint talán valamennyire rámutat, hogy van olyan változás, amit nem biztos, hogy érdemes elvárni a megtéréstől. Az ember iszonyú komplex lény, aki ráadásul - Jung szavaival élve - a nagyon alapvető változások ellen igyekszik kapálózni:
"Csak a kazuálisan ható kényszer bírja mozgásra a természetet, beleértve az emberi természetet is. Ha nem muszáj, semmi sem változik, legkevésbé az emberi személyiség. Az borzasztóan konzervatív, hogy ne mondjam renyhe. Csak a legélesebb szükség riasztja fel. A személyiség fejlődése ugyanígy nem engedelmeskedik semmilyen kívánságnak, semmilyen parancsnak és semmilyen belátásnak, csupán csak a szükségnek; kell hozzá a belső vagy külső sors motiváló kényszere."
Jung szavai bizonyos értelemben bántóak, az embernek kicsit kedve volna vitatkozni vele - miközben tudja, hogy igazat mond. Tényleg nem akarunk változni, ezzel a jellemzőnkkel pedig homlokegyenest szembeáll az  Isten által teremtett valóság, amely szakadatlan változásban és dinamikában van. Isten a valóság révén mintegy kényszerít bennünket a változásra: Ő a sodró víz, amiben mi vagyunk a kavicsok. Lehet akkor, hogy a megtérés után azért "csúszunk vissza" a változatlanság állapotába, mert az az alapállapotunk, amely felé állandóan törekszünk?

12 megjegyzés :

  1. A jó kérdésben benne van a válasz. :) Meg is válaszolod, még mielőtt feltennéd a kérdést.
    " Tényleg nem akarunk változni, ezzel a jellemzőnkkel pedig homlokegyenest szembeáll az Isten által teremtett valóság, amely szakadatlan változásban és dinamikában van. "
    Szerintem nincs se visszacsúszás, sem fejlődés a megtérés után, bár a én a megtérést mindenképpen folyamatnak gondolom, ami lassan hat és változtat, ahogy az adott ember elbírja. Változás van, lassú, öröm és könnyteli visszatérés Isten országába, valóságába. A legtöbb ember nem akar szembesülni a valósággal, mert elveszti a biztonságérzetét, és szembesül saját tökéletlen valójával. Ez egyházon belül még rosszabb, mert ott a kiváló tanítások, és a teológia kifinomultsága miatt kap az ember egy majdnem kész képet arról(amit később akár személyre is szabhat), milyennek kéne lenni. A valóságban viszont nem olyan, és az ezzel való szembesülés konfliktust okoz. Hozzátevődik még a rosszul értelmezett én-elvesztés, ami önmagunk megsemmisülésével fenyeget, ahogy egyre mélyebben közeledik Isten. A személyes, családi, generációs minták kihatása sem segíti elő a változást, és az ezzel való hadakozások, kiépített szokások is akadályok. És valóban igaza van Jungnak, mert amikor mi már mindent megtettünk, csak akkor tud Isten jelen lenni( ez pedig a mi kis illúzió-valóságunkra megrendítő hatással van általában vagy szükségszerűen). Mert talán a megtérés erről is szól, elfogadását annak, hogy mi nem vagyunk képesek semmit tenni a biztonságunkért, és nem mi irányítjuk a dolgokat. Azért nem láthatsz sok olyan embert, akik nem "csúsznak" vissza, mert legtöbben először nem is tudják, hogy ebben az illúzióban élnek, és Isten pedig nem töri rájuk az ajtót. :) Még kevesebb olyan embert látni, akik képesek saját tökéletlenségükkel együtt nyitottnak lenni a valóságra, pedig pont ez a kereszténység legfontosabb üzenete. A munka el van végezve, Isten gyermekei vagyunk, létezhetünk ebben a szabadságban(hétköznapilag is), minden esetlenségünk ellenére is. Mégis, a legtöbb embernek ez akad a torkán, szinte anélkül, hogy tudná. Tenni akar érte, megfelelni neki, hordozni, mint valami terhet, elnyomást, stb-t( legtöbbször ez komoly közösségi szintre is van fejlesztve). Pedig ez VAN, bele kéne csak lépni, de ugye ehhez mindent kinn kell hagyni, ami nem arany,nem illúzió,önzés/bűn.
    Köszi az írást! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves notáhól dáyna!

      Szerintem van fejlődés a megtérés után is, de ez egyfajta természetes menetrendnek tűnik, mintsem valamiféle természetfeletti forrásból fakadó folyamatnak. Habár hozzáteszem: nyilván egy természetes folyamat sem zárja ki a természetfelettit...

