2019. július 7., vasárnap

Az alapok kimozdítása - az istentiszteletről (2)

A neoprotestáns gyülekezetekben általában a dicsőítés nyitja meg az istentiszteletet, aminek a többség szerint két célja van: segít abban, hogy "bemenjünk az Úr jelenlétébe", illetve ráhangol az igehirdetésre. Én viszont úgy gondolom, ez a két dolog céltévesztés, és a jó dicsőítés magja nem itt található.


Szeretném bemutatni a világ egyik legkisebb méretű dicsőítő csoportját. Összesen ketten vannak benne, Pál és Silás. A bibliai beszámoló szerint ők sem egy stadionban vagy egy modern gyülekezet színpadán énekelnek, hanem egy római börtön legbelső kalodájában, ahova nem kifejezetten énekelni jártak be az emberek. Nincsenek náluk professzionális hangszerek és csúcsminőségű hangtechnika sem, és jó eséllyel zeneileg is képzetlenek. Röviden tehát: az összes körülmény ellenük dolgozik. Ám mégis azt olvassuk erről a sebtiben "összetákolt" dicsőítésről, hogy meglehetősen brutális hatása volt: a nem hívő rabok rezonáltak rá, az egész börtön alapjai megrendültek, a bilincsek lehullottak és a bent lévők végül szabadok lettek.

Azért szeretem ezt a bibliai történetet, mert jól rávilágít a zenei dicsőítés potencialitására. Átvitt értelemben a zene ugyanis magában hordja annak lehetőségét, hogy a dolgok valahogy így alakulhassanak. A jó dicsőítés szerintem megrendíti az alapokat, kimozdítja a fixációkat, és ezáltal szabaddá teszi a korlátok között élő embereket. A jó dicsőítés egyik ismérve tehát, hogy földrengést okoz. Az ember eljut benne igazi önmagához, a belső én magjához, és azután ezt a belső ént mintegy odahelyezheti a dicsőítésben Isten fazekasmesteri kezébe. Amit a pszichológia totalitásélménynek nevez, az valósulhat meg ilyenkor, az történhet meg ebben az érzelmekkel vastagon átszőtt találkozásban. A dicsőítés az istentiszteleten résztvevő ember számára akkor átélhető, ha hozzásegíti ehhez az élményéhez, vagyis annak megsejtéséhez, hogy körülveszi valami nála hatalmasabb, aminek az epicentrumában tartózkodik. A dicsőítés lényege szerintem egy kapcsolat megélése valódi önmagammal és Istennel, és nem a modern zene, a zenészek professzionalitása, vagy a technikai körülmények rendelkezésre állása.

A zene csak eszköz ennek a felsőbb és belsőbb kapcsolati célnak a megvalósulásában - vagy legalábbis így kellene lennie. De nem így van. Ma azt látjuk, hogy a dicsőítés egy termék, melyet a keresztény zeneipar értékesít. Baromi jól kinéző fiatalok, szép vagy trendi ruhákban, csúcstechnikát használva tombolnak üvöltő stadionokban. Korábban már említettem, hogy voltam egy amerikai gyülekezetben, ahol a dicsőítő csoport minden tagjának úgy be volt lőve a frizurája, hogy egy görbe hajszálat nem láttam egyiken sem. A hangjukkal leénekelték volna a magyar zenei paletta torkainak jó részét. Hátuk mögött a kivetítőn vulkánkitörés fényei vibráltak a zenei mondatok ütemeire. Nyugodtan mondhatom, hogy ez volt a legprofibb zenei tálalás, amivel gyülekezetben egy istentiszteleten valaha is találkoztam. Viszont nem nevezném dicsőítésnek, mert ahhoz nem sok köze volt. Sokkal inkább arra emlékeztetett, hogy a fent említett isteni találkozást, az alapok kimozdulásának katarzisát, vagyis az előbb említett totalitásélményt mechanikusan, zenei profizmussal akarták elérni a spirituális megközelítés helyett. Az ember lelki alapjainak megrendülése azonban nem technikai kérdés - de mi azt csináltunk belőle. 

