Tekintély vagy tekintélyuralom?

Az egyháznak még mindig van valamiféle tekintélye mind saját körein belül, mind azokon kívül. Nem mindegy azonban, honnan jön ez a tekintély: Istentől vagy mondjuk most így, "földi forrásokból". A kérdés révén kerül terítékre a tekintély dilemmája és vele együtt minden probléma, ami az egyház vállaira nehezedik.

Egyszerűen: nem tetszik - és ezt már egymilliószor leírtam itt a blogban - ha az egyház túlságosan összefonódik a politikával. Számos oka van, miért baj ez, de hadd mondjak most egy olyat, amiről talán eddig még nem tettem említést. Ez pedig az egyház tekintélye. Mert bizony, éljünk bármekkora szekularizmusban, az egyháznak még mindig van tekintélye, ezt pedig Istentől kapta akkor is, ha manapság a politika kíván tetszelegni a forrásaként! Ma ugyanis senki nem azt gondolja, hogy az egyház tekintélye isteni jellegű - viszont mindenki azt látja, csak a politika miatt van az egyház felsőbb polcra helyezve.

De kezdjük az elején és nézzük meg először azt, miért beszélhetünk egyáltalán tekintélyről!

A liberális beállítottságúak szeretik szajkózni az emberek közötti egyenlőséget, ám dacára minden filozófiai koncepciónak, ami ezt a gondolatot táplálja, az egyenlőség túltolt elképzelése eredendően hamis beállítás. Igen egyszerű oka van ennek: az emberek nem egyenlők. Nyilván, lehet és kell is olyan társadalmi megoldásokat kitalálnunk, amelyek csökkentik az emberek közötti felesleges távolságokat - például alapértelmezetten minden embernek joga van a boldogságához vagy az élethez -, de ettől még tudnunk kell, hogy ezek az általunk kitalált "távolságcsökkentő" technikák egy természetesen létező különbségre épülnek az emberek között. A természetes különbségek szembeszökők és tetszőleges számban megfigyelhetők. Egy koldusszegény családba születő gyerek, aki részeg édesanya révén látta meg a napot és értelmileg visszamaradott lesz, sajnos brutális hátránnyal indul azon társaihoz képest, akik egészséges és gazdag környezetben szocializálódnak. Természetes, hogy a szerencsétleneket felkaroljuk és támogatjuk - a kereszténység kutya kötelessége ebben jeleskedni - de tetszik vagy sem, az egyenlőtlenséget sehogy sem lehet felszámolni. A legodaadóbb karitativitás és a legelkötelezettebb szociális tevékenységek mögött is ott van a nyers valóság - az egyenlőtlenség ténye.

Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy az emberek közötti egyenlőtlenség faktumát a konzervatív oldalon sem kezelik túl szerencsésen, mert "remekül" felhasználják tekintélyelvűségen alapuló hierarchikus rendszerek építésére. Vagyis, ha már úgyis megvannak a "természetadta" eltérések közöttünk, akkor csináljuk úgy a társadalmat, hogy a tekintélyesebbek legyenek felül, a szerencsétlenebbek meg alul.  Hiszen nem kell annyira dacolni a természettel! Akinek több a lehetősége, akinek több adatott, aki közelebb van a tűzhöz, nagyobb a hatalma, vagy egyházi kontextusban meggyőzőbben tud hivatkozni Istenre, bibliaversekre, rangra és szentséges akármicsodákra, az lesz a ranglétrán fentebb. És még azt is mondhatjuk - némi joggal -, hogy ez "így természetes, hiszen az emberek eleve nem egyenlők". 

Az igazság az, hogy míg a liberális eszmélkedés előszeretettel tolja háttérbe az emberek közötti különbségeket és ezzel egyfajta valóságtagadásba menekül, a konzervatív szemlélet képes annyira kontrasztosítani ezeket, hogy azzal roncsoljon emberi sorsokat. Szögezzük le tehát: az emberek nem egyformák, ez a valóság és pont. És ahol nincs egyformaság, ott magától értetődően hierarchia lesz. Ahol pedig hierarchia van, szintén magától értetődően felbukkan a tekintély kérdése. Így kerül tehát a csizma az asztalra!

Nyilván a probléma összetett, de most hadd emeljek ki két fogalmat, mert ezeket előszeretettel keverjük össze egymással! Angolul írom le őket, mert még szemléletesebbek egymás mellett:

1. authoritativeness (tekintélyesség, autoritás, hitelesség)

2. authoritarianism (tekintélyuralom, autoritarizmus)

Komoly problémákhoz vezethet, ha az ezek mögött álló jelentéseket felcserélve használjuk. Én itt most a magyarítás kedvéért az elsőt mégis inkább tekintélyességnek, a másodikat tekintélyuralmiságnak fogom nevezni. Az első szerintem teljesen pozitív: ez az, amikor valakinek egyszerűen tekintélye van. Az autoritás igenis lehet olyan tekintély, ami jogot ad az embernek bizonyos cselekvések előírására. Ám emellett - és ez fontos különbség szerintem - nem feltétlenül ad erőt is a cselekvés kikényszerítésére. Mondok egy példát. Egy orvosnak van autoritása. Mivel szakember, tekintélye és súlya van annak, amit mond. Ezzel a tekintéllyel előírhatja a betegnek a gyógyuláshoz vezető cselekvés módját, de arra már nincs hatalma, hogy kikényszerítse a gyógyszerek beszedését és retorzióval büntesse a beteget, ha az nem akarja például megműtetni magát. A tekintélye csak addig terjed, hogy kijelentheti: "Vegye be ezt a néhány bogyót, ha egészséges akar lenni!"

