Korszellemirtók

Ha az egyház a korszellemmel házasságot köt, hamar megözvegyül - szól a bölcs mondás, vagy inkább intő figyelmeztetés a keresztényeknek. Ebben a figyelmeztetésben sok igazság sűrűsödik össze, miközben egyébként egy nem is annyira nehezen kiszúrható radikális feltételezésre épül. Hiszen ki mondta, hogy a korszellemmel a kereszténység csakis házasságot köthet?

Általános megfigyelésem, ha egy beszélgetésben bedobja valaki azt a mondatot, hogy "a korszellem nagyon is hat az egyházra", azonnali és általános szörnyülködést vált ki vele. Ez a zsigeri reflexiónk. A korszellem hatását csakis a kénköves pokol szinonimájaként vagyunk képesek elgondolni, vagyis röviden úgy, hogy a mai általános gondolkodási trendek kizárólag pusztítóan hatnak az egyházra. Egyáltalán fel sem merül soha más forgatókönyv, csak a rombolásé. Ha a mai világ valamivel befolyásolja a kereszténységet, az biztosan csak rossz befolyás lehet.

Nem értelmezed szó szerint a teremtéstörténetet? Ez azért van, mert hat rád a korszellem - ami azt jelenti, hogy lerombolja az igaz hitű felfogást a fejedben a teremtésről. Protestáns létedre toleráns vagy a katolikus hívőkkel? Ennek az az oka, hogy a mai világ erőlteti a toleranciát, azaz a korszellem tesz ilyenné. Elolvastad Buddha tanításait és még volt is, ami tetszett? Hát persze, hiszen a korszellem azt tanítja, hogy minden vallás egyenlő, te pedig ennek a tanításnak az áldozatává váltál. A korszellem tehát mindig ott ólálkodik a keresztények körül. Az egyetlen, amit biztosan tudunk róla, hogy rendkívül veszélyes és minden dolog rossz, amit mond nekünk. Még a puszta statisztikai véletlen kedvéért sem közvetít valami megtermékenyítőt, valami épületest, valami használhatót. Nem, a korszellem minden porcikájában az ellenségünk. És mi vagyunk a szellemirtók, akiknek az a feladata, hogy tiltakozzanak a saját koruk gondolkodása ellen, valamint visszaszorítsák ezt a szellemet a palackba. Nos, röviden valahogy így lehetne kibontani a bevezetőben idézett mondatot az egyház és a korszellem házasságáról, és előbbi megözvegyüléséről.

Az ember tapasztalja, hogy ez a radikális álláspont alapvetően meghatározza az egyház nagy részének hozzáállását ahhoz a világhoz és kultúrához, amelyben nemcsak fellépni, hanem érvényesülni is szeretne. A probléma nem is az ezzel, hogy hazugság volna. Tény és való, amit azt hiszem minden hívő ember érzékel, hogy az egyházba könnyedén és akadálymentesen benyomulnak olyan világi trendek, melyek belülről kifelé rágják. És ezek rombolnak is. Az ajtót mi nyitottuk meg előttük. Így lett szórakoztatóipar a dicsőítésből, stand-up comedy az igehirdetésből, prosperitás teológia Krisztus követéséből, és színes, zenés műsor az evangélizációból.

Ám az a tény, hogy hat ránk a saját korunk szellemisége, minden vadhajtás ellenére a világ legtermészetesebb dolga, amiben értékek is lehetnek, csak annyira képesek vagyunk a kultúránk ellen hangolni saját magunkat, hogy ezeket már nem vesszük észre. Ha pedig a saját kultúránk ellen hangolódunk, félő hogy pont emiatt nem tudjuk és nem is akarjuk majd azt megszólítani - ami pedig szinte kötelességünk volna. A tökéletes és hézagmentes szembefordulás a saját korunkkal már csak azért is problémás, mert mind a Szentírásban, mind az egyháztörténelemben mást látunk. Tudjuk jól, hogy a Biblia itt-ott átvesz a pogány forrásokból, azok szókészletét és gondolatiságát használja, esetleg azok bizonyos forrásaira is hivatkozik (lásd Pál apostolt, aki pogány költőket idéz), sőt integratív módon be is építi elemeit a saját érvelésébe. Ahogy Richard Niebuhr frappánsan megfogalmazta:

"A radikális keresztények tehát mindig felhasználják azt a kultúrát vagy annak részeit, amelyet látszólag visszautasítanak. János első levelének írója annak a gnosztikus filozófiának kifejezéseit használja, amelynek pogány használatát kifogásolja. Római Kelemen félig sztoikus fogalmakkal él. Tertullianusnak szinte minden megszólalásából kiderül, hogy ő római, annyira a jogi hagyományon nevelkedett és úgy rá van utalva a filozófiára, hogy segítségük nélkül nem képes kifejezni a keresztyén ügyet."

A teljes igazság az, hogy a kereszténység csak félig ellenkultúra a kultúrában. Olyan elveket képvisel, melyek valahol tényleg nem kompatibilisek ezzel a világgal, de mégis "kultúrakompatibilisen" kell őket képviselnie. Ez adja a feladat nehézségét és kalandját, és a sokszori elcsúszások alapját is. Van, amikor túlságosan beleártjuk magunkat a saját korszellemünkbe, és van amikor szinte izolációra törekszünk vele szemben. Úgy látom, mindkettő gyümölcse nagyjából ugyanaz lesz: nem teszünk semmi értékelhetőt az üzenetünk tolmácsolásának ügyében. Az elsőben feloldódik az, amitől a kereszténység kereszténység, a másodikban már el sem jut az üzenet az emberekhez.

Egy azonban biztos: keresztényként nem táplálhatunk magunkban megvetést és utálatot a saját miliőnk irányában, mert az bénítóan hat ránk. Nem kell összeházasodnunk a korszellemmel, de szóba állni vele egyenesen kötelességünk volna. Ezért vagyunk itt.