Puzsérék és az önigazoló rendszer - gondolatok egy vita kapcsán

Kétszer is megnéztem a Puzsér Róbert-Farkas Attila Márton duó, valamint Nagy Gergely és Márkus Tamás András kettőséből álló vitaest felvételét, mely nagyobb általánosságban a kereszténységről kívánt nyilvános diskurzust folytatni. A gondolatgazdag tépelődésnek minden résztvevő oldaláról voltak jobb és rosszabb pillanatai, ám számomra leginkább Farkas Attila Márton foglalta össze a lényeget: a színpadon a komplementer logika és a "vagy ez, vagy az" alapokra épülő rendszer keresték a szót egymással. Nem igazán találták.

Mindenek előtt hálás vagyok a szervezőknek és vitatkozóknak az élményért, amit tőlük kaptam, egyben újra szeretném kiemelni milyen sokra tartom azt a szolgálatot, amit ezen a téren végeznek. Magyarországon eddig nem voltak jellemzők az ilyen jellegű teológiai viták - lassan pedig egymás után zajlanak, ahogy látható, komoly érdeklődés mellett. Emelem kalapom mindazok előtt, akik időt és fáradtságot nem kímélve igyekeznek ilyen módon is gondolkodtatni, értéket teremteni, fontos kérdésekre felhívni a figyelmet.

A kendőzetlenül őszinte influencer-médiaszemélyiség Puzsér bevonása ráadásul nemcsak a hype-ot növelte (nomeg valószínű a nézőszámot is), hanem meglátásom szerint a színvonalra ugyancsak jótékony hatással bírt. Ám még az izgalmas viták is idővel megkopnak az ember emlékezetében. Hetekkel az esemény után a többség már csupán arra fog emlékezni, milyen érzelmi lenyomatot hagyott benne az egész, miféle attitűdöt és hozzáállást tanúsítottak a résztvevők, a filozofikus magasságokban repkedő megjegyzésekből pedig csak néhány épül majd be a tudat mélyebb rétegeibe. Nos, ha ebből a távolságból nézzük, azt kell mondjam, hogy bár a keresztény oldalt képviselő dogmatikusok láthatóan sokkal felkészültebbek voltak és számos igazságot mondtak el a hit lényegéről, a szimpátiámat mégis a sokszor nehezen kibogozható, néha maszlagokat beszélő, fésületlen gondolatokat tálaló Puzsér-Farkas oldal nyerte el. A vita ugyanis nem csak arról szólt, amit a kimondott szavak szintjén hallhattunk, hanem sokkal inkább kétféle látásmód, kétféle útbejárás, kétféle hozzáállás feszült itt egymásnak. Az egyik alapvetően (ha nem is kizárólagosan) a "vagy-vagy" jellegű gondolkodás volt, mely alaphangon képtelen szintetizáló módon közelíteni a dolgokhoz, a másik a komplementer logika, mely sokkal nyitottabb és fejlődőképesebb az előbbinél. Sajnos azt kell mondjam, minél dogmatikusabb valaki, minél inkább bele van ragadva a dogmáiba, annál nehezebben képes a komplementer logikára - holott a kereszténység forradalmiságát és minden előremutató jelenségét éppen az adta annak idején, hogy gondolkodásában és hozzáállásában volt képes az újra.

Ahogy arra Farkas Attila Márton érzékenyen rámutatott a vitában (lásd a belinkelt videóban 2:02:24-től), a "vagy-vagy" szemlélet mélyén gyakorlatilag az áll, hogy a kereszténységet túlzottan dogmatikusan kezelő felfogás egy önigazoló rendszerre épít. Mit jelent ez?

Egyszerűen azt, hogy az önigazoló rendszer többnyire saját magára hivatkozva várja el a rendszeren kívül állók bizalmát. Ami persze ma már működésképtelen így. Ha például feltesszük azt a kérdést, honnan tudjuk biztosan, hogy a Biblia abszolút tökéletes, az őszinte válasz erre az, hogy tulajdonképpen magából a Bibliából. Igen, tudom, próbálgathatjuk ezt alátámasztani régészeti leletekre hivatkozva, körmönfont filozófiai spekulációkkal, szövegkritikai érvekkel - de vegyük már észre, hogy ez a magyarázati csomag nem elvezet a Biblia tökéletességéhez, hanem mivel azt már előfeltételeztük, annak alátámasztására szolgál, ami hatalmas különbség. Vagyis gyakorlatilag ez a tökéletes tautológia mintapéldája, mely tetszőleges más szent iratnál is ugyanígy működik. A muszlimok hasonló logika mentén nevezik a Koránt tökéletesnek, ráadásul még a nyomtatott könyv szintjén is - és természetesen nekik is megvan a saját, jól bejáratott apologetikájuk, amellyel megindokolják a szöveg inkoherens elemeit. Honnan tudjuk, hogy a Korán tökéletes? Hát mert ezt írja a Korán. No de honnan tudjuk, hogy ez a kijelentés megbízható? Hát mert a Korán írja. És így a saját farkába harapó kígyó utolérte magát.