Az autoritarizmusra építő tekintélyuralom viszont ennél sokkal messzebb akar menni. Parancsokat osztogat és azt is kikényszeríti, vagy intoleráns módon érvényre juttatja, hogy azokat betartsák. Ez egyébként bár iszonyúan hangzik, határhelyzetekben lehet akár jó is. A rendőrség nemcsak autoritatív, hanem autoritarista módon is jogosult fellépni. Nem ér véget a működése ott, hogy közli az emberekkel mi a rendőri eljárás menete, de el is járhat erőszakosan, letartóztatva és előállítva az elkövetőket.

Talán nem tűnik nagy ostobaságnak azt mondani, hogy Isten nyilván mindkét tekintélyi megoldással rendelkezik. Ő azonban nem is lehet túl nagy kérdés: feltételezhető egy istenségről, hogy meg tudja választani mikor és hogyan éljen a tekintélyével. A nagy dilemma persze inkább maga az egyház. Vajon melyik pólus felé kell inkább gravitálnia: a tekintélyesség vagy a tekintélyuralmiság felé? Nyilván minden értelmes ember az elsőre szavaz - és a borzasztó az, hogy adott helyzetben mégis felüti a fejét a második. A történelmi tapasztalat az, hogy amikor az egyház a tekintélyuralmiság felé mozdult el, ez mindig a valós tekintélyét csorbította. Másként fogalmazva, ha a tekintély nemcsak annyit jelentett, hogy súlya van az egyház szavainak és tiszteletet parancsoló módon szólal meg, hanem valamiféle hatalmi erő bevetését is, azt mindig a valós tekintélye szenvedte meg végül.

A tekintélyt az emberek szívesen adják meg olyasvalakinek, akik a szavaival és a tetteivel rászolgál erre. A tekintélyelvűek azonban kikényszerítik maguknak a tekintélyt - márpedig a kikényszerített tekintély nem valódi tekintély. Egyszerűbben: az emberek önként akarják megadni a tiszteletet valakinek. Ha ezt kipréseljük belőlük, az nem lesz valódi tisztelet - sőt a "kipréselő" tiszteletének csökkenéséhez vezet, akit meg fognak utálni ezért.

Nos, szerintem pontosan ezért van nagyon nehéz dolga az egyháznak: meg kell találnia az útját, hogy tiszteletet vívjon ki magának azzal, amit tesz és mond, miközben nem szabad átcsúsznia a tekintélyuralmiságba, hogy a tiszteletet valamilyen módon kicsikarja az emberekből. Rá kell jönnie és állandóan keresgélnie kell, miként lehetne valódi tekintélye, amit a teljesítményével és a hozzáállásával mindig megerősít a társadalomban - ahelyett, hogy egyszerűen elvárná a tiszteletet a körülötte lévő társadalomtól. 

No, most jutottam el ahhoz, amit valóban mondani szeretnék: amikor az egyház az Istentől kapott tekintélyét felcseréli a politika által biztosított tekintélyre, tipikusan akkor csúszik át tekintélyességből tekintélyuralmiságba! Akkor történik meg az, hogy nem tiszteletet vív ki magának, hanem szimplán csak megszerzi és utána elvárja a politikai háttere miatt. Éppen ezért a magam részéről inkább előnyben részesítek egy önmagáért küzdő egyházat, ami állandóan keresi a megoldásokat arra, hogyan legyen tisztelhetőbb, azaz tekintélyesebb, mintsem egy olyan egyházat, aminek a tekintélyét mindig külső forrásból kell újra és újra biztosítani a politikai hatalom által támogatva. Az egyháznak önmaga erőfeszítései révén kell kivívnia, hogy az emberek meglássák rajta: Istentől származtatott tekintélye van. Sajnos a helyzet az, mivel pont ez nem látszik manapság, az egyház a politikához fordul némi tekintélyért. A politika pedig bizonyos előnyök miatt szívesen csöpögtet az egyházba autoritatív cseppeket. Ez azonban illúzió és hosszú távon megbosszulja magát. Ma olyan időket élünk, hogy az egyház nem állna meg a maga lábán, a maga tekintélye súlya alatt. Mankókkal kell, kívülről erősítgetni és tekintéllyel felruházni. De mi lesz akkor, ha az is elesik, aki a mankót adja?

Tovább

Miért nem elég egy sima "Mea Culpa"?

A megbocsátás témája rendre előkerül, mégpedig főként és elsősorban pasztorálpszichológiai kontextusban. A bocsánatkérésé viszont már jóval kevésbé. Az ok világos. Bocsánatot kérni rosszabb és kellemetlenebb, mint megbocsátani. A bocsánatkérés során nem mi vagyunk nyeregben, mint akik a másik ember felé lehajló jóindulattal osztogatják a megkönnyebbülést, hanem nekünk kellene valamiféle kiszolgáltatottabb pozícióból bocsánatot kérni. De miért írok erről?

Ott, ahol az erkölcsi felelősséget még komolyan veszik, a megbocsátás és a bocsánatkérés kikerülhetetlenül fontos, szinte már egzisztenciálissá emelkedő kérdések. A mai kereszténység egyik tragédiája, hogy a kettő közül igazából egyikben sem jeleskedünk, de főleg nem az utóbbiban. Az elmúlt hónapokban többször is írtam ismert keresztény személyiségek bűneiről, sőt egy videós fórumbeszélgetésben is részt vettem Márkus Tamással és Bolyki Lászlóval. A téma azóta sem enged el, nem hagy nyugodni, mert sokkal többfelé ágazik, minthogy jól kibeszéljük az egyház hibáit és aztán megállapítsuk, kvalifikált és színpadon álló keresztények mekkorákat hibáznak. Rengeteg fontos kérdés kerül általa felszínre, melyek megválaszolása megérdemli a mélyebb utánagondolást. Mutatok máris egy fontosat, melyet talán így lehet megfogalmazni:

Vajon elegendő-e egy szimpla "Bocsánat" vagy "Ne haragudj" mondatocskával letudni egy bocsánatkérést?