Őszintén szólva, az istentiszteleten sokszor már maga a terem elrendezése is azt sugallja az embernek, mintha a gyülekezet zenekara koncertet adna a gyülekezetnek: elöl állnak a zenészek, pont szembe a közösséggel, sokszor egy színpadon, és igyekeznek a legfrissebb és legnépszerűbb számokat lejátszani. Ez persze nem bűn, sőt az jó dolog, hogy a mai ember számára értelmezhető zenét csinálunk, csak ez még így önmagában nem válik dicsőítéssé. Én úgy gondolom, létezik néhány rögzült tévképzet a mai zenei dicsőítéssel kapcsolatban. Csupán néhány példa, a teljesség igénye nélkül:

1. "A dicsőítő csoport a színpadon áll."
Nem, a dicsőítő csoport nem a színpadon található. Maga a gyülekezet a dicsőítő csoport. Ha mégsem így van, az keresztény koncert  - amivel nincs semmi probléma, csak ne nevezzük istentiszteleti dicsőítésnek.

2. "A dicsőítés arra való, hogy bemenjünk az Úr jelenlétébe"
Valóban? Mikor jöttünk ki onnan? Ahogy Pál írja (egyébként egy pogány művet idézve): "Benne élünk, mozgunk és vagyunk". A keresztény élet lényege az lenne, hogy néhány gitáros, zenész, énekes segíti a gyülekezet tagjait Isten közelébe férkőzni vasárnap egy rövid időre, hogy aztán onnan kijöjjenek és egy hét múlva újra próbálkozhassanak? Ez meglehetősen távol van a Szentírás szemléletmódjától, ami permanens istenkapcsolatban gondolkodik.

3. "A dicsőítés ráhangol az igehirdetésre"
Valóban ráhangolhat, de ez nem célja, inkább mellékhatása és következménye. Pál és Silás a börtönben nem hangolódtak rá semmiféle igehirdetésre, éneklésük önmagában álló kifejezésmódja volt annak, hogy szorult helyzetük ellenére is Isten felé fordulnak.

A dicsőítés, mint az istentisztelet zenei eleme a kívülállók szempontjából több figyelmet érdemelne egy olyan posztmodern fogyasztói társadalomban, ahol a zenének általában is fontos szerepe van. Míg a nagyobb egyházak - hagyományőrzés címén - befogadhatatlan és a többségi társadalomnak halálosan érdektelen zenét produkálnak, a kisebb gyülekezetekben kíszámíthatóan egyforma stílusú pop-rockzene szól - de ők legalább törekednek a korszerűségre. Ugyanakkor a neoprotestáns dicsőítés  komoly gyengéje szerintem, hogy a modern zene mellé teljesen egyforma panelekből építkező szövegeket tesz. Bevallom őszintén, nekem ez az egyik nagy szívfájdalmam! Szerintem a dalszövegek újragondolása kellene legyen az egyik elsőrangú teendő, ehhez pedig először meg kellene érteni, hogy nem a bibliai frázisok puffogtatásától és ismétlésétől lesz egy szöveg biblikus. Ez a téma azonban most messzire vinné a bejegyzést, ezért inkább csak labdaként feldobom, az olvasóra bízva a továbbgondolását.

Összefoglalva tehát a totalitásélmény légkörének megteremtése számomra az, ami legjobban összefoglalja az istentiszteleti dicsőítés funkcióját. Nehéz azt szavakban visszaadni, amikor az ember úgy érzi, találkozik valami nagyobbal, ami belülről ragadja meg - vagyis Istennel. De nem is kellenek a szavak annak kifejezésére, amire a zene való: hogy megágyazzon egy ilyen találkozáshoz, egy ilyen élményhez.

11 megjegyzés :

  1. Kedves Tibor köszönöm az írásod nagyon elgondolkodtató komoly dolog. Várom a következő tanítást. Isten áldjon!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Unknown! (Beírnál egy becenevet legközelebb? Köszi!)

      Nincs mit, hamarosan jönni fog. Közben utólag eszembe jutott, hogy a szóban forgó totalitásélményről én korábban már írtam egy cikket itt, lehet hogy azt is jó ehhez hozzáolvasni:

      Amikor átfolyik rajtad a kozmosz

      A megértéshez szükség lehet rá!

