Nem mindig tudom, nem mindig értem miért csengenek össze a dolgok az életemben, de az elmúlt két hétben több, egymástól teljesen független csatornán is megtalált a klinikai halál, az elmúlás, a halál utáni élet kérdése. Egy közepesen izgalmas thrillert leszámítva, sosem én szaladtam az egyébként misztikusan érdekes problémakör után, hanem baráti beszélgetésekben, újságcikkben, sőt egy kórboncolási élményemben is feljött a kérdés. És ha már a misztika szót említettem, hadd fussak most el egy kissé ebbe az irányba!
Pedig a közhelykérdések valamiféle megválaszolásához éppen hogy nem ittasnak, hanem nagyon is józannak érdemes maradni. Főleg ami a halál utáni életet illeti.
A józan ész és hang tehát első körben azt mondatja velem, hogy én nem akarok meghalni, ahogyan senki más sem: ez egy ösztönös reakcióm, ahogyan kapaszkodom a saját létembe. Tudom persze, hogy előbb-utóbb mégis vége lesz mindennek és kénytelen leszek távozni a valóságból, és ez a tény bizony idegesít, még tudat alatt is nyomaszt. A racionális énem ezért azt üzeni nekem, hogy azért szeretnék hinni a halál utáni élet lehetőségében, mert ezzel a hittel tudom oldani a (tudat alatti) szorongásomat, és a halál előtti életemet jobban megélni. Ha ezen a bázison megállok, és innen magyarázok mindent, akkor persze azokra a jelenségekre, melyeket halálközeli élményeknek szokás nevezni, nem lesz túl nehéz magyarázatot találni. A halálközeli élmények eszerint az agy működésének némiképp rejtélyes metódusai, egy jó részüket mesterségesen is elő lehet idézni. A fénylények, az alagútélmény, a túlvilági boldogság érzete, sőt a testen kívüliség megélése mind-mind olyan jelenségek, amelyekre (tudomásom szerint) léteznek orvosi, tudományos, logikus levezetések. Vagy legalábbis: vannak elképzelések a mikéntekről és a hogyanokról. Összefoglalva, talán rendelkezünk egy olyan biológiai adottsággal, hogy az agyunk igyekszik megkönnyíteni nekünk a meghalás processzusát. Ennek a tünetei azok az élmények, melyeket halálközelinek nevezhetünk.
Ugyanakkor mind a racionális, mind az irracionális énem azt mondatja velem, hogy a természetes magyarázatok sem zárják ki a folytatás lehetőségét. Ráadásul a halálközeli élmények kapcsán nem is feltétlenül hézagmentesek a természetes magyarázatok: végső soron a konkrét élmény mindig az azt átélő konkrét ember élménye marad. Tudom, ez már a hit terepe, de ha Jézus feltámadását és az erről szóló gondolatokat is hozzáteszem mindehhez, növekszik a bizalmam ebben a kérdésben. A halál utáni élet problematikája persze továbbra is rejtélyes marad, mindig lehet még egy következő kérdést feltenni vele kapcsolatban, nyitva hagyni ajtókat, lehetőségeket, opciókat. A végső kérdések természete talán olyan, hogy soha nem tudjuk teljesen megválaszolni őket, és ezért irányítják újra meg újra magukra a figyelmünket.
És akkor itt jön a misztika meg a kételkedés...