Gondolom mindenki sejti, hogy itt nem olyan bűnökről és balfogásokról beszélek, amikor valaki véletlenül rálép a mellette álló lábára... Illusztrációként hadd mondjak egy kitalált példát. Tegyük fel, hogy van egy gyülekezet, ahol az egyik presbiter folyamatosan abúzálja a gyámoltalanabb tagokat és presszionálja a "kicsiket" (a hitben gyengéket vagy keresőket). Senki nem mer szólni neki, és még az is lehet, hogy a pozíciójánál fogva, a bibliai műveltsége okán vagy más dolgok miatt olyan autoritással rendelkezik, hogy ezt következmények nélkül megteheti. Ha végül mégis kénytelen szembesülni a saját vétke súlyával, aligha gondolhatja komolyan azt bárki, hogy elegendő lesz részéről egy "Bocsánat" szócskát odavetni - és ezzel akár évtizednyi károkozás automatikusan el is van intézve.

De akkor mit kellene tennie a bocsánatkérés kontextusában? Azon túl, hogy az ilyen presbitertnek nyilván rögvest be kell fejeznie minden szolgálatot a gyülekezetben, magához a bocsánatkéréshez elegendő egy kurta kis mondatocska, vagy zsákruhára és hamura is szükség van, vagy esetleg derék flagellánsként még önkorbácsolás is szóba jöhet?

Az ilyen kérdések megválaszolásához szerintem fontos tisztán látni, hogy egy igazi bocsánatkérés mögött mindig igazi bűnbánat áll, az igazi bűnbánatot pedig igazi bűntudat hajtja. A bűntudat azonban komplex érzelem. Horváth-Szabó Katalin a vallási viselkedés pszichológiájáról szóló munkájában szépen megfogja a lényeget:

"Ahhoz, hogy a fejlődő ember bűntudatot éljen át, a személyiség olyan összetevőinek bizonyos szintű fejlettségére van szükség, mint az én kialakulása, önreflexió, kötődés, a társas szabályok belsővé válása, a lelkiismeret, az értelmi működés magasabb szintje."

Jól látszik, hogy a bűntudat kiváltásához számos ilyen és ehhez hasonló működésünk összhangjára van szükség. Kiemelve csupán egyet, vajon hogyan lesz képes igazi bűntudatot átélni az az ember, akinek nincs semmiféle önreflexiója és nem értékeli ki a saját cselekedeteit, vagy a társas szabályokat magára nézve nem tartja érvényesnek? Könnyen belátható, hogy sehogy. Formálisan bár rá lehet kényszeríteni, hogy kérjen bocsánatot, valójában ezzel nem jár majd együtt csekélyke belső megélés sem. Az így kicsikart "bocsánatkérés" sokkal inkább egy udvariassági gesztus, mintsem mélyről jövő meggyőződés amellett, hogy valamit a helyére kell tenni.

A bűntudat kezelésének kérdése sem igazán egyszerű, és ami megnehezíti, az az ösztönös reflex, ahogyan az ember a saját bűntudata felé fordul. Ha ugyanis bűntudatunk van, azzal a legtöbbször együtt jár bizonyos szégyenérzet. A szégyen pedig elbújásra ösztökél. Nem véletlenül látjuk ezt a klasszikus bűneset sztorijában, mindjárt a Biblia legelején, amikor Ádám és Éva elkövetik az ősbűnt, fel is támad bennünk a szégyenérzet és ezt úgy kezelik, hogy el akarnak rejtőzni Isten elől. Emiatt fordul elő, hogy ha egy ismert keresztény szolgáló el is jut valamiféle felismerésig és kialakul benne igazi bűntudat, a szégyenérzetét már nem tudja jól kezelni és egyszerűen próbál meghúzódni a háttérben - hátha majd magától megoldódik a dolog, majd az idő "betemeti" a sebeket.

Pedig bármilyen furcsa, de ha az ember a szégyen feszültségét képes másokkal megosztani, ez fogja benne igazán csökkenteni ezt a feszültséget. A bocsánatkérés és kiengesztelés nemcsak a biblikus útja a bűntudat megoldásának, hanem lélektanilag is ez a legjobb.

Az a folyamat, amiről ebben a bejegyzésben beszéltem, talán így vázolható fel a legszemléletesebben:

bűn - >  bűntudat - > szégyenérzet - > bocsánatkérés + kiengesztelés

Mivel ez most itt nem egy könyv, hanem csak egy blogbejegyzés, amit nem szeretnék a végtelenségig nyújtani, ezen a ponton megállok. Tudom, hogy kismillió kérdés felmerül, és ezekről beszélni kell. A legfontosabb, amiért ezt a bejegyzést megírtam az volt, hogy rámutassak: egy komoly bűn elrendezéséhez egyszerűen be kell érnie folyamatoknak az ember lelkében. Fel kell épülnie benne az igazi bűntudatnak, meg kell tanulnia kezelni a bűntudat miatt feltámadt szégyent, és ehhez bizony időre van szükség. A félfogról odavetett "mea culpa" pontosan ezért semmire sem elég. És éppen ezért nonszensz, amikor egy szolgáló elbukik, hogy sietve és kapkodva akar (jó esetben) pontot tenni súlyosabb bűnei végére. Évekig abúzál másokat, esetleg házasságtörést követ el, pénzt vág zsebre, ami nem az övé - aztán imádkozik mintegy két és fél percben Istenhez, hogy "bocsássámegámen"... mintha ezzel a hirtelenségből elkövetett tiszteletkörrel mindent egy csapásra képes volna lezárni. A súlyos bűnöket elkövető szolgálóknak nem azért kell parkolópályára állniuk hosszabb ideig, mert az egyháznak kutya kötelessége ezzel büntetni őket, hanem azért, mert az igazi megbánás megszületéséhez felismerések sorára van szükség. Ahhoz pedig idő kell - ilyen egyszerű.

Mindez természetesen a bűntudat kezelésének főként a lélektani oldala, és akkor az erkölcsi, teológiai, biblikus feléről még nem is nagyon beszéltem. Itt van az idő, hogy ezeket a kérdéseket leporoljuk és minden szemszögből alaposan áttekintsük - mármint ha valóban érdekeltek vagyunk a saját dolgaink megjobbításában. 

Tovább

Az abszolút semmi

Végső soron csak magamnak köszönhetem, hogy engedtem a clickbait cím csábításának és aztán végig is néztem a Szemlélek interjúját Nathalie Becquart-tal. De tényleg kíváncsi voltam arra, vajon hogyan fog megújulni a katolikus egyház - ugyanis erre utal a videó címe -, úgyhogy egy igazi szinódusi altitkár adott ezzel kapcsolatos interjút Gégény Istvánnak. Sajnos.

Ha az olvasó képes ebben a melegben rávenni magát, hogy végignézze és meghallgassa az év legfeleslegesebb interjúját, ám tegye, én nem akarom lebeszélni róla. Ugyanakkor a kevésbé mazochista szemléletűek kedvéért mégiscsak összefoglalom néhány mondatban miről beszélt egymással Gégény István és az előbb említett (egyébként kedves és nyájas) Nathalie Becquart, amikor a katolikus egyház teljes megújulásáról mintegy háromnegyed órában diskuráltak a kamera előtt. Tudni kell, hogy idén októberben mintegy négyszáz katolikus szakértő fog tanácskozni a Vatikánban azokról a felismerésekről, melyek a videóban megfogalmazásra kerültek, vagyis  hát mondjuk ki kerek perec: az abszolút semmiről. Ezt egészen komolyan mondom. Ritkán találni olyan videót, amelyben ilyen terjedelemben értekezik két ember egymásra felhalmozott közhelyekről - első és második reflexfelismerésként a Telexes srácok paródiája ugrott be, amely tökéletesen illusztrálja a lényeget. Lejutottunk a nullaponthoz, a koromsötéthez, az innováció zérusához, ami a nyári uborkaszezon kongó ürességéhez legalább szervesen illeszthető.

A háromnegyed órás, katolikus egyház megújulásáról szóló beszélgetésből megtudhatjuk a következőket:

1. Meglepő, de a világ nem olyan, mint a középkorban vagy csak száz évvel ezelőtt volt.
2. Érdemes rájönni arra, hogyan tudunk jól beszélni a hitünkről.
3. Nemcsak a papságnak van szerepe az egyházban, hanem a laikusoknak is.
4. Figyelni kell a Szentlélekre, mert a Szentlélek nemcsak a papok és püspökök száján keresztül tud szólni, hanem akárhogyan.
5. Klassz dolog, ha szeretjük és támogatjuk egymást, hiszen mindannyian Isten Családjához tartozunk!
6. Immár a huszonegyedik században járunk és esetleg a nőknek is nagyobb szerep juthat az egyházban.
7. Nem pusztán az egész egyháznak kell megújulnia, de az egyéneknek is külön-külön.

Ezek tehát azok a galaxisrobbantó felismerések, melyeket a katolikus egyház 2023-ban ízlelget a Föld nevű bolygón. A fenti hét pontban megfogalmazott gondolatok erejét - melyek egy része tetszőleges amerikai szépségkirálynő választás színpadán megállná a helyét - jól mutatja, hogy Becquart szerint már visszajelzéseket is kaptak bizonyos emberektől. Többen örömmel és boldogan üdvözölték a dolgot, hiszen ez az első eset(!), hogy az egyház igazán meghallgatja őket. Ezt nevezik a videóban "meghallgató egyháznak" - külön nevet érdemelt a dolog, hiszen valamiféle újszerűen ható jelenség van mögötte.

Hát akkor, oldjuk le a saruinkat testvérek! Ez már igen! A Vatikánban ráébredtek arra, hogy az egyházban vannak emberek. Akiket meg lehet hallgatni. Akik csinálhatnak valamit. És nők is vannak. A nők is képesek valamit tenni. Ez egészen fantasztikus: most már megszólalhatnak a fanfárok, ropoghatnak a pezsgősüvegek.

Azt hiszem tényleg gratulálnunk kell a katolikus egyháznak: nem semmi, hogy fél évezreddel Luther és a reformáció után rájöttek arra, az egyház laikus mozgalom kellene legyen. Igazán mélyek és elementárisak a felismeréseik arról is, hogy fergeteges dolog egymást szeretni, valamint a Szentlélek nem kizárólag klerikusok révén működik. Ezért tényleg érdemes lesz összehívni a Nagy Katolikus Lakógyűlést októberben és akár egy évig diskurálni a fentiekről.