Egy ilyen módon felépített önhivatkozó rendszer persze koherensnek tűnik - de csakis azoknak, akik belülről szemlélik. Kívülről inkább látszik gyanúsnak. És ez az, amit szerintem mi kereszténynek nem szívesen akarunk belátni: minél jobban bizonygatjuk, hogy a mi rendszerünk a jó, minél makacsabbul mutogatunk az önhivatkozó elemeire, annál inkább fokozzuk a rendszeren kívülállók gyanakvását és ellenszenvét.

A vitában Nagy Gergely ezt a nyilvánvaló nehézséget azzal próbálta feloldani, hogy azt mondta: a Biblia kénytelen önmagára hivatkozni így, mivel nem létezik nála nagyobb, amire hivatkozni lenne képes. Azon túl, hogy ez a kijelentés tényszerűen nem igaz, semmit nem old meg a kérdésből: hiszen ha el is fogadnánk az állítást, hogy a Biblia a legnagyobb tekintély, ezt is a bibliai szöveg egyik értelmezéséből olvastuk ki, vagyis pontosan ugyanott tartunk, a saját farkába harapó kígyónál.

Mit lehet akkor tenni keresztényként? Leírom, én hogyan látom.

Először is szerintem el kell ismernünk, hogy a Biblia és a dogmatikánk részben egy önhivatkozó rendszer, amit hit alapján fogadhatunk el. Minden rendszerben vannak önhivatkozó elemek, ez nem újdonság és nem is olyasvalami, amitől tartani kellene. Semmi probléma nincs azzal, ha mi hiszünk abban, amiben hiszünk. Ha azonban úgy teszünk, mintha a mi hitünkben nem lennének ilyen elemek, és a puszta racionalitás vezetne bennünket a kereszténység kérlelhetetlen igazságához, a valóságot tagadjuk, ami értelmes kívülállók számára egy csapásra hiteltelenné tesz bennünket. Ez a hit ugyan az egyházon belül megalkuvást nem tűrőnek és kompromisszummentesnek tűnik, egyházon kívül azonban azok körében, akiket szeretnénk megnyerni, a párbeszédképtelenség, bigottság érzetét kelti, mely még jobban ráirányítja a figyelmet a hitünk önigazoló elemeire.

Másodszor az önigazolás ténye még nem jelenti azt, hogy ne lehetne érveket mondani egy rendszer igazsága mellett. Nem az egész rendszer önigazoló, hanem bizonyos elemei azok. Lehet és kell is érvelni a rendszer igazsága mellett, ami ha nem is teszi egyértelművé, de legalábbis növelheti annak valószínűségét, miért éppen a kereszténység mellett érdemes dönteni és mondjuk nem az iszlám mellett. 

Harmadszor véleményem szerint hajlandónak kell lennünk új elemeket felismerni, sőt akár be is emelni más rendszerekből, ha azok nem sértik a hitünket. Ez talán meredeken hangzik, pedig (álláspontom szerint) nem áll messze a Bibliától sem. Gondolhatunk itt a közkeletű példára a teremtés kapcsán, mely nemcsak polemizált a közel-keleti mítoszokkal, de ha úgy érezte jónak, megfogalmazásaiban, gondolatmenetében át is vett azokból és beépítette saját narratívájába. Egyszóval, ha a Biblia megengedte, hogy más kultúrák, más vallások, más rendszerek hatást gyakoroljanak arra a végső formára, amit ma kézbe veszünk és olvasunk, akkor nem látom okát annak, hogy amikor saját dogmatikánkat és teológiai meggyőződéseinket csiszolgatjuk éppen, miért ne tehetnénk hasonlót?

Tetszik vagy sem, az önigazoló rendszerek ma erősen taszítják az embereket. Igen, egyre jobban a hívő embereket is. Ahogy nincs jövője annak, amikor valaki már mindenre nyitott, úgy annak sincs, ha a hite csontig zárt és azon túl minden mást kárhozatos valóságként azonosít. Még ha ezt így nem is mondja ki szavakkal, de mégis érezteti a nonverbalitás szintjén.