      "A legtöbb ember nem akar szembesülni a valósággal, mert elveszti a biztonságérzetét, és szembesül saját tökéletlen valójával."

      Ez így igaz, de a fejlődés motorját éppen azok a krízispontok jelentik az életünkben, amikor időként szembesülünk a valósággal és kénytelenek vagyunk feladni a biztonságérzetünket. Minden átmenet egyik fejlődési szakaszból a másikba krízispontokon keresztül zajlik. Másként fogalmazva: az örömteli pontokhoz csak szenvedéseken át lehet eljutni - kereszthalál nélkül nincs feltámadás.

      Törlés
    2. Lehet, hogy szőrszálhasogatás, de nekem a fejlődés szó nem ideillő, csak a változás. Az pedig gyökérprobléma, hogy csak akkor szembesülünk a valósággal, amikor az betör hozzánk, mert szerintem a megtérés pont oda vezet, hogy egyre inkább, és teljesebben a valóságban éljünk. Krízist ez csak annak okoz, aki ezt nem akarja elfogadni. Átmenet pedig sokszor csak az egyik illúzióból a másikba vezet, így van, amikor hiába a szenvedés, ami bár szükségszerű takarítóeszköz, mégsem alapfeltétel a valóság elfogadásához.

      Törlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  3. Ha magamra veszem a címbeli kérdést, a rövid válaszom: semmi. Lelkészgyerekként 12 évesen... nem is részletezem. Ebben a dologban is azt látom, hogy a dogmatikai megközelítést túltoltuk. Hitvalló keresztséget gyakorló egyházakban szerintem tipikus, hogy a döntésre jutott fiatalok mondvacsinált példákkal próbálják igazolni a 180 fokos fordulatot. Mert a klasszikus evangelikál tanítás szerint megtérés nélkül nincs újjászületés. Pedig az ilyen kiskamasz döntés lélektanilag (ha már ezt is szóba hoztad) sokkal jobban hasonlít a nagyegyházak konfirmációs gyakorlatához, mint amennyire elhatárolódunk attól.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Minister, érzésem szerint nálad a kulcskifejezés a "lelkészgyerekként" szó. Valóban, akik eleve keresztény környezetben szocializálódnak, nehezen tudnak megnevezni egy átalakulási folyamatot. Ez vezet az általad is említett "mondvacsinált példákhoz", mert az evangelikál környezet kimondatlanul is azt az elvárást közvetíti, hogy az ember igazolja önmaga és mások előtt, hogy tényleg megtért.

      Ettől azonban még a megtérés jelensége és fordulata valós. Magam is átéltem és tényleg tetőtől-talpig megrázott, átformált, persze én nem lelkészcsaládból származom.

      Törlés
  4. Én nem hiszek a megtérés természetfeletti erejében. Nem hiszek abban, hogy a rossz ember a megtérés után jó lesz. Ha így lenne nem lennének rossz keresztények. A megtérés pontos szinonimája számomra a vallásossá válás. A gonosz emberek, a megtérésük után is gonoszok maradnak. A jó emberek pedig a megtérésük előtt is jók voltak

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nekem ez a véleményed is túl sarkos. :-) Egyfelől a megtérés nem az ember jóságáról vagy rosszaságáról szól. Attól természetesen nem lesz senki "jó ember" (bármit is értünk ezalatt), mert megtér. Másfelől azért én azt sem mondanám - és ez a fenti kutatásokból tisztán látszik is -, hogy a megtérés nem hat az érzésekre és a jelentéstulajdonító képességeinkre. Szerintem a megtérés képes érzékenyíteni az embert jó értelemben. Ezt jól látom egyébként a környezetemben is olyan embereken, akik nemrég tértek meg. Valóban változtak az attitűdjeik és a viszonyulásaik, a céljaik és az értékrendjük.
      De az biztos, hogy a személyiségük karakterisztikus jellegei nem változtak. Viszont ezt úgy néz ki nem is kell elvárni egy megtéréstől.