Ha az olvasó cinikusnak és keserűnek érzi a tréfálkozásomat, kérem ne engem hibáztasson érte, mert nem én tehetek róla. Nem lehet komolyan venni egy olyan egyházat, ami ezt csinálja velünk. Mivel azonban ismerek katolikus filozófusokat, gondolkodókat, írókat, véleményformálókat, akik bőven az óvódás szint felett tevékenykednek, gyanítom azért, hogy nem olyan szörnyű a helyzet, amilyennek  itt mutatja magát. Inkább fogjuk rá arra, hogy az interjúalany valamiért nem kívánt konkrét részleteket felfedni a nagy katolikus reform kapcsán, helyette egy nagy csokor szóvirágot és kedélyesen összeömlesztett közhelyet varázsolt a nézők elé. Persze ha tényleg ez történt, akkor megint nem világos miért kellett így lennie. Mert ebből inkább csak az jön át minden közepesen normális embernek, hogy a katolikus egyháznak gőze sincs arról mit kellene tennie saját megújulása érdekében, viszont összehív egy tanácskozást, hogy úgy tegyen mintha mégis tudná. 

Egy dologban viszont igazat adok Becquartnak: a változás tipikusan alulról szokott megindulni és nem felülről, vagyis a laikusok oldaláról. Ha viszont így van, akkor pont nem egy Nagy Katolikus Lakógyűlés fog bármilyen reformot elhozni, az ebbe ölt energiát inkább a laikusok támogatására kellene fordítani. 

Reméljük ennek felismeréséhez nem kell újabb ötszáz esztendő számukra!

Tovább

Elkezdődtem!

Kis lépés nekem, nagy csapás mindenkinek: mostantól fogva nemcsak itt a blogban rontom a szellemi levegőt, hanem saját podcastom is indul a Pünkösdi Teológiai Főiskola támogatásának köszönhetően. Az új műsor címe nagyon frappáns: Sytka. A kérdés tehát már nem pusztán annyi, hogy "tudsz Sytkául olvasni?", hanem kiegészül ezzel: "tudsz Sytkául nézni?" Ha nem, az sem probléma!

A saját blogom bár én írom, de nem rólam szól (szerencsére) - és nyilvánvalóan ugyanez lesz a helyzet a frissen induló podcast-ommal is. Bevallom őszintén, ki nem állhatom látni magam vizuális formában, amibe a szobatükör látványától a fotókon át a mozgóképig minden beletartozik. De nem is magam kívánom nézegetni, pláne másnak mutogatni. A tervem az, hogy havonta egyszer, nagyjából 50 perc időtartamban érdekes embereket invitálok a stúdióba, akikkel mindenféle őket érintő témákról beszélgetek. Nem meglepő módon a témákban a hit valamilyen formában elő fog kerülni: és persze egyáltalán nem kikötés, hogy a vendégemnek hívőnek kell lennie. Amit kerülni szeretnék, az a politika és különösen is a pártpolitizálás.

A helyzet az, hogy bár engedni szerettem volna az új idők szelének - ez a magyarázata a podcast létezésének -, de ez nem azt jelenti, hogy máris profi műsorvezető lennék. Arra kérem tehát a kedves olvasót és nézőt, hogy adjon időt a sorozat beérésére és viselje türelemmel a balfogásaimat! Ha pedig olyasmit talál egy-egy beszélgetésben, amit szívesen zsebre vágna és megjegyezne magának, csak bátran tegye!

Az első adásban az ismert költőt, írót, műfordítót, azaz Lackfi Jánost kérdezgettem olyasféle témákban, hogy milyen érzés élő költőként tankönyvekbe kerülni, nem-e luxus közéleti kérdésekben csendben maradnia, vagy nem tart-e attól, hogy Isten csupán költői metaforává válik a tolla hegyén számára?

Nézd meg az első adást itt - és persze megköszönöm, ha megosztod, valamint feliratkozol a csatornára is:

Tovább

Interjú dr. Random Imre teológussal 2050-ből

 "Az a szerencse, hogy most 2050-et írunk, amikor már a hátunk mögött tudhatunk minden fölös társadalmi vitát a melegkérdésről" - mondta egy friss interjúban Dr. Random Imre, a Teológusok a Nagyon Melegekért Alapítvány (TNMA) elnöke, aki arról is beszélt, hogy a heteroszexuális kisebbség csak egy hangos lobbicsoport, ami egyházpolitikai hatalmat akar a magáénak tudni, ennél többre azonban nem képes.

- Ön jelenleg az Egybesült Katoprotestáns Felekezet egyetemén tanít eiszegetikát, aminek nem sok köze van a szexualitáshoz. Mégis, akkor mennyire van egy ilyen pozícióban álló embernek mértékadó hangja a nemiség kérdéseiben?

Random Imre: Azt hiszem a szexualitáshoz valamiképpen mindannyiunknak köze van, ez nem szakma vagy hivatás kérdése. Az elmúlt évtizedek nemiséget illető skálázásai elég meggyőzően kimutatták, hogy a nemi irányultság meglehetősen fluid fogalom. Ma már tudjuk, hogy nem csupán nők és férfiak léteznek - sőt, ezeket a kategóriákat lassan már a múlt csökevényes ismerethiányához kell sorolnunk -, hanem férnők és nőferek, ahogy ma divatos mondani. Más hermeneutika szerint úgy is felfoghatjuk az egészet, hogy léteznek hideg emberek, aztán langyosak, ezután jönnek a melegek, a nagyon-nagyon melegek és végül a skála másik pontján állnak az ún. tűzforró irányultságúak.

