A kereszténységgel ismerkedő fiatalként számos olyan könyv került a kezembe, melyek újra és újra felhívták a figyelmemet arra, hogy a Biblia bámulatosan egységes könyv, noha évszázadok alatt számos szerző írta. Ez az egységesség - olvastam a könyvekben - egyértelmű bizonyíték a szöveg isteni mivolta mellett. Az évek során persze rájöttem, hogy ez az egyébként jóindulatú hitbuzgalomból elkövetett érvelés gyenge lábakon áll. A Biblia és különösen is az Ószövetség korántsem nyújt egységes képet - és ez talán hasznunkra is lehet, amikor az ószövetségi vérengzések kapcsán felmerülő kérdésekről vitatkozunk.
A Szentírás vaskos könyvként pihen az ember kezében, melyet apró betűkkel szedtek sűrű és tömött sorokban. Ránézünk és nem egy tekercshalmot látunk, hanem egyetlen könyvet. Bár beszélünk Ó- és Újszövetségről, a kereszténység első pillanataitól megjelent a törekvés, hogy a Biblia két nagy részét megpróbálják számos szálon összekötni egymással. A túlzottan allegorikus írásértelmezés mögött sokszor az a szándék húzódott meg, hogy az ószövetségi perikópákba valamiképpen "belelássák" az újszövetségi szakaszokat (így lett például Noé bárkájának ajtaja jelképesen a Jézus oldalába ütött dárda okozta seb). A törekvés célja világos: nem kell a Biblia két nagy felét nagyon külön kezelni, sőt inkább érdemes együtt látni őket, mert egyetlen Nagy Történetet mesélnek el. Nos, mindezzel alapvetően nem is lenne probléma, hiszen való igaz, hogy az Ó- és Újszövetség összetartoznak, s ahogy Augustinus unalomig ismert mondása jól kifejezi: "az Új az Óban el van rejtve, az Ó az Újban fel van tárva". A Biblia sok szempontból valóban egységes, kerek egész, egyetlen Írás, és aki nem teljesen ostoba, az minden bizonnyal ezt is gondolja.
Mégis, ez a kép képes feledhetővé tenni a nyilvánvaló tényt, hogy a globális üdvtörténeti mondanivaló ellenére mégsem egyetlen könyvről, és nem is annak két nagy részéről, hanem igazából egy számos szöveghagyományból kialakult iratgyűjteményről van szó. Teológiai közhely, hogy a Szentírás nem egyszerűen csak Ószövetségből vagy Újszövetségből áll, hanem könyvek sorozatából, ráadásul a kutatások alapján az is meglehetősen nyilvánvalónak látszik, hogy az egyes könyvek is tartalmazhatnak több forrást, áteshettek redakción, utólagos szerkesztői munkán.
Miért fontos ez az egész, sokaknak talán pofonegyszerűnek tűnő gondolatmenet?
Én úgy látom azért, mert amikor arról beszélünk, hogy az ószövetségi történetek milyen kegyetlenül véresek tudnak lenni, és nem értjük Isten hogyan adhatott parancsot a különféle népirtásokra, akkor a vitában szinte magától értetődően abból az alaphelyzetből közelítünk a kérdéshez, hogy az Ószövetség egységes képet sugall Istenről. Ez okozza az értetlenséget. Egyszerűen ahhoz vagyunk szoktatva, amihez én is voltam fiatalabb koromban a fent említett könyvek révén: hogy rácsodálkozzunk a Biblia tökéletesen egységes mivoltára.
