A dzsungel visszanő?

Azokat az alapadottságokat, amelyekben az életünket éljük és szervezzük, általában észre sem vesszük: olyan természetesek számunkra, mint halnak a víz. Az alapadottságok csak akkor kerülnek a látóterünkbe, ha valami miatt veszély fenyegeti őket és kifejezetten figyelmet követel a megóvásuk, a fenntartásuk, a működésük biztosítása. A keresztények talán nem hibáznak, ha így tekintetnek a normális demokráciára - ami azonban ambivalens fogalomnak tűnik a hívők számára...

"Az ember általában ragaszkodik ahhoz, amit feltalált. A kereket vagy a dugattyút például nem tudja elfelejteni. A demokráciát sem." - mondta egykor Nádas Péter, és hát valóban, valahogy a demokráciát is feltaláltuk magunknak, ami az összes hibája és gyenge vonása ellenére is a legrugalmasabb és ezért legmegélhetőbb politikai rendszernek tűnik. Nem véletlen, hogy az összes diktatúra a demokráciát szereti elbábozni, és nem teljesen más társadalomszemléleti elvet. Mindenki tudja, hogy a demokrácia kifejezés a görög démosz (nép) szóból származik és leegyszerűsítve "népakaratot" jelent, vagyis olyasfajta szuverenitást, aminek a flexibilitását a nép szándékai szerint lehet formálni.

Hívő emberek azért nincsenek kibékülve a demokráciával, mert úgy vélik, ha túl sok szabadságot adunk a népnek, akkor - bűnös természetünk miatt - úgy "fognak akarni", hogy szembehelyezkednek Isten akaratával. Vannak olyan keresztény ismerőseim, akik kifejezetten szenvednek emiatt, némelyikük pedig szó szerint is kimondja, hogy ő csakis a teokráciát szeretné látni és szíve szerint kikukázná a demokráciát úgy, ahogyan van. (Más kérdés, hogy én a magam részéről egyetlen egyszer sem láttam még az emberi történelemben jól működő teokráciát, ezért csakis akkor tudnék megbízni az ilyesmiben, ha maga Jézus Krisztus venné át a teljes uralmat. Ettől az eshetőségtől eltekintve amikor teokrácia felkiáltással próbáltak társadalmi rendszereket építeni, az mindig azt jelentette, hogy az egyház igyekezett Isten nevében kormányozni...) Az előző bejegyzésben kitapintható kifakadásom a Pride "beszüntetése" kapcsán is pontosan erről szólt: nem a Pride-ot kívántam megvédeni, hanem a mi kis demokráciánkat. 

Ez talán némi magyarázatra szorulhat. Miért és mitől kell a demokráciát megvédeni, ha közös tapasztalatunk, hogy ez tűnik eddig a legrugalmasabb formának? Nos, a kedves olvasó engedje meg, hogy  most egy pillanatra elbújjak Buda Péter háta mögé, vagyis az ő idevágó szavait idézzem egy beszélgetésből (12:08-tól) - mert nagyon frappánsnak vélem. Tehát a demokráciák...

"... azok nem egy olyan állapotot tükröznek, hogy az emberiség szépen beleért, és innentől fogva majd ez lesz mindig. (Az egy) nem természetes állapota az emberiségnek, a demokrácia. Azt óriási társadalmi sokkok tudták létrehozni, megalkotni az ehhez szükséges mentális és eszmei hátteret, és ha ezek a sokkok eltűnnek, akkor hogy úgy mondjam, a dzsungel visszanő. Az embereknek a természetes ösztönei nem feltétlenül a demokrácia irányába húznak, nem feltétlenül abba az irányba húznak, hogy szépen egymással megbeszélve a dolgokat, kompromisszumokat kötve, leülve, megtárgyalva, mélyére ásva dolgoknak tervezzük meg az életünket, az együttélésünket. Hanem ennél jóval egyszerűbb, identitás alapú, érzelmi alapú válaszokat akarnak problémákra adni."

Kissé feszesebben összefoglalva tehát a demokrácia semmiképpen nem olyan alapadottság, ami nekünk embereknek magától értetődően jár. Mert nem vagyunk erre hajló természetűek: agresszívek, egymást taposók, sokszor a másik kárára érvényesülők vagyunk. Úgy formáljuk meg még a saját identitásunkat is, hogy sok esetben egy másik csoporttal szemben történik az identifikációnk - és aztán ennek mentén értelmezünk és látunk mindent. Nagyon tetszik Buda szóhasználata, amikor azt mondja, a "dzsungel visszanő". Pontosabban én sem tudnám ezt kifejezni: az emberi természetünk "dzsungeli" és nem demokratikus. A demokrácia ilyen értelemben valamiféle "kényszer", de mivel kellemesebbé és élhetőbbé teszi az életünket, olyasféle kényszer, amit úgy látszik megérte megfizetnünk magunknak.

Mielőtt a keresztény olvasók félreértenék: nem imádom a demokráciát és végső soron nem vagyok a demokrácia apologétája sem. A demokráciát emberi rendszernek vélem, de még mindig a legélhetőbbnek. Isten nem azért hozta létre az egyházat, hogy a "demokrácia evangéliumát" hirdesse, hanem azért, hogy Jézus evangéliumáról beszéljen - de a demokrácia talán a legjobb közeg ahhoz, hogy ezt megtegyük. Nekünk az evangéliumi értékeket kell megvédenünk és nem a demokráciát, és mégis amikor utóbbit próbáljuk védeni, azt az előbbi kedvéért is tesszük. 

Néha azt érzem, úgy kívánunk evangéliumi keresztényként élni, hogy közben ekézzük azt a közeget, ami többek között biztosítja számunkra, hogy szabadon éljünk a hitünk szerint. Persze a demokrácia kétségkívül együtt jár vadhajtásokkal, és különösen zavaró, amikor magát a demokráciát próbálják lebontani akár konzervatív, akár progresszív mozgalmak, társadalmi irányzatok, vagy bármilyen formációk. Ütközhetnek érdekek, elképzelések, spirituális irányzatok egymással, ez teljesen normális. Ami viszont aggályos, ha ezeket az ütközéseket karhatalommal és éppen a demokrácia megnyirbálásával próbáljuk orvosolni. Hát nem ilyenkor nő vissza a dzsungel? Nem az történik, hogy valójában érzelmi alapon és identitásunkra hivatkozva teret engedünk az ősi ösztöneiknek? Nos, vitassuk meg ezt a kérdést - hiszen addig jó, ameddig ezt szabadon megtehetjük: a dzsungel akkor kezd a legjobban visszanőni, amikor a vitáknak, a párbeszédeknek, és a dialógusoknak vége szakad. Elő tehát a bozótvágó késekkel!