- Amiket mond, ma már trivialitás, de továbbra sem világos, egy teológus miért foglalkozik ezzel. Mi az Önök alapítványának a célja?

RI: Nézze, az egyház tanult a múlt hibáiból, de még mindig vannak olyanok, akik próbálják visszafordítani a kegyességi fejlődés szekerét abba a világba, ami 2050-ben már elfogadhatatlan és régóta nem létezik. Egyesek addig is elmennek, hogy heteroszexuális lelkészeket szentelnek fel, ráadásul olyanokat, akiknek gyermekeik vannak - és ezek a gyermekek bizony szexuális úton fogantak meg, így jöttek világra. Ez teljesen nonszensz. Ráadásul, nagyon nehéz ezzel mit kezdeni. Az Alapítványunk igazából ezeket az ún. "nagyon hideg" embereket szeretné érzékenyíteni, és ahogy teológusnyelven szoktuk mondani, "megforrósítani" őket (a görög hevülosz kifejezésből származik az elnevezés), azaz melegebbé tenni.

- De miért nem lehet a nagyon hidegeket egyszerűen élni hagyni? Ha ők így élik meg a szexualitásukat...

RI: Az egyháznak Krisztustól kapott felelőssége van, hogy Isten szeretetét és az ebből következő erkölcsi viszonyulást minél jobban bemutassa és támogassa a társadalomban. Nyilvánvaló, hogy katoprotestánsként nem támogathatunk olyan folyamatokat, melyek a társadalom kihűléséhez, azaz teljes heteroszexualizációjához járulnak hozzá. A genetika fejlettségének köszönhetően ma már nem probléma az emberi populáció tetszőleges számú reprodukciója. Egyébként nem is azzal van baj, ha két hideg ember megéli egymással a szexualitását - ez egy bizonyos határig az ő dolguk, csinálják a négy fal között, csak ne vonuljanak utcára vele! -, hanem ha gyermek fogan ilyen esetben. Miért kockáztatnánk bármit is, amikor kezünkben vannak olyan reproduktív eljárások, melyek kizárnak minden rendellenességet, a rossz dolgok szülőktől való öröklését? Ha az egyház olyan lelkészeket szentel fel, akik hidegek, ráadásul gyerekeik vannak, ez nem lesz meggyőző üzenet a külvilág felé és tovább csökkenhet a létszámunk.

- Őszintén szólva, most sincsenek túl sokan...

RI: Ez sajnos igaz. A TNMA egyik nem titkolt célja az is, hogy ezen segítsen.

- Hogyan? Mi lehet a titka az egyház növekedésének?

RI: Erre nincs egyértelmű válasz. Az viszont biztos, hogy többet kell beszélnünk Jézus szeretetéről - és kevesebbet a bűnről. Isten szereti a melegeket, a nagyon-nagyon melegeket és pláne a tűzforrókat. Ez a lényeg, ezt kell megérteniük az embereknek.

- Erre egy hideg azt mondaná, Isten őket is szereti.

RI: Nos, itt kezdődnek a teológiai problémák. Persze, Isten valahol szereti őket is, de a hidegség és a nagyon hidegség nem feltétlenül pozitívumok. Itt azért válasszuk ketté, hogy Isten szeret, meg hogy Isten a pokolba küld. A kettő természetesen nem áll ellentmondásban, hiszen Isten jót akar azzal, hogy a hidegeket a pokolba küldi: gondoljunk csak bele, a pokolban meleg van - tehát azt kívánja itt érzékeltetni a szöveg, hogy Isten mintegy felmelegíti (hevülosz) a hidegeket, vagyis normális, meleg emberré akarja tenni őket. Döbbenetes, de még a 21. század elején is akadt olyan teológus, aki a poklot valamiféle örök ítélet helyének tartotta és nem a felmelegítés helyének. Pedig világos, hogy ez a hely a hidegeknek van fenntartva, hogy melegek legyenek. Aztán végül mindenki üdvözülten és felforrósodva megy a mennybe.

- Ön, mint az eiszegetika professzora írt is erről egy könyvet "Meleg leszek" címmel, amit az Önök alapítványa adott ki. Milyen visszajelzések érkeztek a kiadványról?

RI: Eddig én csak pozitív visszajelzéseket kaptam, mindösszesen egy esetről hallottam, amikor egy heteroszexuális kisebbségi egyesület egyik tagja ledarált egy példányt belőle - de ezek partikuláris jelenségek, nem kell törődni velük.

- Engedjen meg azért még egy kérdést, hiszen a nagybetűs Könyv, vagyis a Biblia az elkeseredett hideg teológusok szerint nem beszél túl pozitívan a melegségről. Erre mi az eiszegetikai válasz?

RI: Először is, kíváncsi lennék melyik revideált ferdítést használják ezek az ún. teológusok? Alapítványunk egyik küldetése az is, hogy revideálja a revideált bibliafordításokat, majd az így revideált fordítást újabb revideálásnak vesse alá, aztán következhet az újrarevideált ferdítés újrarevideálása. Ez egyébként az eiszegézis egyik feladata is a teológiában. Ha valaki egy olyan bibliaferdítést használ, ami korszerű és szakmai alapú munkának volt alávetve, kizárt hogy a múlt hibás bibliafordításai befolyásolják.

- Ezek szerint akkor minden rendben.

RI: Abszolút! Van okunk reménykedni, hogy a katoprotestáns felekezet létszáma akár elérheti az ezret is a közeljövőben!

