A XIX. században kezdődött és a felvilágosodás keményen vallásellenes (szűkebb értelemben véve keresztényellenes) légkörében fogant meg az ötlet: az evangéliumokból megismerhető Krisztus nem az igazi - kell lennie mögötte egy valóságos történelmi személynek, akire utólag mintegy rárakódtak a "húsvét utáni egyház" által kialakított mitikus elemek. Ha ez igaz, akkor vajon milyen lehetett a valódi Krisztus? A kutatásban résztvevők szerint ezt a személyt úgy lehet megtalálni, ha lehámozzuk a "hit Krisztusának" rétegét a történelmi személyről.
A hámozás művelete három hullámban zajlott, s az utolsó a mai napig érezteti hatását a kutatók táborában. Minden hullámnak voltak főbb jellegzetességei, s természetesen irányadó kutatói. A történeti Jézus-kutatás három lépését megpróbáltam egy hevenyészett ábrában összefoglalni. Az ábra természetesen nem teljes. Mind a három fázishoz rendelhettem volna még más neveket is, az évszámok pedig hozzávetőlegesek. Mégis úgy hiszem, hogy a lényeget jól szemlélteti, ráadásul önmagában sok tanulság levonására ad lehetőséget a kutatás egész menetével kapcsolatban.
Nézzük meg elsőként a keresés legelső fázisát!
Az első hullám, azaz a tulajdonképpeni Jézus-kutatás egy bizonyos Hermann Samuel Reimarus előfeltételezésével kezdődött. Reimarus munkásságát a szó semmilyen értelmében nem merném tudományosnak, elfogulatlannak vagy objektívnek nevezni. Az ellenkezőjére azonban sokkal inkább hajlik az ember, különösen ha ismeri a történelmi kontextust: a felvilágosodás deizmusa, illetve durva vallásellenessége szülte az ötletet, hogy kétféle Jézusról kell beszélnünk. Reimarus óriási szakadékot említ Jézus történeti alakja, és az egyház által bemutatott Krisztus között. Kutatásairól könyvet is írt Az ésszerű istenimádó apológiája címmel, melyet csak halála után adott ki egy bizonyos Lessing. Reimarus arra a következtetésre jutott, hogy bár Jézusnak volt Messiási öntudata, és magára is értelmezte a Messiásról szóló ószövetségi próféciákat, a kereszten rájött arra, hogy tévedett - ráadásul őt is félreértették. A tanítványok ennek ellenére nem nyugodtak bele Jézus halálába, utólag kitalálták a feltámadást és olyan dogmákat konstruáltak, amelynek hatására - magukat becsapva - az egészet megváltásként kezdték értelmezni. Mindennek az lett a vége, hogy Jézus követői olyan dolgokat találtak ki, melyeken maga Jézus is meglepődne, ezeket pedig beleírták a bibliai szövegekbe, hogy az összhangba kerüljön a hitükkel. Röviden tehát Reimarus szerint az Újszövetséget átszövik a hamis kiegészítések, mert az apostoli egyház elrejtette az igazi Krisztust az emberek elől, a helyébe egy kitalált személyt helyezve.
Hogyan lehetne értékelni mindezt? Nos, az értékelést a történelem már elvégezte: Reimarusnak nem nagyon akadtak követői, elképzelései pedig tulajdonképpen ostobaságnak bizonyultak. Mégis, az alapkérdés, amelyet felvetett a kétféle Krisztusról, továbbra is a felszínen maradt.
Az első hullám másik próbálkozása a liberális protestantizmus irányzatához köthető, melynek érdeklődése az eddigi racionalista megközelítések után inkább a romantika érzelemgazdag talaján állt. Az emberi lélek került középpontba, ennek apropóján pedig Jézus vallásos személyiségjegyeit kezdték vizsgálgatni. A kutatók abban bíztak, hogy az evangéliumok irodalmi megközelítése lehetővé teszi, hogy egy valódi képet kapjunk Krisztusról, ami jól kifejezi milyen ember lehetett ő igazából. Az ebből kiinduló "Jézus élete" mozgalom tehát Jézus vallásos irányultságú személyiségén keresztül akarta az "igazi Krisztust" megragadni. Ez a kutatás is zsákutcának bizonyult. Egyrészt iszonyú szubjektív elemekre támaszkodott, másrészt leginkább a XIX. század értékei köszöntek vissza belőle - vagyis Jézus karaktere úgy festett a végén, mintha átemelték volna az ókorból a modern korba, ráhúzva annak eszményi jellemzőit.
