Tudom, nem is olyan nagyon régen már történt valami hasonló eszmecsere, ahol hárman ültek az emelvényen, és hangosan elmélkedtek a karizmák mibenlétéről. Nekem az a rendezvény is nagyon tetszett, bizonyos értelemben hiánypótlónak tartottam. Ám ha őszinte akarok lenni, így utólag visszagondolva, az akkori esemény sokkal inkább pódiumbeszélgetés ízű volt, amely még a visszafogott indulatok jeleit sem mutatta fel. Nekem hiányzott belőle valamiféle feszültség, ami az egész dinamikáját és előrehaladását biztosította volna. Márpedig a jó vitához szerintem mindenképpen kell egy kis adrenalin, egy-egy jól elhelyezett fityisz, vagy egy kellő időben beszúrt sziporkázó mondat a vitapartner orra alá.
A dologról az ismert apologéta, William Lane Craig és ateista ellenfele, Lawrence Krauss egyik vitája jutott eszembe, akik többek között a hit és a tudomány összeférhetőségéről folytattak nyilvános disputát. A vita hevében előfordultak erősebb kifejezések, sőt Krauss még a nem túl etikus “bullshit mérőeszköz” kifejezést is használta, utalva ezzel Craig szavainak szerinte ostoba tartalmára, vagyis pofátlan retorikával igyekezett lenullázni vitapartnerét. Természetesen nem azt kívánom állítani, hogy mostantól ez legyen a minta, és a bunkóság a járható út egy akadémikus vitában, de az a nagy helyzet, hogy mégiscsak az ilyen odapörkölések voltak azok az apró csúcspontok, ahol sokkal intenzívebbé vált a figyelmem. A pofátlan és indulatos ember jellemzője ugyanis, hogy gyakran elfeledkezik magáról és ezzel fel is fedi valódi énjét, a nézők pedig többek között ezért is mennek el egy jó vitára, hogy lássák a pódiumon állók igazi arcát. Persze úgy hiszem, a jó vita nem veszekedés, hanem valamiféle érveken alapuló egymásnak feszülés, ahol látszik, hogy hús-vér emberek ütköztetik az álláspontjaikat. Az ilyen társalgásban az érzelmeknek is van bizonyos tere.
Mindehhez tulajdonképpen minden adott volt ezen az estén is. Valódi vitára készültek a résztvevők, ahol két gyökeresen ellentétes felfogású teológus állt ki a meglehetősen szép számú publikum elé, hogy a csodás karizmák relevanciájáról, valóságáról és mibenlétéről elmondják, amit érzésük szerint el kell mondaniuk. Az elhangzott érvekről, melyeket mindkét fél tulajdonképpen órákon keresztül sorjázott, most nem akarok írni, mert azt hiszem a legtöbben már ismerjük a szesszacionista és kontinuacionista oldal álláspontját, ha máshonnan nem, hát az ugyanitt zajlott, fentebb már említett rendezvényről.
A harcálláspontok és a felek stratégiái tulajdonképpen a megszokott forgatókönyvet mutatták: Márkus többnyire a védekező pozícióból érvelt a karizmák validitása mellett, míg Nagy mindenféle módon támadta azt. Az este első felében - véleményem szerint túl hosszasan - mindketten bemutatták saját alapállásukat és érveiket, a tulajdonképpeni interakciókra pedig ezután került sor. A felek eszköztára nem meglepő módon az exegetika, a bibliai teológia és az egyháztörténet volt. Kisebb konfliktus akkor alakult ki, amikor a megbeszélttel ellentétben Márkus reflektált a Nagy által felvázolt bevezetésre - holott a vitaest előtt a résztvevők megállapodtak abban, hogy ilyen blokk nem szerepel majd a rendezvény menete során. Jogosnak éreztem Nagy Gergely kritikáját, hogy nem illik egy vita előre megbeszélt rendjét egyik pillanatról a másikra megborítani - ám ebből végül nem lett olyan nagy feszültség.
A hátralévő szakaszokban érdekes koncepciónak tűnt számomra, hogy egymás utáni kivetített kilenc igeverset elemeztek a vitázók, melyek valamiképpen a prófétáláshoz vagy nyelveken szóláshoz kötődtek - természetesen a verseket mindegyikük a saját teológiai látásmódja szerint magyarázta, néhol "odaszólva" a másik oldalnak. Végül az utolsó szakaszban egymásnak is feltehettek kérdéseket, melyek valamennyire állítások is voltak, rámutatva az ellenoldal gyenge pontjaira.