A helyzet azonban az, hogy az Ószövetség nem tűnik egységesnek. És ahogy a szövegek valószínűleg több forrásból származnak, úgy az általuk közvetített istenkép magától értetődően ugyancsak nem lesz egységes. Itt most nem pusztán a szövegek keletkezési körülményeire, a különféle forráselméletekre és a redakciót érintő kérdésekre gondolok. Az Ószövetség mondanivalója és istenképe az, ami nem homogén. Míg az Újszövetségben Jézus karaktere azért többnyire konzekvensen ugyanolyan, és nem véletlenül társítunk személyéhez inkább pozitív fogalmakat, mint például az irgalom, a megbocsátás, a gyógyulás és a helyreállítás, addig az ószövetségi istenképnél korántsem ennyire magától értetődő a helyzet. Fel tudunk ott sorolni szívet melengető és az ereinkben a vért is megfagyasztó jellemvonásokat egyaránt. Igen, tudom az ellenérveket, hogy Jézus is képes volt a dühre, korbácsot ragadott vagy fügefát átkozott, mégis ezek az erőszakosabbnak nevezhető epizódok tűnnek kivételesnek, és még együttesen sem okoznak repedést az irgalmas és szerető Krisztus-képen, ami az evangéliumi textusokból megjelenhet előttünk. Ugyanez igaz az egyébként kemény és a történelmi emlékek szerint nehéz természetű Pál apostolra. Az ő hangja minden határozottság és érdesség ellenére is tele van irgalommal, az emberek megmentése iránti szenvedéllyel.
Az ószövetségi istenképnél szerintem nagyban más a helyzet. Persze itt is lehet "mindkét oldalról" bemutatni képeket: Jahve irgalmassága és haragja, szerető jelenléte és emberpusztító dühe egyaránt előrángatható. Csakhogy egyik javára sem billen a mérleg nyelve olyan egyértelműen, mint Krisztusnál. Inkább mintha különféle felvillanó fotókat látnánk, melyek valahogyan mind Jahvera vonatkoznak, ám ennek ellenére nehezen egyeztethetők össze egymással. Csak egy példa: Jahve valamikor a Föld igaz bírája, aki a végsőkig elmegy az ártatlanok megmentésében (lásd Ábrahám alkudozását Sodoma és Gomora felett), máskor pedig válogatás nélkül halomra ölet olyanokat, akik konkrétan semmit sem tettek ellene (lásd az amálekiták kiirtását Sámuel könyvében). Valamikor keményen lehet vitatkozni Vele, és még el is ismeri a metsző szavakat, máskor azonban ellentmondást nem tűrő engedelmességet követel. Egyszer még Izrael ellenségeinek is egységesen kegyelmez, másszor egész népek likvidálására ad parancsot. Szókimondó leszek: ezek a jellemvonások előfordulhatnak, de nehezen férnek meg egyetlen épp személyiségen belül. Az nem lehet, hogy valaki az ártatlanok védelmezője és ugyanakkor azok pusztítója is egy személyben. Nem ismerünk olyat, aki Nobel-béke díjjal a kezében öleti a népet. A kontraszt olyan nagyra képes nőni bizonyos jellemvonások tekintetében, hogy nehéz elképzelni, egyszerre egyazon személyiségre igazak lehetnek. Ez a feszültség vezet azután a jogos kérdésekhez, hogy mihez kezdjünk az ilyesféle diverzitással, mely a szövegből következik.
Nem is véletlen, hogy erre a diszharmóniára az ószövetségi teológiában is felfigyeltek. Az általam sokat idézett Brueggemann például úgy vélekedik, hogy az Ószövetségben többféle hang szólal meg, többféle tanúskodás és álláspont él egymás mellett ugyanarról a személyről, azaz Istenről. A bibliai szerzők Jahve Tanúi voltak, és mindegyikük másmilyen istenképet festett le, azaz másként tanúskodott, hogy kifejezze teológiai üzenetét. Az ószövetségi istenkép szövegpluralizmuson is nyugszik, azaz a különféle, némely pontokon önmagával is vitatkozó felfogások egymás mellett megélő halmazán. Aki ismeri a zsidók egyébként is tépelődő stílusát, nem fog csodálkozni ezen. Az Ószövetség nem egyetlen, egységes és homogén tanúskodás arról, hogy kicsoda Jahve, hanem nekem egyre inkább úgy tűnik, hogy különféle szemszögből megfogalmazott "tanúskodás-csomagok", amelyek némely ponton nincsenek átfedésben egymással. Nem lehet, hogy ezért látjuk Istent egyszer olyannak, mint aki a kardját vérrel részegíti meg, másszor pedig még Izrael ellenségeinek állatait is félti? Nem történhet meg, hogy mivel az ószövetségi szövegek különféle módon mutatnak be különféle istenképeket, ezért érzünk feszültséget az Újszövetség ehhez képest sokkal letisztultabb istenképéhez?
