Világvége helyett két tanulság a koronavírus ügyben - keresztényként

Éjjel és nappal a koronavírus a téma a médiában: az erről szóló hírek (szerencsére) gyorsabban terjednek, mint maga a járvány. Minél többet foglalkozik vele az ember, annál inkább rátelepszik egy kisebb "világvége-hangulat" - ezért meglepően tapasztalom, hogy néhány kivételtől eltekintve legalábbis a hazai keresztény közéletben viszonylagos csend uralkodik a témában. Pedig ennek a helyzetnek, mint minden hasonlónak, lehetnek tanulságai...

Vannak hívő emberek, akik kezében mintha a Jelenések Könyve pörögne a leginkább a Szentírás összes textusa közül, és állandóan azzal foglalatoskodnának, hogy pontos kronológiát vázoljanak fel az utolsó idők eseményeiről. Ízléstől függően szinte rutinná vált, hogy minden politikai-társadalmi történés mögött valamilyen eszkatologikus beteljesedést vagy utalást lássanak - de most ők is csendben vannak. A koronavírus kapcsán leginkább csak a feszült várakozás érződik - várakozás a bejelentésre, hogy Magyarországra is megérkezett a vírus, várakozás arra mi történik, ha karanténok alakulnak ki, és persze várakozás a megoldásra, a gyógyszeres kezelés lehetőségére. Utóbbira vár talán mindenki a legjobban, hogy a krízist megnyugtatóan lezárhassuk és a betegek újra egészségesek legyenek, az egészségesek pedig ne váljanak beteggé.

Ebben a feszült csendben mintha most mindenki együtt lenne a másikkal. Tekintet nélkül arra, ki a másik.

Egy kitörni készülő(?) világjárványt persze sehogyan sem lehet pozitívnak nevezni. Mindazonáltal  egy ilyen helyzet mindig hordoz magában tanulságokat, amiket viszont kár lenne szem elől téveszteni. Számomra keresztényként egyelőre most két tanulság adódott, amiket megpróbálok röviden összefoglalni. 

Az egyik tanulság az, hogy  bármennyire is szeretnénk, adódhat olyan szituáció, amikor rövid idő alatt kicsúszik az ember, sőt akár az egész emberiség kezéből az irányítás. Az egyensúly mindig kényes, és ha bizonyos pontokon borul, az az alapvetően biztonságot nyújtó és a világ élhetőbbnek tartott nyugati felét is pillanatok alatt sokkolja. Tapasztaltaim szerint ezek a pillanatok sokaknál jó apropót szolgáltatnak arra, hogy a spiritualitás felé forduljanak, tehát az anyagi fogyasztáson túli értékeket keressenek. Mert ha nem nálunk van a kontroll, akkor szinte ösztönszerűen külső forrásban kezdjük azt keresni. A koronavírus jelenléte katasztrófa, de legalábbis arra jó emlékeztető, hogy sebezhetők vagyunk, és amikor nincs gyógyír a sebekre a saját határainkon belül, akkor érdemes lehet keresni azokon túl. Kognitívan persze tudja ezt mindenki, de ritkán érezzük és szerencsére még ritkábban kerülünk annyira éles helyzetbe, hogy lépéseket is tegyünk.

A másik és talán nagyobb tanulság az, hogy amikor az ember bőréről van szó, akkor minden filozófiai probléma és hitbeli vita azonnal századrangúvá képes töpörödni. Amit a koronavírusról most tudni lehet, annak alapján persze nem gondolom hogy ez valamiféle durva pestis lenne, amiben milliószámra halnak meg az emberek (noha természetesen az eddig elhunytak száma is abszolút tragédiának nevezhető!), tehát azért fejvesztett pánikra nincs ok. Mégis, a karanténok, a korlátozások, a gazdasági-társadalmi következmények a sokféle egészségügyi szemponttal karöltve azt a benyomást keltik, hogy veszélyben a kényelmünk, a megszokott életstílusunk és többeknél talán maga az élet is. Egy barátom mesélte a közelmúltban a dél-koreai lelkész és író, Yonggi-Cho kapcsán, hogy amikor felkeresik őt halálosan beteg emberek, akik nem koronavírusban, hanem annál sokkal súlyosabb betegségben szenvednek, akkor sosem találkozik köztük olyannal, aki erőltetni kezdené a teológiai-filozófiai vagy ateista nézeteit. Akkor szinte ösztönösen mindenki "átkapcsol" egy olyan üzemmódra, amiben csaknem bármit megtenne - hinne akár a Fognyűvő Manókban is -, csak az életét biztonságban tudja. A fenyegetettség árnyékában mindennek a színe fekete. 

Minderre egy bibliai sztori, a szír hadvezér Naámán gyógyulása lehet jó illusztráció, aki leprában szenvedett, és egy izraeli próféta tanácsára - némi vonakodás után - képes volt hét alkalommal ki-be mászkálni a Jordánba, hogy csodásan meggyógyulhasson. Puszta racionalitással nézve ennek a terápiának semmi értelme nem volt, és ezt valószínűleg Naámán is érzékelte. Mégis képes volt belemenni ebbe a bohóckodásnak tűnő színjátékba - mert hátha segít. (Nála bevált.) Ennek most számomra nem az a tanulsága, hogy a koronavírus helyzet közepén fura dolgokat kell művelni, csak pusztán annyi, ha az ember veszélyben érzi a sorsát, félre tud tenni szinte bármit a túlélése érdekében, és az addig roppant fontosnak tartott vitatémái is vihargyorsasággal zsugorodnak apró méretűre.

Ősi ösztönünk ez, ami felerősítheti a hitet is bennünk, és amire talán jó hallgatni az ehhez hasonló időkben.