      Törlés
  2. Kedves Sytka! Még az 1.sz írásodra akartam reagálni, de inkább akkor folytassuk itt. Úgy gondolom, néha túl szigorúak vagyunk magunkkal, hogy a liturgiában nem tudunk elég érdekesek, magávalragadók, korszerűek lenni. Ezzel szerintem küszködnek a hitoktatók, a zenetanárok, és általában a pedagógusok is az iskolai oktatásban. Ami értékes pl. a zeneművészetben, az nem feltétlenül ragad meg mindenkit, nem feltétlenül ad - ahogy fogalmazol - totalitásélményt mindenkinek.

    Egyszer meghívtunk egy művészettörténészt, aki Caravaggio Szent Máté elhívása c. festményéről tartott előadást, többségben laikus, a festészet iránt közömbös embereknek - engem is beleértve. Azonban olyan hittel, hozzáértéssel, és lelkiséggel beszélt a képről, és mutatott rá az evangélium üzenetére, hogy senki nem tudott közömbös maradni. Nekem is szinte megnyílt a szemem valamire, amire korábban vak voltam. Ugyanígy említhetném a himnológiatanáromat, aki meg tudta szerettetni velünk Szenczi Molnár Albert zsoltárait, pedig már akkor is a gitáros zene volt a menő.

    Egy templomban Bachot énekelni értelmetlen hagyományőrzésnek tűnhet. Szerintem pedig az a kérdés, hogy értékes-e Bach zenéje, vagy nem. Ha valaki annak tartja, akkor hívatása részének kell tekintenie, hogy meg kínálja vele az új nemzedéket. Mint ahogy a feleségem tette a spenóttal: "Kisfiam, nem muszáj megenni, de muszáj megkóstolni. Csak akkor mondhatod, hogy nem szereted, ha megkóstoltad."

    Úgy gondolom, egy régimódi kántor többet tud tenni az általad is megfogalmazott célért, mint gondolnánk, ha hisz abban, amit csinál. Sokkal inkább, mint ha meggyőződés nélkül folyton meg akarna felelni az aktuális trendnek.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Minister,

      Nem szeretnék vitatkozni veled, hiszen amit leírtál, annak helye van az asztalnál. Nekem is voltak ehhez hasonló élményeim, ráadásul ugyancsak egy festmény kapcsán, amikor egy hozzáértő műelemző képes volt úgy bemutatni egy festményt, ahogyan korábban még senki - ezzel engem is fellelkesített.

      Azonban ez pontszerű esemény volt, és a mindennapjaimban őszintén szólva semmilyen szerepet nem játszanak a festmények. (Elnézést azoktól, akiknek ez fontos, de én nem így vagyok összerakva.)

      És szerintem pontosan ez a lényeg: nem a trendiség, hanem a kapcsolat a mai emberekkel. Ha a templomban adott esetben Bachot énekelnek, az önmagában nem gond. De ha mindig Bachra és erre a zenére épül az istentisztelet, akkor máris gyengítettük a kapcsolatot a mai emberekkel, mert egy marginális csoportot érdeklő dologra tettünk hangsúlyt. Ezen lehet szomorkodni, és valahol szomorú is, hiszen a komolyzene komoly értékek hordozója - mindazonáltal fel kell ismerni, hogy az emberek elsöprő többsége nem hallgatja, vagy nagyon alkalomszerűen teszi ezt, de nem rendszeresen. Egy kis idézet Klaus Douglass evangélikus(!) lelkésztől:

      "Tény, hogy napjainkban az eladott CD-k mindössze 7%-a tartalmaz komolyzenét, és ennek csak igen kis töredéke orgonazene, és ez a szám tendenciózusan csökken.(...) Azoknak a többsége, akik ismerik a CD lemezjátszó használatát, szinte kizárólag pop- és rockzenét hallgat. (...) Felvetődik a kérdés, hogy az istentisztelet zenei koncepciójánál büntetlenül figyelmen kívül hagyhatjuk-e ezeket a tényeket."

      Még egyszer: itt nem arról van szó, hogy a komolyzene rossz, a könnyűzene meg jó, mert ez nem volna igaz. Nem is trendiségről beszélünk. Hanem pusztán arról, ha olyan zene szól az istentiszteleteken, mely az emberek elsöprő többségét nem érdekli, akkor magunk alatt vágjuk a fát. A példák amiket leírtál, teljesen korrektek, de kivételesek, így nem lehet rájuk építeni sem.

