A sátorlét gyötrelme

Az elmúlt három hónapban nagyon sok testi gyötrelmen mentem keresztül, s tulajdonképpen ezek részben még most sem értek teljesen véget. Valamitől mindig szenvedtem fizikailag, egyik betegség adta át a kilincset a következőnek, mégpedig szünet és fellélegzés nélkül, hihetetlen sok frusztrációt és csüggedést okozva, kemény lelki harcokhoz, kételkedéshez és hithez egyaránt elvezetve. A műtőasztalig (egyelőre) nem kellett még eljutnom, de bizony már az is felmerült lehetőségként. Ilyen élethelyzetben természetszerűen felmerül a kérdés egy hívő emberben, mit tud a hite nyújtani számára ha testileg szenved?

Ha a testi szenvedés előtérbe kerül, valahogy a keresztények első reakciója - és ezt igazán meg lehet érteni - semmi más, mint a gyógyulás. Isten majd meggyógyít, hiszen amikor Jézus itt volt a földön, számos embert meggyógyított. Vakok láttak, sánták jártak, halottak keltek ki a sírból. Ha kiáltok Istenhez, hiszek benne teljes erővel, akkor természetszerűen gyógyulás lesz a válasz.

Ez márpedig nem így működik. És akkor érti meg a keresztény ember igazán, hogy nincs természetszerű válasz, amikor maga is beteg lesz. 

A Biblia panorámaképe a testi szenvedésről sokkal bővebb annál a kijelentésnél, mintsem hogy Isten - munkaköri leírásának megfelelően cselekedve - megszabadít tőle. Legyünk őszinték, ezt inkább a szenvedéstől való szabadulási vágyaink mondatják így velünk, vagy a tapasztalatlanság, s ez persze érthető. Ha az embernek nagyon fáj valamije, akkor mást sem képes kiolvasni a Bibliából, minthogy Jézus betegeket gyógyít. Akkor csak növelné a fájdalmát, ha észrevenné, hogy Isten nem mindig segít ki a fájdalomból, hogy meghagyja Pál testében a tövist, hogy hagyja a Fiát vérezni a kereszten, és félholtra verni az őt szerető tanítványokat. Ezek az igék ideiglenesen megszűnnek létezni, hiszen nem a kiút reményét adják a fájdalomból, hanem inkább a sűrűjébe visznek, amit józan számítás szerint elkerülni akarunk.

Nos, az elmúlt hónapokban - ha már szenvedtem épp eleget - én márpedig megpróbáltam kicsikét átvenni egy másik szemléletet. Merthogy a szenvedés része az életnek, tanítja a Szentírás és ez a tanítása ugyanolyan alapvető, sőt még alapvetőbb paradigma, mint a gyógyulás. Az emberi létet Pál apostol sátorléthez hasonlítja, vagyis ideiglenesnek, sebezhetőnek, roskatagnak tartja. Akkor is, ha Isten a hit szerint gyógyít - valójában ekkor sincs élethosszig tartó garancia a szenvedés elkerülésére. Pál azt is írja, hogy a "sátorságunk" együtt jár az elnehezült sóhajtozással (2Kor 5,1-5), és az is világos, hogy apostolnak lenni az ő korában biztosan nem egy jóléti evangéliumot és kevesebb fizikai szenvedést jelentett, hanem pontosan ellenkezőleg. Ha valakik érezték a vér ízét a szájukban, az ostorcsípést a hátukon, a kövek hasogatását az oldalukban, azok az apostolok voltak. Úgy hittek Isten szabadításában, hogy ezt közben nem csomagolták rózsaszín ködfelhőbe, és miközben átéltek spirituális szabadulásokat is, sosem felejtették el, a sátorlét bizony sóhajtozással jár.

A sóhajtozás az érzelmek verbalitása. Az ember akkor sóhajtozik, ha a szenvedését már nem képes szavakká formálni, mégis ki akarja adni magából. Eddig a pontig azt hiszem nem kell hívőnek sem lenni, hiszen sóhajtozni a fájdalomtól szimplán emberi dolog, nem hit kérdése. A paradigmaváltás ott kezdődik, hogy Pál számára ebbe a sóhajtozásba valami más is belevegyül. Az ember nemcsak a fájdalomtól sóhajtozik, nem pusztán valami miatt, hanem valami után - ezek világosak Pál szavaiból. Pál azt tanítja, ha megengedjük, hogy a fájdalmas sóhajtozásba belekeveredjen a vágyakozás Isten felé, és a végességünk tudatosítja bennünk kik vagyunk, merre tartunk valójában, ha vége ennek a sátorlétnek, az reményt adhat a szenvedésben. És ez a remény visszahathat a sátorlétünkre, tartós erőforrásnak bizonyulhat. Nincs benne garancia, hogy itt és most megszűnik a fájdalom, de reményt adhat arra, hogy a sátorlétet egy stabilabbra cseréljük majd - persze ezt hittel lehet csak elfogadni. Pálban megvolt ez a hit, ezért is volt képes leírni: "Földre terítenek bennünket, de el nem pusztulunk" (2Kor 4,9b).

A keresztény életben mintha jelen lenne ennek a két mozgásnak a dinamikája: ahogy öregszünk, egyre többet sóhajtozunk a fájdalomtól, miközben egyre többet sóhajtozhatunk a "beköltözés" után a sátorból egy stabilabb épületbe. Igen, lehet ezt kívülállóként nevetségesnek tartani, azt mondogatva, a "mennyország illúziója" vagy a "boldog folytatás ígérete" sovány vigasz a földi szenvedésre. Pedig nem így van: nem sovány és nem vigasz. Éppen Pálnál látjuk ezt: valódi erőt merített ebből, ami elég volt neki mindenhez, és a világ végére is elment volna ezzel a lendülettel.

Nos, mindezt nem azért írtam le, mert én olyan jó lennék ebben. Nem vagyok. Sokszor nem jutok messzebb, mint a szimpla sóhajtozásig a fájdalom miatt. Az ember keresztényként is látja persze az utat, ahol haladnia kellene ebben a kérdésben, amerre előrébb kellene lépnie, növekednie, saját szenvedésére más perspektívából tekintenie, de gyarló és erőtlen, legalábbis én mindenképpen. Az elmúlt időszakomban többnyire csak simán sóhajtoztam és csak pillanatokra emeltem feljebb a nézőpontomat a remény felé. Isten irgalmazzon szegény fejemnek!