      Törlés
    2. Ahogy én látom, pont a vallásosság útjára (legyen az akár a saját vallásunk) vezet az a fajta dualizmus, amit a jó és a rossz feltételez. Van az egyik kaszt, felállítva a saját "szabályait", meg a másik, amitől lehet pozitívan /akárhogy különbözni, innen pedig már csak egy lépés a megszokás, a ceremónia, és az elvárások intézményesítése. Ha a kinyilatkoztatást veszem alapul, akkor kiderül, hogy minden ember rossz. A megtérés pedig annak a felismerése, hogy ennek ellenére, sőt, ezzel együtt is van haza vezető út, arra nyíló ajtóval. Azt hiszem, nem túl szerencsés párosítás emiatt a két fogalmat szinonimaként kezelni. Ha pedig hozzáveszem, hogy "nem hiszek a megtérés természetfeletti erejében", akkor igazából Isten munkáját vonod kétségbe, amivel semmi baj nem is volna, ha nem volnának emlegetve a jó keresztények/emberek is. Mert ott gondolom, az Ő munkája van feltételezve, bár lehet, tévedek. :)

      Törlés
    3. "igazából Isten munkáját vonod kétségbe,"

      Nem hiszek Isten munkájában. deista vagyok

      Törlés
  5. "Ettől azonban még a megtérés jelensége és fordulata valós. Magam is átéltem és tényleg tetőtől-talpig megrázott, átformált."
    Magamról is azt tartom, hogy valós. Nálam úgy, hogy a Keletiből kifelé induló vonatok (a hívő családok gyerekei) látszólag mind egy irányba haladnak. De Rákosnál a váltót ha átállítják akkor az egyik Hatvan, a másik Szolnok felé megy tovább. Az is igaz, hogy tetőtől talpig megrázott. Amit nem tudok, és nem is akarok bizonygatni, hogy én eredetileg Szolnok felől jövök, és visszafordultam Hatvan felé. Márminthogy dogmatilag igen, de lélektanilag nem. Ezért mondom, hogy elég nagy a hasonlóság egy tisztességes konfirmáció és az én megtérésem között.

    VálaszTörlés
  6. Tudom, hogy már nem több mint egy éves ez a poszt, mégis ez egy örökké aktuális téma, és valahogyan idekeveredtem, úgyhogy pár gondolatot én is megosztanék. :)
    Először is fontos különbséget tenni a megtérés és a megszentelődés között. A megtérést én úgy fogalmaznám meg pofonegyszerűen: rájönni arra, hogy Istennek van igaza, amikor "leesik a tantusz, hogy szükségem van Isten kegyelmére, mert felismerem, hogy bűnös vagyok. Ez valakinek villámcsapásszerű felismerést jelent, valakit pedig hosszabb ideig győz meg erről az Úr Szent Szelleme. Részletkérdés. Az első esett jellemzőbb azokra, akik "világi" (de nem szeretem ezt a szót) környezetből térnek meg, és ezért sokkal radikálisabbnak TŰNIK a bennük végbement változás, a második pedig gyakoribb a keresztény családban felnőtt hívőkre. Fontos szerintem azt is látni, hogy a "lelkészgyerekeknek" is szükségük van a megtérésre, és ugyanúgy Isten kegyelméből van, ha ez megtörténik. Egyébként is a személyiségfejlődés során előbb-utóbb minden tini, kiskamasz életében eljut az a pont, amikor,felülbírálja, megkérdőjelezi a szüleitől kapott értékeket, mintát. Ha keresztény értékrend szerint nevelték, próbára teszi azt, amit eddig a szülei iránti engedelmességből csinált, ha az értékrendjének helyessége megerősítést nyer, és megérti ennek célját miértjét, az a szülők iránti engedelmességből az Isten iránti engedelmességbe fordulhat át. Ez kívülről kevésbé látványos.
    Magát a megtérést úgy szemléltetném, mintha valaki elfogadná a beszállókártyát a végtelenbe történő repülőútra, mondjuk egy űrrepülésre. :) Ebben benne van az, hogy ez még csak az útnak a kezdete, és maga az utazás (az Istennel való járás, megszentelődés) csak ez után kezdődik, és az Úrral való "színről-színre" találkozásig véget sem ér. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a kereszténység "krisztusiságot" jelent, nem egy vallás keretei közé való beszorulást. Ő pedig elküldte hozzánk visszajöveteléig a Vigasztalót, a Szent Szellemet, aki megeleveníti a kapcsolatunkat Istennel és segít minket abban, hogy egyre inkább Krisztushoz hasonlóvá váljunk. Ha olyan sivárrá válik a hitünk, hogy azt hisszük a vallásos szertartásainkkal helyettesíthetjük ezt az élő kapcsolatot és a Szent Szellem vezetésére való állandó figyelést, akkor ebből (ha kell újra) meg kell térnünk. Szomjazunk kell az Igazságra minden nap, ha nem szomjazunk, már lehet nagy a baj.

    VálaszTörlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)