Az első menetből szerintem érdemes még kiemelni a hírhedten hírhedt Rudolf Bultmann nevét - noha egyes beosztások szerint ő már nem is annyira az első hullámban, hanem az arra adott reflexiók idején fogalmazta meg a véleményét. Ez a vélemény talán a létező legpesszimistább szemléletmódot képviselte. Bultmann kijelentette, hogy a történelmi szempontoknak igazából nincs túl nagy jelentőségük a krisztológia szempontjából, tehát nem is kell nagyon foglalkozni velük. Az persze tény, hogy Jézus létező személy volt, de azon kívül hogy megszületett, majd meghalt egy kereszten, nem tudhatunk róla semmi biztosat:
"Valóban azt gondolom, hogy ma már szinte semmit sem tudhatunk Jézus életéről és személyiségéről, mivel a korai keresztény források láthatóan nem foglalkoznak ezzel, ráadásul töredékesek és legendásak; s Jézusra vonatkozóan nincsenek más források".
Bultmann szkepszise azonban továbbterjed a "semmit nem mondhatunk" artikulálásánál. Tudvalevő, hogy nemcsak teológus, hanem történész is volt, utóbbi minőségében pedig kijelenti, hogy a történelmi események zártsága és folytonossága nem szakadhat meg transzcendens, természetfeletti erők közbelépésével, tehát ilyen értelemben "csodák" sem létezhetnek. A történettudomány a csodákkal nem tud mihez kezdeni, már ha az evangéliumokat egyáltalán történeti dokumentumnak lehet nevezni...
A történeti Jézus-kutatás első hullámának nyugvópontját talán legjobban ez az állítás fejezhetné ki. Jézusról a több évtizedes "lehámozási" próbálkozások után sem sikerült leválasztani a rárakódott mitikus személyt, már ha az létezik egyáltalán. Az első kör teljes kudarccal végződött.
A magam számára a következő konklúziókkal összegzem az eddig feltártakat (s ezek felvállaltan az én szubjektív véleményeim, melyekkel természetesen szabad vitatkozni):
(1) A felvilágosodás nekirontott a kereszténységnek és erőszakos módon ketté kívánta bontani Krisztus személyét egy történelmi és egy mitikus alakra. Utóbbi csak az egyház műve, melynek semmi köze nincs előbbihez, csupán egy rárakódott réteg az igazi, hús-vér Jézuson. Ez a kiindulópont képezi mindennek az alapját, ami a történeti Jézus-kutatással foglalkozik. A háttérben tehát nem tudományos, objektív, elfogulatlan alapok állnak, hanem egy kétségkívül szubjektív, rosszindulatú, elutasító attitűd.
(2) A rárakódott réteg létezését nem sikerült igazolni. Az első hullám vagy olyan Krisztus-karaktert hozott felszínre, melynek létezése teljesen mondvacsinált, illetve álomszerű (Reimarus, liberális teológusok), vagy lemondott arról, hogy bármit is kideríthetünk ebben a kérdésben (Bultmann).
Az első nekifutás csődje után viszonylag hosszú ideig szünetelt a történeti Jézus-kutatás. A csendet azután Bultmann egyik legismertebb tanítványa, Ernst Kasemann törte meg. Itt folytatom legközelebb a kutatás második hullámának rövid áttekintésével!
Én csak annyit tennék hozzá, hogy a felvilágosodás korabeli vallásellenességet nem szabad csak önmagában nézni. Az ugyanis csupán egy reakció volt a vallás emberiség és emberiesség elleni bűneire. Ebből adódóan a vallásokat ért támadásokért tulajdonképpen maguk a vallások a felelősek. Ők maguk alacsonyították le Jézust egy olyan szintre, ahol már Jézust úgy lehet (és kell is) vizsgálni, mint egy döglött kutyát
VálaszTörlésSefa, valóban így van, az egyház viselkedése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a felvilágosodás tűzhányóként robbanhasson és teleszórja égő hamuval az európai környezetét.
TörlésNem tagadva annak igazságtartalmát, amit említesz, én most mégsem arra törekszem, hogy az elmúlt három évszázad történelmét (vagy akárcsak egy szeletét) megértsem, és az összes gyökeret a mélyben felderítsem. Amit látok, hogy a felvilágosodás a fürdővízzel kiöntötte a gyereket is. Az egyház emberiségellenes megnyilvánulásaira olyan elsöprő erejű reflexió érkezett, ami nekirontott mindennek, ami az útjába került. Jézus és az evangéliumok is ennek az alapvetően emocionális kritikai hullámnak az erőterébe kerültek. Azért ahogy a későbbi bejegyzéseimből talán kiderül majd, amikor az érzelmek leapadtak, a következő kutatási hullámokban erősebb lett a tudományosság utáni igény, és jóval megfontoltabb vizekre került ez az egész Jézus-kutatás. Más kérdés, hogy ez a megújult forma mihez vezetett...