A közelmúltban játszották a mozik a Konklávé című filmet, de én az eredeti Robert Harris regényt is olvastam. A történet szerint Lomeli bíboros (a filmben Lawrence-nek hívják), aki az egész pápaválasztó processzust vezeti, tart egy szentbeszédet az eseményt megnyitó misén. Itt a következő üzenetet mondja el a bíborosoknak, akik egyébként frakciókra szakadva és különféle lobbicsoportok mentén próbálják a pápaválasztást befolyásolni:
"Fivéreim és nővéreim, hadd mondjam el, hogy Anyaszentegyházunk szolgálatában eltöltött hosszú életem során az egyetlen bűn, amelytől minden másnál jobban megtanultam félni, a bizonyosság. A bizonyosság az egység nagy ellensége. A bizonyosság a tolerancia halálos ellensége. Még Krisztus is elbizonytalanodott a végén. ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI?, azaz: Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet? A kereszten töltött kilencedik órában kiáltott fel így kínjában. "Istenem, istenem, miért hagytál el engem?" Pontosan azért élő a hitünk, mert kéz a kézben jár a kétséggel. Ha csupán bizonyosság lenne, és nem lenne kétely, akkor nem lenne misztérium, következésképpen nem lenne szükség hitre. Imádkozzunk, hogy az Úr olyan pápát adjon nekünk, aki kételkedik, és az ő kétségei folytán a katolikus hit továbbra is élő marad, amely az egész világ számára inspirációt adhat."
Eltekintve most attól, hogy mennyire szimpatikus nekem protestánsként az egész pápaság rendszere (alapvetően nem az), az a gondolat fogott meg a regénynek ebben a részében, hogy a kérdés nélküliség kiöli a misztikát. Ahol nincs kérdés, nincs misztérium sem, hiszen nincs mire rákérdezni, s ahol nincs misztérium, hit sem igazán kell.
A halál utáni élet nemcsak egy végtelenül személyes, végtelenül érdekes, de végtelenül titokzatos csomag is. Pusztán racionálisan nem tudjuk felmérni hova vezet. Vannak olyanok, akik szerint sehova: mert nincs semmi a halál után, az ember testestől-lelkestől megsemmisül és elmúlik. Furcsa lehet, de bizonyos teológiai irányzatok is vallják ezt a nézetet, mármint hogy a szó szoros értelmében megszűnünk a halálban - és Isten majd a feltámadás során újjáteremt bennünket. (Ez a lélekalvás teológiai nézete, amit például az adventista egyház is követ.) Más felfogás szerint a lélek valóságos, vagy legalábbis van tudatunk, ami akár túlélheti a test elmúlását. Ugyancsak bármennyire furcsa, ezt nemcsak keresztények hiszik, hanem akár az egyre népszerűbb transzhumanizmus egyes követői, akik között inkább ateisták találhatók.
Nem tudunk tehát belenyugodni a saját halálunkba, még akkor sem, ha az mégis utolér bennünket. Hogy utána mi következik, az már hit és misztérium. Húsvéthoz közeledve most legyen elég ennyi is...
Krisztus nem bizonytalanodott el a végén szerintem, tudta végig hogy mi fog vele történni és hogy miért kell megtörténnie. Tudta, hogy Istennek az utolsó óráiban el kell tőle fordulnia a neki tulajdonított bűneink miatt, ez volt neki az igazán nagy fájdalom és szenvedés, elszakadni az Atyától.
VálaszTörlésEhhez kapcsolódik egy érdekes adalék, George Lamsa az arámi alapján így fordítja ezt a részt:
"And about the ninth hour, Jesus cried out with a loud voice and said, Eli, Eli, lama sabachthani! which means, My God, my God, for this I was kept! "
"Istenem, Istenem, ezért tartattam meg", ez azért egész mást jelent.
A kételkedés az ördög egyik legerősebb fegyvere, és mivel a katolikus egyház az ördög egyháza, a fekete menyasszony, nem véletlen hogy egy hollywood-i filmben (ami szintén a sátán egyik eszköze) is ez benne van.
Nem a kételkedés a legnagyobb baj- hanem a hazugság. (tudom azt írtad egyik legerősebb fegyvere) A kételkedés, ha alázattal történik és ennek ellenére, újra és újra megvallja az ember a hitét- tudva és akarva, az hatalmas dolog. Hiszen kísértéseknek vagyunk kitéve. Lehet Krisztus nem kételkedett életében, de halálában megélte teljes emberi kiszolgáltatottságát, "mindenben megkísértetett!"- azonban bűnt nem követett el! De igen, tökéletesen átélte az Atyától való elszakítottságot. Nem bizonytalanodott el, ez igaz- nem kételkedett. De ez nem zárja ki azt, hogy megélte lelkében a poklot.