Meglehetősen érdekes javaslatot fogalmaz meg Derek Flood igencsak olvasmányos, "Disarming Scripture" című könyvében. Amire felhívja a figyelmet, az tulajdonképpen köztudott és általános dolog: hogy az Ószövetség egészét az újszövetségi elvek szerint kell értelmezni. Vajon hogyan kezelte ezt a szövegdiverzitást Jézus és Pál, akik az Újszövetség legmeghatározóbb figurái? Hogyan olvasták ők az Ószövetséget? Erről a sorozatom utolsó részében lesz szó.
"Nem ismerünk olyat, aki Nobel békedíjjal a kezében öleti a népet "...
VálaszTörlésÖö....és mi a helyzet Barack Obamával? Ugyanis ez rá pont igaz...
Cypriánus
A Nobel béke díj csupán egy hasonlat akart lenni a mondanivalóm jobb kifejezése érdekében. Persze előfordulhat (és a példád szerint elő is fordul), hogy politikai érdek hatja át. De ugye ettől még a bejegyzés megállapításai érthetők voltak?
TörlésAmire utalni kívántam vele, hogy egy épp és egészséges személyiségben nem fér meg egyszerre, hogy nőket és gyerekeket gyilkol halomra, ugyanakkor a nők és gyerekek legnagyobb jótevője és bármit elkövet a megmentésükért. Márpedig az ÓSZ teljes tanúságtételében Jahve egyszer ilyenként, másszor olyanként mutatkozik, egymással szöges ellentétben álló vonásokat egyesít. Mivel nem tartom Istent hasadt személyiségnek, ez nekem inkább arra utal, hogy itt különféle Jahve-képek lettek "összeterelve" a kánonba, illetve ezek többféle forrásból származnak.
Szerintem világos a mondanivalód, és alapvetően egyet is értek vele. Egy gondom van csak: nekem furcsa Istenre úgy tekinteni, mintha egy emberi személyiséget ítélnénk meg. Persze, tudom, emberek vagyunk és az emberi személyiség a legbonyolultabb dolog a világban, amit ismerünk, tehát más fogalomkészletünk nem is nagyon van, Isten leírására sem.
VálaszTörlésA hinduknak nem okoz sem szellemi, sem lelki problémát Sívára teremtőként és pusztítóként tekinteni, és mondjuk az őrjöngve gyilkolászó Káli istennő, aki emberi koponyákból készült nyakláncot visel, szintén pozitív figura, mert a gonosz erők ellen küzd. Persze Síva és Káli a hinduk szemében sem azonos Istennel, hanem mondhatjuk, hogy Isten alacsonyabb szintű megjelenési formái. Tekinthetők akár különböző szemszögből készült, felvillanó képeknek, és így adódik a párhuzam a különböző szemszögű ószövetségi istenképekkel.
Igen, elhiszem hogy ez furcsán hat, de emberként csak emberi módon tudunk értelmezni. Egyébként pedig nem vagyok abban biztos, hogy itt Istenre tekintünk és Őt ítéljük meg, hanem inkább az istenképek felett döntünk, amiket a szöveg bemutat. Az istenkép =/= Isten. Ha valaki rólad azt mondaná, hogy "ez a Discipline egy csupaszív ember, aki odavan a gyerekekért és képes akár meg is halni értük, annyira rajongva szereti őket", aztán jönne más és azt mondaná, hogy "ez a Discipline már több tucat gyereket ölt vagy öletett meg", akkor azt hiszem kemény dilemmába keverednék. Úgy érezném, te nem lehetsz ilyen is meg olyan is. Vagy egyik vagy, vagy másik vagy, esetleg mindkettő rólad mutatott kép téves. De amikor ezen morfondíroznék, akkor nem rólad, hanem a róla bemutatott kép felett gondolkodnék.
