Protestáns életveszélyben

Dermesztő élményben volt részem a közelmúltban, amikor protestánsként - életemben először  - betettem a lábam egy görög katolikus templomba. A helyzetet csak súlyosbította a tény, hogy magam kisegyházhoz tartozom, vagyis precíz spirituális térkép van a fejemben a levegőbeli hatalmasságokról és erőkről. Így aztán gyorsan felmértem a terepet, hogy mekkora veszélyben is voltam. Elég nagyban.

Szerencsére aznap nem nekem kellett szolgálnom, hanem csak kísérőként vettem részt egy zenei alkalmon. A templomot jó akusztikája miatt - nomeg az atya konstruktív hozzáállásának köszönhetően -  választották ki a szervezők. Elhatároztam, hogy nem engedem magam megfertőzni a katolikus démonoktól, úgyhogy leültem valahol  a háttérben, sajnos pont egy palack szenteltvíz mellé, János apostol színes ikonjának társaságában. Ahogy ránéztem az ikonra, János meredten nézett vissza rám. Tekintete éppen olyan üres volt, mint hitem szerint minden, amit a nagyobb egyházak csinálnak, ellentétben velünk, akiktől hamarosan kitör majd az ébredés. Láttam ott azután aranyozott gyertyatartót (erre bezzeg van pénz!), valamint a jobb kezem mellett a falon egy füstölőt is, és ebben a pillanatban szinte hallottam, ahogy az egész mennyországban az angyalok sírva ezt mondják: "Sytka, Sytka, mit keresel te itt, Babilonban? Mi köze van az igaznak a hamishoz?"

Legnagyobb rémületemre a templom teljesen tele volt emberekkel. Hovatovább ahelyett, hogy néhány idős anyóka és járókeretes öreg bácsi szunyókált volna a padokban, a tömeg jó része normálisnak kinéző családokból, középkorú és fiatalemberekből állt. Rémületemet tovább fokozta, hogy a közösséget nem egy lógó szakállú öreg pátriárka vezette, hanem egy harmincas éveiben járó fiatal pap, akit a többiek Ákos atyának szólítottak. Ákos atya elmondta, hogy a gyülekezet létszáma a láthatónál sokkal nagyobb, gyakorlatilag annyian vannak, hogy háromszor is megtöltik a templomot. Ennek egyik oka nyilván az, hogy nem sok görög katolikus templom van, a másik pedig, hogy az emberek - valószínűleg engedve az ördög megtévesztő befolyásának - még szeretnek is ehhez a közösséghez tartozni.

Biztos voltam benne, hogy Ákos atya pillanatokon belül előszed valamilyen erős dogmatikai érvet, amivel megpróbál sarokba szorítani, milyen hitehagyott is vagyok protestánsként az ő szemében. Természetesen én se voltam rest, és felkészültem az évezredes sérelmekből, az ikonok csókolgatásából, és úgy általában is a katolikus tévtanításokból. Ám ehelyett az atya nagyon taktikusan még kedvesnek is tűnt, sőt még annak a lehetőségét is felkínálta, hogy a templomban bármikor szívesen lát engem és a többieket: ha szeretnénk náluk szolgálni a jövőben, ennek nincs semmi akadálya.

Szégyenkezve bár, de valljuk be őszintén, ha az ember megérez bármi szeretethez hasonlót, akkor hajlamos meginogni egy pillanatra. Persze ilyenkor kell előszedni gyorsan a dogmatikus énünket, ami majd jól lehűti a felesleges lelkesedést, ezzel megelőzve a további szellemi eltévelyedés lehetőségét. Fontos újra és újra megismételni, hogy bármilyen együttműködés lehetetlen a két oldal között - a jószándék ide kevés, hiszen a pokolba vezető út is azzal van kikövezve. A jó orrú protestánsokat ezekben a pillanatokban máris elkapja a gyanakvás, és megérzik az ökumenizmus romlottságának bűzét. Úgyhogy illedelmesen megköszöntem Ákos atyának a lehetőséget, közben arra gondolva, ha esetleg mégis visszajönnénk ide, akkor én egészen biztosan csak azért tenném, hogy felvéve a szellemi fegyverzetet, kitakarítsam a templomból a démonokat és elmondjam ennek az eltévedt atyának az Abszolút Igazságot. Talán én vagyok neki az utolsó esélye ebben az életben.