Tovább

Ezékiás árnyéka és a pedagógusok...

Ezékiás király az Ószövetség beszámolója szerint remek uralkodója volt Júda országának - mégis csinált egy meglehetősen nagy hülyeséget... Hogy miről van szó és mi köze ennek a Magyarországot jelenleg igencsak sújtó tanárproblémának, nos az reményeim szerint kiderül a bejegyzés második felében. Addig az olvasó türelmét és értő olvasását kérem! :-)

Iszonyú meleg van, és ilyen időben pláne nem kívánom fárasztani az olvasóimat az Ezékiás királyt egykor körülvevő politikai-gazdasági helyzet részletes elemezgetésével (pedig őszintén mondom, nagyon érdekes!), a lényeg röviden annyi, hogy szegény Ezékiás egy pattanásig feszült geopolitikai helyzetben volt kénytelen uralkodni. Mi okozta ezt a feszültséget? Asszíria maga. Az asszír birodalom árnyéka vetült nemcsak Júda országára, hanem nagyjából mindenkire a környékén - és bizony Asszíria iszonyú kemény ellenfélnek bizonyult. Könyörtelen volt, bestiális, brutális, aki sorra alázta meg és tette hűbéresévé az ellenfeleit. Júda is kénytelen volt fejet hajtani, adót fizetni, megtűrni az asszír bálványokat és az asszír befolyást a saját országában. Nos, ilyen félig-meddig leigázott helyzetben kellett Ezékiás királynak az országát navigálnia, ahol persze egyre csak nőtt a népharag a közállapotok miatt.

És mintha ez nem lenne elég, Ezékiás ráadásul beteg lett, mégpedig halálos beteg. Eredetileg meg is kellett volna halnia, ám a Biblia tanúsága szerint Isten végül megkönyörült rajta és adott neki még 15 életévet. Amikor Ezékiás csodás módon felépült fekélyes betegségéből, ennek híre ment Júda országhatárain is túlra, s többek között eljutott Merodach-Baladánhoz (volt egy bonyolultabb neve is: Marduk-appla-iddina, azaz "Marduk adott fiút", de az olvasó idegrendszerét kímélve ezt a nevet most mellőzöm...). Ez a Merodach-Baladán egy meglehetősen vállalkozó szellemű, lázadó fiatalember volt a Babiloni birodalom élén, aki történetesen utálta az asszírokat és ő is próbálta lerázni magáról az asszír igát. Nos, ez a figura követeket és ajándékokat küldött Ezékiáshoz, mondván mennyire örül ennek a csodálatos, isteni gyógyításnak és mennyire boldog a tudattól, hogy Júda királya mégsem halt meg. Persze, a politika az ókorban is politika volt: csak a bolondnak nem világos, hogy ez nem puszta diplomáciai húzás akart lenni. Merodach-Baladán ajándékai és követei valójában megpróbálták rávenni Ezékiást, hogy szálljon be az Asszíria elleni lázadásba (ez aztán meg is történt), no meg ha már arra jártak, kicsit azt is megkísérelték, hogy körülnézzenek az országban...

Ezékiás meglehetősen ostobán kiváló partnernek bizonyult ebben. Szépen megmutatott nekik mindent. Kicsit úgy lehetne ezt mai nyelven visszaadni, mintha valaki eljönne Magyarországra, mi pedig a fene nagy barátság okán az állami és nemzetbiztonsági titkokat is beleértve cakk-pakk beavatnánk mindenbe. Elég nagy marhaságnak tűnik és az is volt. Ézsaiás próféta el is battyogott Ezékiás királyhoz és dörgedelmesen azt monda (parafrázis következik): "Drága szívem, Isten üzeni neked, hogy mivel ekkora marha voltál, az fog történni, hogy a babiloni birodalom a jövőben megfoszt minden értéktárgyadtól, de még az unokáidat is rabosítja és lekopasztja az egész országot." 

A nehezen emészthető reakció, ahova szerettem volna eljutni az előző bekezdések révén most jön. Ezékiás király elmélázott Ézsaiás jövendölésén és válaszul ezt mondta: "Remek! Akkor tehát ez már nem az én életemben fog bekövetkezni. A lényeg, hogy most béke és nyugi legyen." Írjuk a javára, hogy legalább őszintén beszélt.

Ugorjunk a mába. Mert ezt bizony mondhatta volna egy mai, magyarországi politikus is. Ahogy elnézem a közoktatás állapotait, pontosan ilyen most a helyzet. Szorongató geopolitikai szituáció, vergődés a nagyhatalmak árnyékában, és mindeközben a széteső tanárszakma... A látható reakció pedig erre igazán "ezékiási": mindegy most mi van, a jövő nem izgat minket, a lényeg hogy legalább jelenleg béke legyen... Az oktatás kérdése és ennek a teljes legatyásodásnak a következményei majd a következő generációk fejfájása lesz, nem a miénk! Hát akkor majd fájjon az ő fejük!

Az elmúlt napokban abban a kellemes élményben volt részem, hogy saját gyerekeim volt tanáraival tudtam kicsit beszélgetni - mégpedig olyan emberekkel, akik a kifejezés legnemesebb értelmében igazi pedagógusoknak mondhatók. Olyan tanárokra gondoljunk, akikért a szülők és a gyerekek egyaránt rajonganak és akik több évtizeden át dolgoztak egyazon iskolában. Sokat próbált, sokszorosan hitelesnek bizonyult emberekről van szó. Szinte hihetetlen, de nemcsak az előbb említett tanárok, hanem még az iskolaigazgató is valóságos "popsztár" volt a gyerekek és a kollégák köreiben. Igen, ez itt történt Magyarországon, csupán néhány évet kellene visszamenni az időben.