TörlésSíva a Shaiva hindu vallásban azonos az istenséggel, persze a Vaishnava és Shakta irányzatokban valóban csak másodlagos. ( persze a Shaiva irányzat is erősen misztikusan értelmezi Siva pusztító szerepét)
VálaszTörlésSytka, persze, persze értettem a szándékot, elnézést, nem kekeckedni akartam.
Oké, semmi gond, gondoltam hogy értettél! :-)
TörlésKérsz konzervatív kötözködést?
VálaszTörlésBálint, semmilyen kötözködést nem kérek. De véleményt szívesen veszek.
VálaszTörlésJogos a téma felvetése, de ennél lényegesen többet tudunk, már az ókorban rendezettebben gondolkodtak Istenről.
VálaszTörlésIsten kizárólag úgy lehet legjobb és legszeretőbb, hogy amikor a felszínen másnak látszik, akkor az a más az adott helyzetben legjobb és legszeretetteljesebb opció. Illetve amit Isten ténylegesen akart, az volt definíció szerint a legjobb és legszeretetteljesebb opció, legfeljebb emberi félreértelmezés jött közbe. Ha nem tudjuk hitelt érdemlően megmagyarázni, miként használt volna a népirtás az üdvtörténet szempontjából, akkor a népirtást nem Isten parancsolta, hanem a népirtók saját ötletre követték el.
Ha másképp gondolkodunk, abból vagy agyi leolvadás, vagy az ellentmondásos istenképünkből való kiábrándulás lesz.
Bevallom, nem teljesen értem a hozzászólásodat. Nem az a kérdés, hogy mi az adott helyzetben a legszeretetteljesebb opció (eleve nehezen tudom elképzelni, hogy gyermekek tömeges kivégzése bármilyen helyzetben szeretetteljesnek nevezhető), hanem az, hogy két ennyire ellentétes jellemvonás hogyan férhet meg egyetlen személyiségen belül?
TörlésEgy meglehetősen durva gondolatkísérlet kedvéért most képzeld el, hogy Jézus tanít az ellenség szeretetéről, azután azt olvasod róla, hogy fogott egy nagy kést és a tanítványai szeme láttára egymás után leszúrta azokat az embereket, akik nem zsidók. Ha ilyesmiket olvasnánk Jézusról, akkor nem az jutna eszünkbe, hogy milyen csodálatosan alkalmazta a legszeretetteljesebb opciót, hanem olyasmiket kérdeznénk, hogyan fér ez össze az ellenség szeretetével, vagy hogy biztos hogy ugyanarról a személyről szólnak a beszámolók? Ez szerintem teljesen logikus.
Az ószövetségi beszámolók nem homogének, hanem olyanok, mintha meg lennének szűrve Izrael által és többféle istenképet akarnának közvetíteni. De lehet, hogy ebben tévedek, tényleg kíváncsi vagyok mi lehet a megoldás! Ám olcsó válaszokkal nem fogok megelégedni.
Igyekszem nem okozni csalódást: én három lehetőséget látok. 1. Isten akarata szemlátomást a lehető legjobb és legszeretőbb opció. 2. Isten akarata az adott korban a felszínen nem látszik a lehető legjobbnak és legszeretőbbnek, de a későbbi korok embere számára már világosan a lehető legjobb és legszeretőbb. 3. Isten tényleges akaratát valaki csúnyán félreértette, Isten NEM akarta a neki tulajdonított rossz dolgot.
TörlésNincs olyan történet a Bibliában, amely ne lenne besorolható a három kategória valamelyikébe. Ami téged nyugtalanít, az többnyire a 3. kategóriába tartozik. Pl. Jézus kortársai számára 3. kategória a hús-vér földi királynak vélt Messiás kereszthalála, a mai keresztények számára pedig már 2, mert felismerik benne a lehető legjobb, legszeretőbb tervet.