      Törlés
  3. Kedves Sytka!

    Ezzel a bejegyzéseddel is kiprovokáltál belőlem néhány gondolatot, érint a téma, mint dicsőítés-vezetőt :)

    A totalitásélmény lehet része a dicsőítésnek, de szerintem a "keresztény totalitásélmény" egy picit specifikusabb annál, mint amire jellemzően gondolunk, ha ilyen élményekről beszélünk. Tim Keller beszél erről úgy, hogy akkor történik ilyen, amikor valamilyen keresztény igazság, amit akár korábban is ismertünk, megelevenedik, életre kel, és amit korábban önálló igazságként ismertünk, az hirtelen mindennel összekapcsolódik, mindent áthat. Kiderül az emmausi úton, hogy a zsidó nép egész történelme Jézusról szól. Ilyen módon, a személyes életemben is fellebben előttem az ilyen kegyelmi pillanatokban, hogy Istenbe ágyazva valójában minden Róla szól. De a bibliai igazság lesz életté ilyenkor - az, hogy Isten szeret, vagy hogy Isten kegyelmes, vagy dicsőséges, hatalmas, igazságos stb. Ennek megfelelően sajátos színezete lehet az ilyen totalitásélményeknek, az egyik különbözik a másiktól - mégis mindegyik a mysterium tremendum átélése. Az ilyen élményeket szerintem nem lehet előidézni, sem megteremteni a hozzá szükséges környezetet: jöhet ez mosogatás közben, amikor egy dicsőítő dal egy sora hirtelen a szívemig hatol, igeolvasás közben, istentiszteleten, de csak a természetben ücsörögve is, (ebben az értelemben maga a teremtett világ is igét hirdet, ld. az egek hirdetik Isten dicsőségét), vagy Bachot hallgatva. Az ilyen pillanatokban tapasztaljuk meg, hogy mit jelent, amikor Jézus azt mondja magáról, hogy ő alétheia. De ha MINDEN őbenne van, akkor minden helyzet és szituáció potenciálisan lehet a totalitásélmény légköre, a dicsőítés pedig nem ágyaz meg ennek jobban, mint bármilyen más igehirdetési mód, vagy Istenre figyelés. Ha így lenne, akkor bizony a dicsőítés valamilyen formában mégis csak jobban, hatékonyabban vinne Isten jelenlétébe ;) (már ha ez alatt azt értjük, hogy mikor vagyunk nyitottabbak spirituális élményekre)

    A harmadik pont már csak azért sem állja meg a helyét, mert a dicsőítés maga is igehirdetés - jó esetben. Ha az, az ilyen élmények dicsőítés alatt is elérhetnek, de nekem elsősorban a dicsőítés inkább válasz azokra az igazságokra, amiket fellebbentett Isten előttem, vagy olyan módon, hogy ezeket zenén keresztül újrafogalmazza (ebből van kevesebb a modern dicsőítésben), vagy úgy, hogy magát a személyes megélést, az élményt próblja megfogalmazni (ebből meg több). Persze nem állítom, hogy nincs különleges szerepe a dicsőítésnek, abból a szempontból nagyon is más, hogy segít az érzelmi világunk és az Igazság "összehangolásában", de nem hiszem, hogy a felfokozott érzelmi állapot tenne alkalmasabbá a befogadásra - ellenkezőleg, az Igazságban való gyönyörködés hozza el a felfokozott érzelmi állapotot, aminek egy szép kifejezése az éneklés. Ez így nagyon didaktikus persze, ennél valahogy szebben fonódik össze az egész, misztikus élmény (sokszor arra mondjuk, hogy misztikus, amit nem értünk, de meg merem kockáztatni, hogy ez nem csak a megértés hiánya miatt misztikus).

    A válasz-jelleget húzza nekem alá egyébként az is, hogy az ilyen totalitásélmények során megszólalni sem vagyok képes, nemhogy énekelni. "Elnémul minden, ha megszólal az Isten..." Persze ez lehet, hogy teljes mértékben szubjektív. Ha kijöttem az élményből, akkor viszont tuti, hogy autentikusabb a dicsőítésem is, mint előtte - érthető, hogy nem attól lett hirtelen igazabb a dicsőítésem ebben az esetben, mert már eléggé bemelegedtem. Hirtelen ennyi...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Attila!

