Végtelenül érdekes

Ahogy a korábbiakban írtam, a mai emberek nagy része a nyugati demokráciákban fárasztó közhelynek éli meg, ha valaki az élet értelmének kérdését feszegeti - miközben igen ellentmondásosan nagyon is érzi a lelkében, hogy értelemadás nélkül csak vergődés a sorsa. A szekulárisan gondolkodók milliói élnek ennek a paradoxonnak a szorításában, amit úgy kívánnak enyhíteni, hogy kitalálnak valamiféle személyes célt az életükre nézve - ám egy objektív cél valósága nélkül ez a személyes cél szerintem csak délibáb. De mi az objektív célja az életünknek?

Azt hiszem az előző előtti bejegyzésben adós maradtam a válasszal. Utalgattam arra, hogy a keresztény ember rendelkezik ezzel a többlettel: ő nemcsak személyes életcélt láthat maga előtt (amiért megszületett), hanem jogosan feltételezheti, hogy a szubjektív célja beágyazódik egy nagyobb életcélba is, aminek a hite ad értelmezhető keretet. Ezen a ponton teljesen jogosan felteszik sokan a kérdést: ugyan már mi lehet az ember objektív létezésének a végső célja? Ez túl magasztosnak, megfoghatatlannak, giccsesnek hangzik, ráadásul elég nagy pofátlanságnak tűnhet, ha valaki veszi a bátorságot, hogy gyarló emberként megválaszolja.

A választ azonban nem is én magam adom meg, hanem a keresztény hit egészének logikájából következik és rémségesen egyszerű. Az élet objektív célja Isten megismerése. Ennyi és nem több, de ebben a kurta kis tőmondatban mégis bőséges válasz rejtőzik. Az "ismerni" fogalma a Bibliában ugyanis legalább háromrétegű: az egyszerű információbirtoklástól a szexuális kapcsolaton át a teljes közösségvállalásig lefedi a spektrumot. Amikor Isten "ismeri az övéit" az persze elsősorban utóbbit jelenti - vagyis nem pusztán arról van szó, hogy Istennek egyszerűen tudomása van az Őt követőkről, hanem arról is, hogy kapcsolatot ápol és tart fenn velük.

Lehet, hogy valaki ennél többre gondolna, és soványka válasznak tűnik számára, hogy az élet objektív célja Isten elmélyülő megismerése. Kismilliószor hallani, hogy a mennyország milyen dögunalmas hely lehet, ahol felhőkön ücsörgő angyalok trombitálnak és az üdvösségre jutottak egyfolytában egyházi énekeket kántálnak a Jóistennek. Nos, én nem voltam a mennyekben, de ha ilyen  lenne, akkor magam sem vágynék oda, sőt maradék hajamat is kitépném a gondolatra, hogy ez az öröklét esszenciája. A keresztény hit lényege a kapcsolat, akivel meg az ember kapcsolatban van, azt megismeri. Mivel Isten végtelen, a megismerése is végtelen időt, szó szerint egy örökkévalóságot igényel - vagyis soha be nem fejeződő folyamat. De miért is lenne sovány ez a válasz? Mi is volna nagyobb kaland az Isten megismerésénél? Ha elfogadjuk, hogy létezik egy természetfeletti lény, aki a saját képére és hasonlatosságára hozta létre az embert és megalkotta a valóságot, mi lehet izgalmasabb, mint ennek a Valakinek a nyomában járni és megismerni? Úgy vélem semmi - Isten megismerése szó szerint végtelenül érdekes.

A szubjektív emberi célok is akkor működnek igazán egy keresztény ember számára, ha harmóniába kerülnek ezzel az objektív céllal. Akkor érzi az ember igazán, hogy itt a Földön beteljesítette a sorsát, ha a szubjektív céljai közelebb mozdították Isten megismerése, mint objektív cél felé. Épp ezért szerintem egy elkötelezetten kutató keresztény tudósnak többletlendületet adhat, hogy amikor a valóságot akarja feltárni, akkor azért is teszi ezt, hogy Isten megismeréséhez közelebb kerüljön. Egy művész, ha van hite, nemcsak önkifejezési és önkiteljesítési eszközként tekint saját kreatív kiélésére, hanem valamit szeretne megragadni az isteniből és amikor ezt a művészetén át artikulálja, maga is közelebb férkőzik hozzá. A szubjektív célok az objektív cél felé visznek a keresztény hitben. Ezért is tanít a Szentírás arról, hogy az Isten Országa alapvetően nem egy hely a túlvilágon, hanem állapot, ami itt és most elérhető a hiten keresztül, vagyis a megismerési folyamat nem az örökkévalóságban kezdődik, hanem csak oda csatornázódik be, de már ennek a realitásnak is a része.

Ez persze csupán a keresztény válasz. Érdemes lehetne nagyobb kitekintést tenni más világvallások kontextusaira is, melyekkel részben lehet átfedés, de nyilván nem pontosan ugyanezt a feleletet adják. Mindazonáltal annyit szerintem kimondhatunk, hogy az idealista világszemlélet az, ami az itteni sorsunknak képes igazi súlyt biztosítani, mert a materialista látásmódokban a szubjektív cél egy gyökerét veszített jelenség az objektív oldal hiányában. Nem hinném, hogy bonyolult meglátni és megérteni ezt az összefüggést - csak azért írtam le, hogy kerekebbé tegyem az előbbi erről szóló bejegyzésemet és felhívjam arra a figyelmet: amikor az "élet értelme" kifejezést dobáljuk, akkor érdemes lehet hívőként mindig az objektív cél felől megérteni a szubjektívat, és semmiképpen sem csak az utóbbit tárgyalni.