Ezt értem, de én éppen a 2. opcióval küzdök, noha a "későbbi korok embere" kategóriába esem. :-) De ismét mondom: nekem nem önmagában a népirtás a kérdés, hanem az, hogy egyszerre két, gyökeresen különböző istenképet látok az ÓSZ-ben. Isten valamikor az idegen népek megmentője és barátja (ld. Jón), máskor tömeges kiirtója (ld. 1Sám). Ez a kettő egyszerre, együtt fér össze nehezen. Jézus példája azért nem jó, mert az Ő esetében a 3. és a 2. opció nem ütközik ilyen élesen. Az, hogy valaki Jézus halálát egy király halálának értette, nem áll szöges ellentétben azzal, hogy ez volt a legszeretőbb terv.
TörlésDe az, hogy kiirtjuk az ellenségeinket meg közben szeretjük is őket, tökéletes kontrasztot képez. Márpedig az ószövetségi istenképet tekintve ez is, az is markánsan megjelenik.
Hadd hozzak be egy újabb szálat, bár nem tudom segít-e a megértésben! Izrael szigorú monoteizmusa, illetve annak ószövetségi változata is adhat erre némi magyarázatot. Mint tudjuk, csak (részben perzsa hatásra) a fogság után erősödik meg a Sátán személyének valósága Izraelben, ezért a korábbi szövegekben - ellentétben a politeista kultuszokkal - Izrael jót és rosszat, életet és halált is "kénytelen volt" a szigorú monoteizmus miatt Istennek tulajdonítani. Magyarul: még nem nagyon tudtak Isten ellenlábasáról, a Sátánról. Ez szerepet játszhat abban, hogy milyenek ezek a durva textusok?
Ez nagyon jó felvetés, olvastam olyan judaista ellenvetést a kereszténységgel szemben, hogy míg az eredeti istenkép monista (csak a Jó van, a rossz pedig annak a hiánya), addig a kereszténység fals dualizmust hoz be (Jó kontra Rossz harca). Ez valóban többek között perzsa (zarathusztrista) hatás. Ágoston lezongorázta az erről elmondható dolgokat. Fiatal keresztényként monista volt, idősebb korában, tapasztalati alapon már úgy nyilatkozott, hogy a mechanikus monizmus nem képes lefedni a világban tapasztalt összes problémát, ezért a dualizmus indokolt, akár helyes filozófiailag, akár nem. Szerintem mai szemmel a dualizmus már nem indokolt, többé nincs rá szükség. Csakhogy Jézus tanítása interoperábilis a dualizmussal, nem mondja, hogy hülyeség, de nem is hangsúlyozza, inkább kimondva-kimondatlanul jóváhagyja a dualista vélekedést. Ezt felismerve én csak akkor ekézem a dualista világképet, ha a rossz elleni harc kerül a középpontjába, a Jó óhajtása és keresése helyett.
TörlésAmi az eredeti témát illeti, ha az ószövetségiek istenlátása fokozatosan tisztult, akkor mi gondod van azzal, hogy időnként Istennel filozófiailag szögesen ellentétes dolgokról állítják, hogy „Isten akarata"? Részben tévedtek, és a tévedéseik az Újszövetségben már rendbe vannak téve, mert így élesedett az istenlátás.
Az ókori világ nem jogállam volt, hanem csúnya kocsmai miskárolás. Ott előfordul, hogy valakit fejbe kell verni, hogy ne szúrjon hasba. Ebben a zűrzavarban nem lehetett tisztán látni, hogy ki kit gyepált Istennek megfelelően, és ki kit ezzel ellentétesen. Megvan a filozófiai mércénk, használjuk értelemszerűen.
"Csakhogy Jézus tanítása interoperábilis a dualizmussal, nem mondja, hogy hülyeség, de nem is hangsúlyozza, inkább kimondva-kimondatlanul jóváhagyja a dualista vélekedést. Ezt felismerve én csak akkor ekézem a dualista világképet, ha a rossz elleni harc kerül a középpontjába, a Jó óhajtása és keresése helyett."