      A totalitásélményt persze lehet specifikálni az adott vallásra. Nyilván a muszlimok totalitásélménye más, mint a miénk, ahogy a miénk is más, mint egy buddhistáé. Ezzel viszont kicsit azért vitatkoznék:

      "Az ilyen élményeket szerintem nem lehet előidézni, sem megteremteni a hozzá szükséges környezetet: jöhet ez mosogatás közben, amikor egy dicsőítő dal egy sora hirtelen a szívemig hatol, igeolvasás közben, istentiszteleten, de csak a természetben ücsörögve is"

      Értem, amit mondasz és valóban, totalitásélménye bármitől lehet az embernek. Sok pszichológiai-lélektani könyv például a természetben való szemlélődéssel köti össze ezt az átélést - kb. az ember áll egy tenger partján, elnéz a végtelenbe és olyan határtalannak látja a tengert, hogy ez billenti át annak érzetébe, hogy ő csak egy kis pont a mindenségben, Isten pedig milyen hatalmas, stb, stb... Tehát igazad van abban, hogy totalitásélményhez sokféle úton el lehet jutni. Azonban (véleményem szerint) a zene egy különlegesen jó módja ennek, mert nem annyira a kognitív oldalunkat játssza meg. Van a zenében valami, ami felszabadít a gátlásaink alól, ami más utaknál talán jobban késztet arra, hogy belül átadjuk magunkat az élménynek. Szerintem a zenének a totalitásélmény elérésében ezért különleges szerepe van, sőt talán ez adja részben a létjogosultságát az ember életében. Márpedig ha a zene egy jó eszköze a totalitásélmény elérésének, akkor mégiscsak hasznos lehet úgy használni, hogy egy ilyen élmény kibontakozását elősegítse. Erre próbáltam utalni a bejegyzésemben is - a dicsőítésnek lehet szerepe abban, hogy kontextust adjon az élmény megszületésében.

      Törlés
  4. a mai magyar neoprotestáns modern dicsőítés neuralgikus pontjai:
    - magyartalan fordítások
    - nyálas szövegek, teológiailag átgondolatlan kifejezések tartalmak.. sok éneket akár ezoterikus alkalman is lehetne énekelni.. fény királya.....stb
    - sok benne az én,engem kifejezések, a mozgalmi közösségi jelleg kezd elveszni
    - 30-45-60 perc nagyon sok, ez már inkább koncert,főleg, ha elvárják,hogy állva tegyed :)
    - konkurál az igehirdetéssel
    - a még többgenerációval rendelkező gyülekezeteket megosztja a hangerő és egyéb stílus kérdések
    - új fizetett egyházi kaszt jön létre, mint worship pastor stb..
    - eltűnik a gyülekezetek sajátos íze, gyökerei,múltja és egy kaptafa mcdonalds franchise kereszténység jön létre

    VálaszTörlés
  5. Kedves Sytka!
    Ez az írás, egyszerűen remek! Átfogó, és egyáltalán nem szubjektív. Remélem ez egy lépés afelé, hogy hozzáértő módon kezdjünk bele ebbe a témába.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Zsolt!

      Köszönöm szépen a dicséretet. Az átfogáshoz én kicsit szűkösnek érzem a saját írásomat, de egy blogban nyilvánvalóan lehetetlen mindent igazán leírni egy témáról egyetlen bejegyzésben.

      Törlés
  6. ... Még egy könyv is néha kevés hozzá .. Ahhoz mindenképpen remek, hogy tisztán és érthető módon láttatja az összefüggéseket. Ömlik ránk a szubjektivizmus ezen a téren. Valamit most már lépni kell. Ehhez a bejegyzésed több, mint alkalmas!

    VálaszTörlés
  7. Számomra régóta kérdés az énekléssel kapcsolatban (még véletlen sem dícséretet írok, mert az jóval több):
    1: azért énekel valaki hogy kapjon valamit Istentől?
    2: azért énekel valaki mert kapott valamit Istentől?
    Első esetben ez nálam simán azt jelenti hogy valaki "liturgikus" cselekedetek miatt akar valamit kapni Istentől...

    VálaszTörlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)