De nem akarok előre szaladni. :-)
Én sem azért említettem meg, mert a történelem ezen része idevág, hanem mert sajnos mi keresztények hoztuk Jézust ebbe a helyzetbe. Ezzel egyik oldalt sem szeretném mentegetni.
TörlésJó összefoglalás. Csak részben kapcsolódik ide, de Käsemann emlegetéséről eszembe jutott Gerhard Maier A történet-kritikai módszer vége c. rövid könyve (vagy hosszú tanulmánya), amiben sokat foglalkozik Käsemann nézeteivel. Olvastad? Ha még nem, akkor ajánlom :-) Azt hiszem, a Harmat adta ki.
VálaszTörlésA továbbiakban lesz majd több szó a kutatás angolszász szereplőiről? Sajnos az amerikaiakat magyarul nemigen adják ki…
Köszi az ajánlót, még nem olvastam, de lehet hogy beszerzem. Az angolszászoknak utánanézek... Igazából nem is annyira emberekre, hanem elvekre akarom ezt a kis magánakciómat lekonkretizálni - persze nyilván vannak nevek, melyek megkerülhetetlenek lesznek.
TörlésEgyetértek a konklúzióiddal.
VálaszTörlésKiváncsian vártam a cikket, de most csalódott vagyok ...
VálaszTörlés'Nos, az értékelést a történelem már elvégezte: Reimarusnak nem nagyon akadtak követői, elképzelései pedig tulajdonképpen ostobaságnak bizonyultak. Mégis, az alapkérdés, amelyet felvetett a kétféle Krisztusról, továbbra is a felszínen maradt. '
Ez igy megfogalmazva számomra nem mond semmit. Egy megállapitás, ami lóg a levegőben. A keresztányi állitás, miszerint a názáreti Joshua a várt messiás egy elgondolás és nincs semmi bizonyitó ereje: az evangáliumokban leirt, septuagintából vett párhuzamok - mint a messiás életének előképei vagy bizonyitékai - számomra elég erőltetettnek tűnnek sok helyen (pl. két évtizednyi aktiv kutatás, ima és elmélkedés sem segitett, hogy megértem a Jeremiás 31:15 párhuzamot. Olyan erőltetett, hogy ilyen gyenge és ködös párhuzamot bármelyik másik Segtuaginta részletből készitek), ahhoz hogy ennek a viziónak továbbra is követője maradjak.
Erre a 'Joshua messiási mivoltát' bizonygatásra adott egyik reakció, hogy egyszerűen azt mondja az ember: 'Rendben, tiszteletben tartom, hogy Te ebben hiszel ... de számomra nincs meggyőző ereje. Szerintem a görög nevén ismertté vált Joshua remek ember lehetett, de én nem látom bele azt a jelentőséget mint Te ... plusz Pál megtérése azért elég gyanus ...'
Erre jön a keresztényi ideológia, ami azt mondja: az elképzelésed, hogy Jézus nem a messiás 'tulajdonképpen ostobaságnak bizonyul' ... de hogy miért ostobaság nem hinni egy 12 fős csoport messiási viziójának (ami a történelem során sok ember fejében az 'alapvető igazság' formát vette fel), arról nem esik szó. Hol van az érv, amely ostobaságnak nyilvánitja a megközelitést: a messiás személye csak az apostolok fejében született meg és csakis Ők erőltették rá ezt a szerepet egy tanitóra? (majd a viziójukra felépitettek egy érvelési rendszer, hogy meggyőző legyen a történet ... még csak azt sem mondanám, hogy hazudnak. Csak azt: olyasmit láttak bele egy történetbe, ami nem volt benne valójában. Ennek az elképzelésenek volt két évezrede, hogy főjön és ma megkérdőjelezhetetlen módon él az emberi fejekben ... pedig egyáltalán nem megkérdőjelezhetetlen ... ha valaki mégis kérdezi: akkor az ostobaság és a történelem mondja ki az itéletet. Ez valóban korrekt érvelés?
Joshua messiási volta egy elképzelés, ami csak annyira bizonyitható, mint az ellenkezője: elterjedt nézet, a fejekben erősen létezik ... de alaposan nagyitó alá vesszül, akkor szinte csak a fejekben létezik, aminek az egyik oka, hogy a keresztényi retorika mindig erősen bizonygatta: Aki nem hisz a messiásban, annak ez a hitetelensége tulajdonképpen ostobaságnak bizonyul ...
