Az alapok kimozdítása - az istentiszteletről (2)

A neoprotestáns gyülekezetekben általában a dicsőítés nyitja meg az istentiszteletet, aminek a többség szerint két célja van: segít abban, hogy "bemenjünk az Úr jelenlétébe", illetve ráhangol az igehirdetésre. Én viszont úgy gondolom, ez a két dolog céltévesztés, és a jó dicsőítés magja nem itt található.

Szeretném bemutatni a világ egyik legkisebb méretű dicsőítő csoportját. Összesen ketten vannak benne, Pál és Silás. A bibliai beszámoló szerint ők sem egy stadionban vagy egy modern gyülekezet színpadán énekelnek, hanem egy római börtön legbelső kalodájában, ahova nem kifejezetten énekelni jártak be az emberek. Nincsenek náluk professzionális hangszerek és csúcsminőségű hangtechnika sem, és jó eséllyel zeneileg is képzetlenek. Röviden tehát: az összes körülmény ellenük dolgozik. Ám mégis azt olvassuk erről a sebtiben "összetákolt" dicsőítésről, hogy meglehetősen brutális hatása volt: a nem hívő rabok rezonáltak rá, az egész börtön alapjai megrendültek, a bilincsek lehullottak és a bent lévők végül szabadok lettek.

Azért szeretem ezt a bibliai történetet, mert jól rávilágít a zenei dicsőítés potencialitására. Átvitt értelemben a zene ugyanis magában hordja annak lehetőségét, hogy a dolgok valahogy így alakulhassanak. A jó dicsőítés szerintem megrendíti az alapokat, kimozdítja a fixációkat, és ezáltal szabaddá teszi a korlátok között élő embereket. A jó dicsőítés egyik ismérve tehát, hogy földrengést okoz. Az ember eljut benne igazi önmagához, a belső én magjához, és azután ezt a belső ént mintegy odahelyezheti a dicsőítésben Isten fazekasmesteri kezébe. Amit a pszichológia totalitásélménynek nevez, az valósulhat meg ilyenkor, az történhet meg ebben az érzelmekkel vastagon átszőtt találkozásban. A dicsőítés az istentiszteleten résztvevő ember számára akkor átélhető, ha hozzásegíti ehhez az élményéhez, vagyis annak megsejtéséhez, hogy körülveszi valami nála hatalmasabb, aminek az epicentrumában tartózkodik. A dicsőítés lényege szerintem egy kapcsolat megélése valódi önmagammal és Istennel, és nem a modern zene, a zenészek professzionalitása, vagy a technikai körülmények rendelkezésre állása.

A zene csak eszköz ennek a felsőbb és belsőbb kapcsolati célnak a megvalósulásában - vagy legalábbis így kellene lennie. De nem így van. Ma azt látjuk, hogy a dicsőítés egy termék, melyet a keresztény zeneipar értékesít. Baromi jól kinéző fiatalok, szép vagy trendi ruhákban, csúcstechnikát használva tombolnak üvöltő stadionokban. Korábban már említettem, hogy voltam egy amerikai gyülekezetben, ahol a dicsőítő csoport minden tagjának úgy be volt lőve a frizurája, hogy egy görbe hajszálat nem láttam egyiken sem. A hangjukkal leénekelték volna a magyar zenei paletta torkainak jó részét. Hátuk mögött a kivetítőn vulkánkitörés fényei vibráltak a zenei mondatok ütemeire. Nyugodtan mondhatom, hogy ez volt a legprofibb zenei tálalás, amivel gyülekezetben egy istentiszteleten valaha is találkoztam. Viszont nem nevezném dicsőítésnek, mert ahhoz nem sok köze volt. Sokkal inkább arra emlékeztetett, hogy a fent említett isteni találkozást, az alapok kimozdulásának katarzisát, vagyis az előbb említett totalitásélményt mechanikusan, zenei profizmussal akarták elérni a spirituális megközelítés helyett. Az ember lelki alapjainak megrendülése azonban nem technikai kérdés - de mi azt csináltunk belőle. 

Őszintén szólva, az istentiszteleten sokszor már maga a terem elrendezése is azt sugallja az embernek, mintha a gyülekezet zenekara koncertet adna a gyülekezetnek: elöl állnak a zenészek, pont szembe a közösséggel, sokszor egy színpadon, és igyekeznek a legfrissebb és legnépszerűbb számokat lejátszani. Ez persze nem bűn, sőt az jó dolog, hogy a mai ember számára értelmezhető zenét csinálunk, csak ez még így önmagában nem válik dicsőítéssé. Én úgy gondolom, létezik néhány rögzült tévképzet a mai zenei dicsőítéssel kapcsolatban. Csupán néhány példa, a teljesség igénye nélkül:

1. "A dicsőítő csoport a színpadon áll."
Nem, a dicsőítő csoport nem a színpadon található. Maga a gyülekezet a dicsőítő csoport. Ha mégsem így van, az keresztény koncert  - amivel nincs semmi probléma, csak ne nevezzük istentiszteleti dicsőítésnek.

2. "A dicsőítés arra való, hogy bemenjünk az Úr jelenlétébe"
Valóban? Mikor jöttünk ki onnan? Ahogy Pál írja (egyébként egy pogány művet idézve): "Benne élünk, mozgunk és vagyunk". A keresztény élet lényege az lenne, hogy néhány gitáros, zenész, énekes segíti a gyülekezet tagjait Isten közelébe férkőzni vasárnap egy rövid időre, hogy aztán onnan kijöjjenek és egy hét múlva újra próbálkozhassanak? Ez meglehetősen távol van a Szentírás szemléletmódjától, ami permanens istenkapcsolatban gondolkodik.

3. "A dicsőítés ráhangol az igehirdetésre"
Valóban ráhangolhat, de ez nem célja, inkább mellékhatása és következménye. Pál és Silás a börtönben nem hangolódtak rá semmiféle igehirdetésre, éneklésük önmagában álló kifejezésmódja volt annak, hogy szorult helyzetük ellenére is Isten felé fordulnak.

A dicsőítés, mint az istentisztelet zenei eleme a kívülállók szempontjából több figyelmet érdemelne egy olyan posztmodern fogyasztói társadalomban, ahol a zenének általában is fontos szerepe van. Míg a nagyobb egyházak - hagyományőrzés címén - befogadhatatlan és a többségi társadalomnak halálosan érdektelen zenét produkálnak, a kisebb gyülekezetekben kíszámíthatóan egyforma stílusú pop-rockzene szól - de ők legalább törekednek a korszerűségre. Ugyanakkor a neoprotestáns dicsőítés  komoly gyengéje szerintem, hogy a modern zene mellé teljesen egyforma panelekből építkező szövegeket tesz. Bevallom őszintén, nekem ez az egyik nagy szívfájdalmam! Szerintem a dalszövegek újragondolása kellene legyen az egyik elsőrangú teendő, ehhez pedig először meg kellene érteni, hogy nem a bibliai frázisok puffogtatásától és ismétlésétől lesz egy szöveg biblikus. Ez a téma azonban most messzire vinné a bejegyzést, ezért inkább csak labdaként feldobom, az olvasóra bízva a továbbgondolását.

Összefoglalva tehát a totalitásélmény légkörének megteremtése számomra az, ami legjobban összefoglalja az istentiszteleti dicsőítés funkcióját. Nehéz azt szavakban visszaadni, amikor az ember úgy érzi, találkozik valami nagyobbal, ami belülről ragadja meg - vagyis Istennel. De nem is kellenek a szavak annak kifejezésére, amire a zene való: hogy megágyazzon egy ilyen találkozáshoz, egy ilyen élményhez.