Kinek a missziója - a misszióról (1)

A 2018-as esztendő új kezdetet hozott számomra, mert majdnem egy évtized után befejeztem azt a munkámat, amelyet egy missziós társaságnál végeztem. Ha az ember egy folyamat végére ér, természetes reakcióként hátratekint, hogy levonjon bizonyos konzekvenciákat: én most ennél kicsit többet szeretnék tenni, és magáról a misszióról, mint az egyház tevékenységéről fogok hangosan gondolkodni.

Mivel ez itt nem egy szakdolgozat vagy szakkönyv, nem kívánok túlságosan belebonyolódni valamiféle formális megközelítésbe a misszió kifejezés héber és görög szavainak mély nyelvtani elemzéséről. De néhány gondolati alapvetést azért tenni akarok, mert úgy érzem, meglehetősen sok a félreértés a misszió, mint tevékenység körül a keresztények berkeiben. Célom nem az egyház kritizálása, sem a kioktatás (milyen alapon is tehetném?), hanem inkább a misszió jobb megértése - ami szerintem sokkal fontosabb feladat volna annál, mint amennyire komolyan vesszük ezt manapság. Biztos vagyok benne, hogy többek számára semmi nagy újdonságot nem fogok mondani, de nem is feltétlenül az újdonságmondás a célom. Sokkal inkább az, hogy kicsit tető alá hozzam a magam számára a saját gondolataimat, és összegezzem ezeket akkor is, ha nem érek a téma végére. Egyszerűen csak helyes képet akarok látni a misszióról, mert van egy olyan sejtésem, hogy amit most látunk és amit velünk láttatnak, az nem az, ezért a missziós tevékenységeinket is egy torz szemlélet talaján állva végezzük.

Kezdjük a vaskályhánál! Nos, nem árulok el titkot azzal, hogy a misszió szó maga küldetést, megbízást és rendelést jelent. A "missio" kifejezést egyébként a 16. századig nem használták arra, hogy az egyház feladatát jelöljék vele, hanem szentháromságtani értelemben kezelték: a Fiú küldése az Atyától, és a Szentlélek küldése az Atyától és a Fiútól voltak a szó természetes egyházi jelentései. Aztán elsőként a jezsuiták kezdték alkalmazni a hitterjesztésnek arra a módjára, ami a nem katolikusok között történik, hogy ők is katolikusok legyenek. A missziónak ez a szemlélete már szorosan összefonódott a különféle gyarmatosító tevékenységekkel is, amikről nem feltétlenül pozitív dolgok jutnak az ember eszébe (úgy mint területfoglalás, a kultúra másokra kényszerítése, más vallások leigázása). Ma pedig a misszió kifejezés szinte kizárólag a hittérítést, a nem hívő emberek meggyőzését jelenti a kereszténységben, amikor erőteljes karizmatikus módon rábírjuk őket arra, hogy legyenek keresztények.

Maradva az utóbbinál, azaz a misszió mai felfogásánál, az ember úgy érzi, hogy az egész kérdés fókusza mintha félre lenne csúszva. A missziózás, a missziós tevékenység közepében sokszor az egyház teljesítménykényszere áll, hogy minél több embert megtérítsen. Itt az számít, hogy mi mit teszünk, mi milyen eredményeket tudunk felmutatni. Vagyis röviden: ez a szemlélet az egyházat teszi középre. Viszont (legalábbis szerintem) a misszió szorosan véve nem az egyház térítő erejéről vagy szociális munkájáról szól. Nagyon tetszik David J. Bosch (a képen) missziológiai alapműve, amelyben a szerző sokféle oldalról próbálja megragadni magának a missziónak a lényegét. Bosch leír egy meglátásom szerint fontos alapgondolatot, amit missio Dei-nek nevez: eszerint a misszió nem az egyház, hanem alapvetően Isten tevékenysége, egy módja annak, ahogy Isten kijelenti magát a világban. Másként fogalmazva a misszió az, amit Isten a világban és a világgal cselekszik. Az egyház nem forrása a missziónak, hanem Isten partnere ebben. A frappáns megfogalmazás szerint:

"...a misszió Isten igenje a világra."

Mindez csak üres filozofálgatásnak tűnő gondolatmenet? Pedig sokféle gyakorlati következmény adódik belőle. Az egyik természetesen az, ha a misszió alaphangon Isten munkája, akkor az egyháznak nem kell, sőt egyenesen tilos lenne manipulatív eszközöket bevetnie az emberek meggyőzése érdekében, hiszen a belső változást, a lelki fordulatot úgy is csak Isten képes elérni. Szerintem ez az egyik pont, ahol az evangélizáció és a manipuláció elválik egymástól. Az evangélizáció számára az emberek a fontosak. A manipuláció számára inkább az eredmények. Az evangélizáció nem rábeszélni akar a hitre, hanem beszél a hitről egy olyan térben, ahol szabadon lehet dönteni. A manipuláció erős retorikai fogásokat használ, hogy kicsikarja a döntést. A másik gyakorlati következmény pedig talán az, hogy ha a misszió inkább isteni tevékenység, amely emberközpontú és nem eredményközpontú, akkor képes jó értelemben progresszív lenni és mindig alkalmazkodni az emberekhez. Az eredményközpontú misszió mindenhol jól használható, univerzális technikákat akar kézben tartani, az emberközpontú misszió viszont kénytelen azzal számolni, hogy minden ember más és más - ez pedig kényszeríti a flexibilitásra. Megint visszaszaladva Bosch könyvéhez, a szerző ezt írja:: "a misszió átalakítja a világot, de a missziónak is szüntelenül át kell alakulnia." Ezt csak az emberközpontú misszió tudja megtenni. Ha az egyház jól akarja végezni a missziós munkáját, akkor flexibilisnek kell lennie - ami sajnos, sok esetben a legkevésbé sem jellemző rá.

Az én ideiglenes konklúzióm egyelőre tehát a következő: a misszió alapvetően Isten tevékenysége, amiben az egyház is részt vesz, és ezt a munkát rugalmasan kell felfognia, az emberekhez igazítva.

Ha igazam van ebben a kijelentésben, akkor ez máris felveti a kérdést, pontosan mi tartozik a missziós tevékenységek körébe? Itt folytatom legközelebb, ha bírjátok cérnával...