Nagyon vártam ezt a cikket és igyekeztem a lehető legnyitottabban olvasni, de úgy érzem: a megközelités erősen ragaszkodik a hitre alapozott keresztényi előfelvetéshez és hiányolom a konkrétumokat. Egy következő cikkben tervezed megosztani a határozott végkövetkeztetéshez vezető érveket vagy tényleg csak ennyi?
Lemaradt: az elképzelést nem kötném sem Reimarus-hoz, sem máshoz. A 'nem hiszek Joshua messiási szerepében' megközelitést egy saját jogán létező opciónak tartom. A kérdés felvethető, tehát létezik opcióként Ezt a kérdést vizsgálva és soha nem emberekből indulok ki, egyszerűen csak a felvetett gondolatot nézem. Igy az, hogy egy embernek nincs 'követője' még nem cáfolja önmagában a gondolatot és a nézetet. Én elsősorban arra lettem volna kiváncsi: mi az ami bizonyitja, hogy ez a messiási elképzelés valóban nem csak a fejekben született meg ... továbbra is kiváncsi vagyok, várom a további cikkeket.
VálaszTörlésA kérdés az, hogy van-e olyan világnézet, eszme, amely nem egy megállapításból indul ki? Szerintem nincs Bármilyen vallásról, izmusról is legyen szó, ha végig görgetjük, akkor mindig axiómákhoz jutunk. De én ezt nem látom problémának. Az igazi probléma az, hogy a kereszténységben is, hogy a hívő ember nem tudja, hogy amiben hisz, az valójában egy bizonyíthatatlan állításon alapul. Ugyanis ha tudná, akkor egészen másképp állna önmagához, az embertársaihoz, az élethez. Tehát én egyetértek veled abban, hogy hiányoznak a konkrétumok. De hol nem hiányoznak?
TörlésAhogy Marty McFly is mindig mondta: 'Nehéz ügy'.
TörlésÉn sem tartom problémának, ha egy adott dolog/eszme alapos megvizsgálásához egy axiomából indulunk ki: igy jobban rá lehet fókuszálni a kérdésre. Ha mélyen hiszi is az ember azt az axiómát, amit megvizsgál, akkor meg is érinti a dolog a bensőjét (örülök, hogy én igy voltam anno a saját keresztény hitemmel). De ettől az adott dolog még nem lesz 'valós'. Egy idő után fel kell ismerni, hogy a hitünk valószinüleg nem végállomás, csak egy lépcső. Ehhez mindenekelőtt realizálni kell, hogy az adott dolog mennyire létezik csak a fejben (és hogyan került be a fejbe) és mennyire 'valós' ... valós-e valójában vagy csak mi akarjuk azzá tenni.
A keresztény hajlamos azt mondani, hogy egy gondolat/megközelités 'veszélyes' a hitre, ami az én olvasatomban annyit mond: veszélyes a dédelgetett axiomára (és persze mindig betolják a képbe a 'nagy hittetőt', mondván: ez az ördögtől való gondolat). A 'valóságra' nézve viszont semmi sem veszélyes ...
Teljesen egyetértünk. Akkor van baj, ha a fickó túlidealizálja azt amiben hisz. Nem az a baj, ha tisztában van a bizonytalannal, hanem az, ha azt hiszi róla, hogy biztos
TörlésSaját tapasztalatból úgy érzem: az a személy, Aki a keresztény axiómát vizsgálja 'önátadottan' törvényszerűen túlidealizálja a saját nézeteit, hiszen számára ettől a nézettől függ a megmentése. Ebből a túlidealizálásból fakad az összes keresztény felekezetek közötti vita, a vallási türelmetlenség, az elizitmus és az önvédelmi elutasitás, mondván: az 'eretnek' elképzelések pedig tulajdonképpen ostobaságok.
TörlésA magam részéről szeretek kiindulni a zéróból: amit nem tudok biztosan, azt nem fogom bizonygatni. Egy dolog, amiben biztos vagyok: gondolkodom, tehát létezem. Az összes többi érzékszervi 'inger', információ és idea csak a valóság egy szűk tartományban való felfogását teszi lehetővé. Másoknak sem tudok több 'tudást' tulajdonitani ennél: 12 (+ 1 Pál) ember elképzelése egy első századi ember 'megváltó' szerepéről engem nem győz meg semmiről (az a mód, ahogy Ők hangot adtak a megygőződésüknek számomra már nem meggyőző). Ennek a 'nemtudásnak' a fényében vizsgálok meg különböző nézőpontokat, ahogy tettem ezzel a cikkel is.