A racionalitás mögött ott vagyunk mi

Hogy néz ki egy holokauszttagadó, neonáci, antiszemita történész? Pontosan úgy, ahogyan bárki más. Sőt, ha megvizsgáljuk az érveit, azt fogjuk mondani, hogy azok racionális alapokon állnak - vagy legalábbis így tűnik. Ami azonban számít, az mindig a racionalitás mögött van - és ez igaz ránk keresztényekre is...

Legyen akármilyen posztmodern a világ, ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy továbbra is vannak tények, melyeket egész egyszerűen nem tehetünk értelmezés kérdésévé. A Föld nem lapos és a Nap körül kering. Elvis Presley halott és nem élő, még ha vannak is, akik másként gondolják. És igen, a holokauszt egy náci birodalom mocskos, embertelen, elfogadhatatlan bűntette volt, ahogyan azt a történelemből pontosan tudjuk. 

Az a tény, hogy a fenti dolgokat mégis képesek bizonyos emberek értelmezés kérdésévé tenni, egy másik tényre mutat, mégpedig a nyugati világ beteg állapotára. Maradva a holokauszttagadás példájánál, az amerikai történész, Deborah Lipstadt (ld. képen) sokat küzdött ezzel a problémával, amikor a világ legügyesebb holokauszttagadó "történésze", David Irving beperelte őt rágalmazásért. Irving egyébként eredetileg normális ember és kutató volt, aztán egyszercsak Hitler-rajongó lett belőle és olyan publikációkat kezdett írni, melyek tagadják a holokausztot. Lipstadt beszélt erről egy remek előadásában, amiben nagyon megfogott, amikor élénken lefestette a mai holokauszttagadókat:

"...amikor rájuk pillantottam, egyikükön sem láttam SS-szerű egyenruhát, sem a falakon horogkeresztszerű jelképet. Nem köszöntek "Sieg Heil!"-el - semmi ilyesféle. Helyette tiszteletreméltó értelmiségiként parádézó embereket találtam."

Nagyon érdekes, hogy a holokauszttagadóknak intézetük is van Institute for Historical Review néven, ami ráadásul folyóiratot is működtetett. Az így gondolkodó történészek természetesen nem náciknak vagy antiszemitáknak nevezik magukat, hanem revizionistáknak. Érdemes belegondolni, hogy ebben a köntösben mennyire eladható ez a portéka! Hiszen mit látunk? Racionális érvekkel operáló, könyveket író és publikáló értelmiségieket, akik szeretnének újra átgondolni a történelem bizonyos kérdéseit. Ez egyáltalán nem tűnik sem nácinak, sem zsidógyűlölőnek, sőt az újragondolás mint olyan nagyon is illeszkedik a mai korszellem profiljába. Korszerűnek tűnik, haladó szelleműnek, tudományosnak.

És mégis, amikor az ember egy kis időt rászán arra, hogy megismerkedjen a holokauszttagadó történészek érveivel, akkor bár a felszínen először valóban érveket, forráshivatkozásokat, racionálisnak kinéző megokolásokat fog találni, de ez a réteg útközben szép lassan lehámlik. A maga finom tempójában elkezd felsejleni valami más valóság a ködben. A racionalitás maszkján hajszálrepedések keletkeznek, és egyre láthatóbbá válnak az egész gondolkodásmód "alsóbb rétegei". Az alsóbb rétegekben pedig már nem újragondolást, történettudományt, hanem Hitler mentegetését, sőt elismerését, a Harmadik Birodalom magasztalását, és a zsidó emberek lehúzását látjuk. A racionalitás csak ezeknek az alsóbb rétegeknek a masnival átkötött és fényes papírba becsomagolt verziója, ami palástolni akarja a náci eszmék borzongató jelenlétét.

Nem a holokauszttagadókról szerettem volna most írni. A fentiek pusztán példák voltak arra, hogy a racionalitás alatti rétegek logikája bennünket keresztyéneket is érint. Mármint nem a holokauszttagadás kérdésében - szerencsére az nagyon távol áll a biblikus kereszténységtől. Az alsóbb rétegeinkről, magáról a lélektani jelenségről van most szó. Ha az ember sokat olvas teológiai-filozófiai műveket, egy idő után érzékennyé válik ezeknek a rétegeknek a megsejtésére. Számos alkalommal kapom rajta magam, hogy miközben egy-egy szerzőt hallgatok vagy tanulmányozok, a fejemben már nem is a konkrét érvei járnak, hanem az indítékain töprengek: vajon milyen érzelmi elköteleződés mondatja vele, amit állít, vajon mi található az "alsóbb rétegeiben"? Vajon valóban kutatói eredmények vezették bizonyos következtetésekhez, vagy egy már eleve létező érzelmi alapállásból indult ki, amit utólag kívánt racionálisan elfogadhatóvá tenni az én számomra? Szerintem ez mindannyiunk kérdése. Nem baj, hogy egy teológusnak vannak érzelmi alapállásai saját kutatási tárgyát illetően. Aki azt mondja, hogy lehet kereszténységet és ezen belül teológiát "művelni" enélkül, az nem érti a hit lényegét. Jézushoz lehetetlen pusztán hideg racionalitással közelíteni, az Ő személye eleve elköteleződést indukál az emberben. De akkor ezt be kell látnunk! A holokauszttagadók bűne nem lesz kisebb attól, hogy a fel nem vállalt szívbeli elköteleződésüket racionális köntösbe bújtatják - pont ettől lesz nagyobb. A fel nem vállalt elkötelezettség meghamisítja és gyengíti a jó érveket, a felvállalt nézőpont viszont akár a gyengébb érveinket is kívánatosabbá teheti. Hacsak nem olyan témákról van szó, melyek kerek perec eldönthetők, szerintem a saját érzelmi elköteleződésünket érdemes felvállalnunk. Ám nemcsak nekünk, hanem mindeniknek, aki jól megfontolt világnézettel rendelkezik. Állandó élményem, hogy az egyházról, a Bibliáról, a hitről szóló vitákban és eszmecserékben minden fél igyekszik szörnyen racionálisnak tűnni, miközben a valódi indítékokat, szándékokat és érzelmi elköteleződéseket - vagyis az előbb említett "alsóbb rétegeket" - rejtve tartja. 

Az ember persze kibogarássza ezeket magának, mégis talán jobb lenne és egyenesebb, ha mindannyian elismernénk, hogy emberként vannak érzelmi viszonyulásaink és elkötelezettjei vagyunk bizonyos nézeteknek. Igen, ez nem csak a hívőkre igaz! A racionalitásunk mögött ott vagyunk mi, az igazi valónk, amit nem feltétlenül hiba őszintén megmutatni.