TörlésNoha én több más szituációba is ekézem a dualizmust, ettől függetlenül szerintem jól látod, hogy Jézus sok szempontból jóváhagyja.
"Ami az eredeti témát illeti, ha az ószövetségiek istenlátása fokozatosan tisztult, akkor mi gondod van azzal, hogy időnként Istennel filozófiailag szögesen ellentétes dolgokról állítják, hogy „Isten akarata"? Részben tévedtek, és a tévedéseik az Újszövetségben már rendbe vannak téve, mert így élesedett az istenlátás."
Bizonyos értelemben a dolog ütőerére tapintottál ezzel a két mondattal! Én ezt nem tudom ilyen könnyen leírni, ahogyan te, hogy akkor az ószövetségiek tévedtek. Mert ha egy olyan alapvető dologban, hogy kicsoda Isten, éppen a Szentírásban tévednek, akkor mi a garancia arra, hogy másban (akár hasonló fajsúlyú, akár kevésbé fajsúlyos) dolgokban megbízhatunk bennük?
Ha ezen a nyomvonalon haladunk tovább, úgy végezzük mint Marcion a Demiurgoszával. Azt meg én nem szeretném!
" Ott előfordul, hogy valakit fejbe kell verni, hogy ne szúrjon hasba."
Ezzel teljesen egyetértek, de még ha ezt be is számítom, akkor sem magyarázat a tökéletes kontrasztra.
Osztom a töprengő attitűdödet, de logikai szempontból ez a kérdés jól kezelhető.
TörlésMelyik könnyebb: abszolút szó szerintinek tartani a Bibliát, majd szembesülni Isten ellentmondásosságával és együtt élni egy ilyen istenképpel? Vagy abszolút jónak és szeretőnek tartani Istent, szembesülni az Ószövetség nem szó szerintiségével, és együtt élni egy ilyen bibliaképpel?
A jelek szerint nem választhatjuk egyszerre az abszolút szó szerintiséget és Isten abszolút jóságát. Az egyik szempontot saját döntés alapján a másik fölé kell emelnünk, különben nonszensz helyzetbe kerülünk.
Laci, ez jó kérdés és hát persze, hogy a szívem azt mondja, válasszam a másodikat. (Ha valóban csak ez a két opció létezik, és olyan, mintha tényleg így lenne!) De a helyzet az, hogy akármelyik mellett döntök is, azt hiszem nincs béke. Mindkét döntésnél kilóg a lóláb, és talán ez az, ami igazán zavar engem...
TörlésTényleg úgy néz ki, nem választhatjuk egyszerre a szó szerintiséget és Isten abszolút jóságát. Vagy legalábbis én nem látom ezt hogyan tehetnénk meg, de szívesen meghajolnék egy nálam értelmesebb ember hiteles válaszkísérlete előtt.
Ám ha a nem szó szerintiség útján megyek, az is súlyos dilemmákhoz vezet, csak más típusúakhoz, mint az első út. Nézd, engem nem zavar, hogy a Biblia nem tökéletes és vannak benne apróbb ellentmondások (felületi érdességek, ahogy nevezni szoktam). De azzal, hogy Izrael félreértette kicsoda Isten és téved abban, ahogyan kijelenti, épp úgy nem tudok együtt élni, mintha az első pontot választanám és a szó szerintiségnél horgonyoznék le.
Ez a helyzet tehát, hogy kutyaszorítóban érzem magam, és ha abszolút választ nem is, de valami feleletfélét szívesen vennék.
(Egyébként köszönöm, hogy ilyen értelmes módon állsz ehhez a témához - ezt nagyon értékelem!)
Én köszönöm neked, hogy a téma felvetésével segítesz rendszerezni.