TörlésGyurkovics Rita
Gy. Rita: Honnan tudod/veszed, hogy senki sem akar meghalni? Bocsánat lehet én másképp vagyok bekötve, de ki szeretne élni ebben a tönkrement, gyűlölettel teli, igazságtalan világban? Nyilván az, aki a maga pici/piti módján aránylag nyugalomban, egészégben, valamennyire "biztos" jövőképpel él.
VálaszTörlésSzámomra rettenetesen riasztó az a szó, hogy örökre. Ez a véges, korlátolt életem fogja "eldönteni" örök életemet? Hitem, bizalmam, bűnösségem? Cselekedeteim? Félelelmből nincs is értelme hinni. Akkor ott a másik, az "eleve elrendelés"- az sem jobb.
Nem láttam a Konklávét, én inkább az Egyházak bűnének érzem a bizonyosságot, nem egyes embereknek tulajdonítanám. A mindenki fölött álló, parancsolatokat adó (egyházi) egyházak bűne, egytől-egyig a prédikációkban megjelenő ellentmondást nem tűrő, rábeszélő, zsaroló emberi kinyilatkoztatások. Nyilván én a katolikus egyházat ismerem, de ahogy megyek a koromban előre, mindenütt így van. A miénk az igaz. Nálunk van az igazság. Nem lehetnek kérdések, bizonytalanságok. (elég ritka kivétel, amikor ezt megfogalmazzák lelkészek, papok) Még a bizonyságtételeket sem nagyon bírom, nem nagyon látom értelmét- igen vele ez törént, hála legyen az Úrnak- a másikkal meg más történt-
Én örökké nem szeretnék élni. De bizalmam van Krisztusban- és csakis Miatta adok bizalmat (bocsánat a pökhendiségért) Istennek, hogy jó lesz úgy, ahogy Ő eltervezte, akarta, létrehozta.
De ki mondja és ki garantálja, hogy az az élet odaát a végtelen időben- (tudom, nem lesz idő.. de én így fogalmazom) a végtelen időben, mi a garancia arra, hogy az, egy idő után nem fog megváltozni, megromlani- nem fognak-e fellázadni újra angyalok-bárki? Ki garantálja? Ott is mindenkinek szabad akarata lesz.
Jobb lenne a semmi.
Amúgy meg lesznek emberek, akik nem halnak meg testileg, hanem még élni fognak, mikor Krisztus visszajön a felhőkig és elragadtatik az eklészia, a menyasszony, Krisztus teste.
VálaszTörlés1Thess 4:16 Mert maga az Úr fog leszállni a mennyből riadóval, főangyal szózatával és Isten harsonájával, és feltámadnak először azok, akik Krisztusban meghaltak, >>
1Thess 4:17 azután mi, akik élünk, akik megmaradtunk, velük együtt elragadtatunk a felhőkben az Úrral való találkozásra a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk
Ezen filózom egy ideje már, hogy akkor hogyan lesz érvényes ezekre az emberekre, az hogy a bűn zsoldja a halál és minden ember meghal az Édenből való kiűzetés óta.
Kivéve persze Énok, aki szerintem előképe a pogányok elragadtatásának és Illés, aki szintén élt mikor felvitte őt Isten, aki meg előképe a zsidók elragadtatásának, így a két akol=egy nyáj lesz felvíve. De ők se élték át a testi halált.
Nyilván persze Isten döntése minden, ha így látta jónak, akkor biztos jó :)
Ha valaki kapott már erre magyarázatot Istentől, kérem ne tartsa magában :)