Nem érzem úgy, hogy győztest és vesztest kellene hirdetni a vitaest végén, mert sem Márkus Tamás András, sem Nagy Gergely nem szolgálna rá egy ilyesféle mentális bajnoki öv viselésére. Ugyanakkor, ha valaki nagyon kényszerítene rá, hogy mégis döntést hozzak kettőjük ügyében, akkor azt kellene mondanom, hogy Nagy Gergely egy hajszálnyival meggyőzőbbnek tűnt számomra. Nemcsak azért, mert a fent említett "rendbontó" helyzetet, melyet ellenfele felvetése okozott, úriember módjára kezelte, hanem azért is, mert az egyik, nyelveken szólást érintő egyháztörténeti kérdésével egy kisebb beismerésre tudta rábírni Márkust. Túlzás lenne azt mondani, hogy keményen sarokba szorította, de egyszerűen érezhető volt, hogy az a kérdés gyakorlatilag válasz nélkül maradt a kontinuacionista oldalon. Ettől függetlenül azt kell mondjam, hogy Márkus Tamás András is remek formát nyújtott, ráadásul számomra rokonszenves volt, hogy kevésbé tűnt "kockának" társához képest - amely jelzőt egyébként előszeretettel is használta Nagy Gergely néhány megszólalásának minősítésére. Nem az illendőség, hanem az őszinteség mondatja velem, hogy két intelligens és felkészült előadó állt a színpadon, ami el is várható egy ilyen vitában.
Elszaladna velem az a bizonyos ló, ha úgy fogalmaznék, hogy izzott a levegő az érzelmektől és a vita hevétől, mindazonáltal tekintetbe véve, hogy ez talán egy első próbálkozásnak nevezhető, szerintem nem lehetünk elégedetlenek az eredménnyel. Egy feszesebb, rövidebb és pergősebb folytatásra nagy szükség volna - csak ne megint a karizmákról, hiszen annyi más téma hever még parlagon, amiről igencsak jó lenne tisztességes vitaesteket rendezni. Csak így tovább, emberek, nehogy letegyetek a következő lépésről - szervezzétek a vitákat tovább!
Meg lehet nézni/hallgatni ezt valahol? A tavaly májusi beszélgetést láttam, valóban érdekes volt, nekem nem hiányoztak a szolid pofonok :)).
VálaszTörlésA csodás dolgokról (Jézus csodáiról) van egy nagyon megkapó és megfontolásra érdemes szövegrész Szent Ágostonnak a János evangéliumához fűzött kommentárjában (24.beszéd):
"Merthogy az ő lényege nem olyan, ami szemmel látható, és a csodái, amelyekkel az egész világot és az egész teremtést irányítja, a folyamatosságuk miatt olyannyira elveszítették értéküket, hogy szinte senki nem méltóztatik felfigyelni Isten csodálatos és bámulatos műveire akár csak egy gabonaszemben is. Saját irgalmassága szerint őrzött meg magának egyes dolgokat, amelyeket alkalmas időben tett meg a természet szokásos futásán és rendjén kívül, hogy azért bámuljanak, mert nem nagyobb, hanem ahhoz képest szokatlan dolgot látnak, mint amik a mindennapokban elértéktelenedtek. Nagyobb csoda ugyanis az egész világ kormányzása, mint ötezer ember jóllakatása öt kenyérrel, és azon mégsem csodálkozik senki, ezen pedig csodálkoznak az emberek, nem azért, mert nagyobb dolog, hanem mert ritka. Mert ki eteti most is az egész világot, ha nem az, aki néhány magból gabonamezőket teremt?"
A májusi beszélgetésben is előjöttek a "láthatatlan" karizmák, és ha igaz az, hogy a láthatatlan közelebb áll a lényeghez, akkor inkább ezekre kellene törekedni.
A látható dolgok és karizmák általi meggyőzés - ahogy szintén szóba került a beszélgetés alatt - a hit kezdeti stádiumában, a meggyőzés szakaszában lehet fontos, utána a hangsúly a láthatatlan felé tolódik, ahogy a pünkösdi és a körüli "eseménymaximum" is az apostolok munkájának kezdetére tehető, és Jézus is az őt kevéssé ismerő tömegnek szánta inkább a csodákat.
Az esemény Facebook oldalán találsz infot. Azt hiszem, csak hanganyag készült:
TörlésVitaest a karizmákról
Üdv! Itt lehet a vitaestet visszahallgatni, kérdéseket pedig a video alatt várunk. Köszönettel!
VálaszTörléshttps://youtu.be/CzZJPzxGi4Q