TörlésAz erőszak ma is pont akkora dilemma, mint az ókorban. Jól tették a rómaiak, hogy erővel és némi kegyetlenséggel tettek pontot a pun rablóhadjáratokra? Talán. Jól tették, hogy a rendbontókat egyszerűen leszúrták a helyszínen? Nem biztos, de hatott. Jól tették a kínaiak, hogy a hunokat egy ponton nem csak visszaverték, hanem el is üldözték a falaiktól, olyan pusztulást okozva köztük, hogy nem volt kedvük visszatérni? Valószínűleg. Jól tették az egyesült európaiak, hogy a kalandozó magyaroknak erővel demonstrálták a kalandozás fenntarthatatlanságát? Igen. Jól teszik a rendőrök, hogy a terroristát jó esetben alaposan „ártalmatlanítják", mielőtt sokakat megölne? Igen, de mások majd ezért akarnak bosszút állni. Mi a teendő az erőszakosokkal, akik ragaszkodnak a maguk értékrendjéhez, sőt azt tartják az egyetlen üdvözítő és irányadó értékrendnek? Ez a történelem örök nagy kérdése, és senkinek nincs rá minden szempontból tökéletes válasza.
Tényleg az lenne a legjobb, ha nem kényszerülnénk egyik szempontunkat a másik fölé helyezni, mert minden szempontunk egyszerre tudna teljesülni. Ám ha így lenne, akkor a kereszténység már régen „tudományos kereszténység" néven futna, és úgy le lenne vezetve, mint pl. a gráfelmélet. És aki szárnyat vagy kopoltyút követelne magának, vagy férfiként méhet, az mind megkaphatná... Ez pedig mégsem lenne szerencsés megoldás.
Most, hogy belegondolok, Istennek valószínűleg esélyegyenlőségi okból nem segít tudományosítani, mert ez újra egy szellemi arisztokráciát hozna helyzetbe, mint Jézus és a bibliatudósok vitája idején. Isten szemmel láthatóan, és Jézustól tudhatóan direkt nem akarja, hogy egy tudományos modellel villogó szellemi arisztokrácia irányítsa a világot. Az okosok elől elrejtőzik, a szerény nyitottaknak meg feltárja magát. Ez klasszikus esélyegyenlőségi intézkedés, társadalmi mobilitás és meritokráciafejlesztés a javából! A Jézus korabeli tudósok a maguk és sokak számára meggyőzően levezették, hogy Jézus ezer és egy okból nem lehet a várt Messiás. Ám a tudományos tájékozottságtól még nem lett igazuk.
Vagyis továbbra is szükség van töprengésre, szükség van alázatra, szükség van érzelmi nyitottságra azt kutatva, hogy mi Isten akarata ma. Isten akarata lehet váratlan, kontraintuitív, de minden esetben, definíció szerint a lehető legjobb és legszeretőbb opció kell legyen az emberiség szempontjából. Ez az istenkép biztosan használ a világnak, az ettől eltérő meg kisebb vagy nagyobb mértékben árt neki, attól függően, hogy mekkora teret enged az erőszakos irracionalitásnak.
((László, bocs totál lényegtelen, meg mellékvágány , de a római - pun háborúkat nem a punok indították, és nem pun, hanem pofátlan és szerződéseket szegő római terjeszkedés okozta őket. ( az I. Pun háborúban Róma az érdekszféráját elkezdte Szicília földjén is kiterjeszteni, a II. Pun háborúban Róma nem tartotta be a Hiberius (Ebro) folyót mint Hispania földjén meghúzott határt, és amúgy Corsica és Sardinia elfoglalása is a békeszerződés megszegése volt, a III. Pun háború meg tiszta római agresszió volt, ráadásul hazugsággal és népirtással is megspékelve. Érdekes megemlíteni, Karthágó lerombolása az istenek bosszúját vonta Rómára Livius, Vergilius szerint, mivel még a római közvélemény is háborús bűnnek látta utólag )) Cyprianus
VálaszTörlésEzt persze úgy írom, hogy egy Karthágói pun származású püspök a Nick nevem, Szent Cyprianus ...:)...de tényleg inkább Róma volt a hunyó, a punok erdekeltebbek voltak a status quo fönttartásában, míg Róma expanzív volt.