Együtt lenni, együtt tenni - a misszióról (2)

Ahogy az előző bejegyzésben említettem, a misszió maga szerintem alaphangon nem egyházi, hanem isteni tevékenység: "missio Dei", azaz Isten munkája, amelyben természetesen az egyház is részt vesz. Van azonban egy közkeletű félreértés, amely szerint az evangélizáció maga a misszió. Most ezt szeretném közelebbről megvizsgálni.

Az elmúlt évek tapasztalatai alapján kétféle szemléletmóddal találkoztam (nem feltétlen saját szervezetemnél, hanem általában az egyházban), amelyek érzésem szerint hiányosan vagy nem jó módon próbálják értelmezni a missziós munkát. Nem arról van szó, hogy ezek a szemléletek alaphangon romlottak és rossz szándékúak lennének, vagy a károkozás céljával képviselnék őket. Sőt, ennek éppen az ellenkezője igaz: meggyőződésem szerint mindkettőt kifejezetten a jó szándék hatja át, és gyakran olyan emberek is képviselik ezeket, akikre sok szempontból példaként tudok felnézni. De éppen ez a tény teszi nehézzé, hogy az ember felülvizsgálja e nézeteket: úgy érzi, mintha belerondítana valami jóba vagy megsértene másokat. Nekem ilyen szándékom nincs, úgyhogy mindazt, amit leírok, semmiféle indulat vagy sértődöttség nem hatja át.

Két szemléletről van tehát szó, és mindkettő ellenkező irányból fogja meg a misszió lényegét, de szerintem legalábbis rosszul. Most ezek közül az egyiket szeretném bemutatni.

Hadd legyek először is önkritikus, és kezdem azzal amiben magam is elcsúsztam, ez pedig nem más, mint az evangélizáció és a misszió összemosása. Amikor én naiv, fiatal hívő voltam, ebben a kérdésben is együtt sodródtam a többiekkel. A misszióról mindösszesen annyit gondoltam, hogy az egy hosszabb utazással egybekötött, másokat megtéríteni hivatott szolgálat, amiben Isten szépen, a missziós csoport elvárásainak megfelelően segít az ő szent gyermekeinek, hogy minél nagyobb sikereket érjenek el, és végül épségben hazaérkezzenek. Ez pontosan az előző bejegyzésben megfogalmazott probléma, ahol Isten az egyház "segédje", mondhatni "kismanója", aki értünk létezik és a mi sikereinket kell szolgálnia. Utólag visszatekintve, ha nem akarok hazudni magamnak, az ilyen utak gyakran másról sem szóltak, mint a csoport teljesítményéről és arról, kinek mennyire "jött be a műsor", amit nyújtani tudtunk, mi pedig mennyire éreztük jól magunkat ezeken az evangélizációkon.

Így aztán a misszió gyakorlatilag annyit jelentett számomra, hogy évente egyszer-kétszer kocsiba ültem más fiatalokkal, és elmentem bizonyságot tenni vadidegeneknek a hitemről - akik persze többnyire (és nagy elkeseredésemre) nem tértek meg a hatásomra. (A sikertelenségre természetesen megvoltak a bejáratott magyarázatpanelek is: a világ romlottsága, az emberek keményszívűsége, a Sátán ereje, amellyel a mi óriási szellemi erőfeszítéseinket igyekezett megtépázni. Csupán az a lehetőség nem merült fel bennem, hogy azért olyan kevéssé hatékony az egész, mert alapjaiban rossz a koncepció és nem értjük még magát a missziót sem.) Az ember utólag ne magyarázza a saját hülyeségeit - de talán annyi mentségem mégis lehet erre, hogy fiatal voltam és tapasztalatlan a hitemben.

A problémát azonban nem csak az okozta, hogy az evangélizációk nem voltak hatékonyak, hanem az is, hogy úgy gondoltam, maga az evangélizáció a misszió. Ám ez egy elnagyolt szemlélet.

Az evangélizáció még nem misszió. Ha valaki emberközpontúan és helyes attitűddel végzi is, csak egy módja a missziónak, ha úgy tetszik, annak részhalmaza. A misszió sokkal több, mint az evangélizáció: életvitelszerű szolgálat, amelyben Isten munkatársaként embereknek segítünk megérteni, kicsoda Isten. Ha megnézzük Jézus életét, illetve tanulmányozzuk a misszionáriusok sorsát, azt látjuk, hogy gyakorlatilag együtt élték az életüket az emberekkel. Tanították, lelkileg felkarolták, és szociálisan is segítették őket. Jóval komplexebb feladat ez annál, mintsem egy jó keresztény műsort adni az embereknek. A misszionáriusok nem alkalomszerű missziós utakra mentek, évente egyszer-kétszer, egyik helyről a másikra mászkálva, vagy éppen stadionokban kiabálva, propaganda jellegű, grandiózus keresztény műsorokat szervezve, hanem egy levegőt szívtak az emberekkel, egy életközösségben számlálva a napjaikat velük. Igen, ez még Pál apostolra is igaz: bár úgy tűnik, ő rengeteget utazott (nem is kívánom kisebbíteni ebben az érdemeit), de összesen három missziós utat járt be, és újra meg újra foglalkozott az általa alapított gyülekezetekkel, melyeket meglátogatott és tanított náluk. Nem arról volt szó tehát, hogy Pál berongyolt egy gitárral és nagy hangtechnikával Korinthusba, lejátszott néhány szívet tépő dalt, egy hatalmas prédikáció keretében megtérített néhány tucat férfit és nőt - hogy aztán továbbállhasson a következő városba. Pált az emberek érdekelték, nem maga az út és az elvégzendő feladat.

Saját megfogalmazásomban a misszió az, amikor a keresztény életemet mások előtt élem, és szeretném, ha Isten ezen keresztül is hatna rájuk. Az evangélizáció ennek egyik formája lehet, részterülete a missziónak, de önmagában sokszor csak egy felvillanás, jó esetben pozitív hatásgyakorlás, rossz esetben produkció. Együtt lenni - együtt tenni az emberekkel, velük megélni nagy mélységeket és magasságokat, előttük nyilvánosan létezni keresztényként és őket Isten felé segíteni - valami ilyesmi szerintem az igazi misszió lényege. Jézus azt akarta, hogy a tanítványai tanítvánnyá tegyenek másokat, amihez nyilvánvalóan sok idő kell. Nem közönséget, hanem közösséget hozzanak létre, ahol a keresztények maguk is jól látszanak. Ezért véleményem szerint az igazi misszió tipikusan ott történik, ahol az ember maga éli az életét, tanítvánnyá tenni pedig azokat tudja, akik vele valamennyire életközösségbe kerülnek.

A következő részben a másik zsákutcáról szeretnék említést tenni, ami a misszióból éppen az evangélizációt nélkülözi.