A provokáció nem bunkóság

Van egy párt Magyarországon, amit politikai szimpátiától függetlenül jelentéktelennek nevezhetünk, de ha már teljesen súlytalanok, legalább a nevük jól hangzik: Párbeszéd. Nomen est omen, mondá a latin, de ez most sajnos nem igazán illik ehhez a párthoz, az ellenkezője viszont annál inkább...

Ha egy párt a nevében hordja a párbeszéd kifejezést, akkor nem tűnik a valóságtól elrugaszkodottnak arra gondolni, talán szívesen gyakorolják is magukat az ilyesféle tevékenységben. Igen hasznos foglalatosság ez egy olyan országban, ahol az igazi párbeszédekből egyre kevesebb fordul elő, főleg ami a politikai és társadalmi kérdéseket illeti. Viszont eszmecserébe bonyolódni csak azokkal jó és lehet, akikkel értelme is van. 

Na, ezekkel nincs. De nem is azt akarják, csak köpni egy nagyot. Egy akkorát, ami az egyház egészét nagyjából betakarja.

A Párbeszéd kitett az utcákra olyan megállítótáblákat, ahol az egyházról - rendkívül finoman fogalmazva - lesajnáló, gusztustalan, élesen pocskondiázó beállítással készült sötét árnyalatú képek láthatók. Bármely átlagos képességű ember ránéz ezekre, arra gondol majd, hogy ilyen az igazi gonoszság megtestesülése, papi ruhában. Mindez olyan szöveggel, amiben nem nagyon van köszönet. Komolyan, nekem a stílusról a második világháború alatt terjesztett propagandalapok karikatúrái ugrottak be. A Der Stürmerben és az ahhoz hasonló lapokban voltak ilyen hangulatú képek, amelyek a politikai vagy ideológiai ellenfeleket a világ legnagyobb söpredékének állították be. Ezzel akar ez a nemlétező párt egy konstruktív párbeszédre invitálni felekezeteket, hívőket, keresztényeket. Mondván, hogy ők csak provokálni kívánják az asztalhoz ülést és a dialógust. Nekik a szándékaik arról szólnak, hogy meg tudjuk beszélni az egyházzal kapcsolatban felvethető kritikus kérdéseket és tiszta vizet öntsünk a pohárba.

Nekem nem úgy tűnik.

Bevallom, a provokációt szeretem, sajnos nem művelem olyan magas szinten, mint Krisztus, de igyekszem tőle tanulni. Persze Ő sem volt finom, mondott keményeket, nyerset, karcosat, de miközben felháborított, csodálatos módon valahogy mégis vonzó maradt. Jézusban ez is imádható: ahogy provokál, vonz is, és akinek van füle, az hallja, aki hajlik rá, az a kemény szavak mögött megsejti a minket féltő szeretet szándékát.

A Párbeszéd akciója viszont szimplán csak bunkó és tapló. Úgy, ahogyan van, képpel és szöveggel. Mintha odamennék egy emberhez, akivel nem értek egyet, keményen orrbavágnám, és ahogy próbálná tamponálni a lecsorgó vérét, közben hátba is veregetném: ugyan már, ne vegye ezt annyira komolyan, én csak beszélgetni akarok. Az orrbavágás csupán egy gesztus, felkérés az őszinte eszmecserére.

Sokat kritizálom ezt a kormányt, véleményem szerint meg is érdemli. Hasonló stílust más kérdésekben simán letesznek ők is az asztalra. De az biztos, hogy ettől még a Párbeszéd politikusaival én nem kívánok egy asztalhoz ülni és úgymond beszélgetni a hitemről meg az egyházról. Nincs értelme, nincs közös pont, ahol találkozhatnánk, és őszintén szólva ha ők így keresik a társaságomat, jó is ha nem találkozunk. Persze egy statisztikailag is nehezen kimutatható formáció esetében talán odafigyelni sem érdemes a hangra, ami tőlük érkezik.