Aztán a hatalom és a politikai akarat beleköpött az egészbe. Az igazgató nyugdíjba ment és már volt utódja is - de őt "természetesen" azonnal eltávolították és beraktak a helyére egy teljesen alkalmatlan, bunkó nímandot, aki szakmailag semmiféle kompetenciával nem rendelkezik az oktatás területén. Az előbb említett két pedagógus - és mellette mások is - persze záros határidőn belül felmondtak - noha a szülők maguk is tüntettek a változtatások ellen. Ez egyáltalán senkit nem érdekelt a hatalom oldalán. Közben kiderült, a városrészben lévő másik iskolában most éppen ugyanez a folyamat zajlik. Most készülnek kitenni az igazgatót és a helyére egy bábot beültetni: a lényeg annyi, hogy az igazgatói székben teljesen ostoba, laikus, irányítható emberek legyenek, akik a hatalomhoz köthetők. Ami számomra még hab a tortán, hogy saját lányom is pedagógusnak tanul - amitől most nagyon-nagyon elment a kedve - és ugye valahol én magam is tanárként működöm. Sok szálon vagyok tehát érintett a kérdésben.

Ezékiás és a jelenlegi magyarországi vezetés közoktatási helyzetében a legerősebb közös pont az, hogy láthatóan fütyülnek a jövőre és nem zavarja őket igazán mi fog történni. Ezékiás viszont legalább egy jó király volt, akiről a történelmi emlékezet - ezt az epizódot leszámítva - szinte csak jót rögzített. A mai magyar vezetésről valószínűleg nem lesz ilyen szép a bizonyítvány és ők láthatóan mindent meg is tesznek ennek érdekében. Mondanám, hogy lelkük rajta, de a helyzet az, hogy a mi lelkünkre is megy már ez a játék. Úgyhogy, annyit akartam most kifejezni, hogy én a tanárokkal vagyok és imádkozom a Jóistenhez, hogy pottyantson ide néhány Ézsaiást, akik hangosan és még hangosabban tudják megformálni az üzeneteiket a hatalom felé. Nagyon rájuk fér.

Tovább

Egy hely Isten nélkül

Az elkoptatott közhely szerint "a tények makacs dolgok". Ez pontosan így van, de az már nincs benne ebben a közhelyben, hogy az emberek sokkal makacsabbak a tényeknél. Ezért van az, hogy nem akarjuk és talán mentális állapotunk megőrzése miatt sokszor nem is tudjuk igazán elfogadni a tényeket. Inkább iszunk rájuk, feledni próbáljuk, tagadni, megmagyarázni őket. Márpedig van néhány olyan tény, amivel szembe kell néznie és meg kell hajolnia annak, aki tényleg a valóság megértésére törekszik. Figyelem, lehangoló bejegyzés következik, amiben Jónás próféta is szerepet kap!

Nem, nem arról van szó, hogy bal lábbal keltem fel ma reggel és erőt vett rajtam valamiféle transzcendens szomorúság, letargia, depresszióhullám. Az elmúlt időszakban egymástól függetlenül is olyan felismerésekre jutottam, amelyeket az ember szívesen megspórolna magának. Nem mintha lenne bármi újdonság az ilyen felismerésekben, mégis vannak olyan időpillanatok, amikor valamitől jobban összeállnak az ember fejében a gondolatok és mintha egy fokkal helyesebben látná meg az összképet az előzményekhez képest.

Tény például, hogy az ember mint lény sokkal romlottabb annál, mint ahogy önmagára szeret gondolni. A helyzet őszintén szólva abszolút tragikus. Azt nem is olyan régen már pedzegettem itt a blogban, hogy alaptermészetünk az önzőség, vagyis minden szentnek genetikusan maga felé hajlik a keze. A saját törzs, a saját gyülekezet, a saját nemzet, de leginkább saját magam az elsőszámú központja a Személyes Univerzumnak, és ebből az önzésből csak pillanatokra vagy rövid időre tudunk kilépni. Sokszor amikor látszólag önzetlenül cselekszünk, valójában azt is úgy csináljuk, hogy a mi érdekünket szolgálja - tehát még ekkor is önzőek vagyunk. Ezt elfogadni persze borzasztó nehéz mentális feladat. Nem is vagyunk képesek rá: mert akkor azonnal igent kellene mondani az eredendő bűnre, a bennünk lévő őseredeti görbeségre és elhajlásra. Ehelyett önsegélyező könyvek ezreit alkotjuk meg az ember nagyszerűségéről, próbáljuk pozitívan beállítani magunkat a saját szemünkben, hogy eredendően jók vagyunk. Nem értik az emberek, hogy amikor a bűn témáját elvetik maguktól, mondván azt csak az egyház találta ki és különben is Jézus szeret minket, akkor nem egy teológiai-dogmatikai tételt száműznek, hanem a valóság szövetének egyik legfontosabb alaprétegét hagyják figyelmen kívül. Ha nem értjük milyenek vagyunk, hogyan akarunk magunkon segíteni?

No persze igaz, ami igaz: ha értjük is, segíteni nem fogunk.

Mert tény az is, hogy ezen az állapotunkon érdemben semmit sem tudunk változtatni. Az ember képtelen megjobbítani önmagát. Javulhatunk, a jellemünk persze fejlődhet, csiszolgathatjuk a társadalmat is magunk körül, tanulhatunk, olvashatunk, vitázhatunk, érdemi és maradandó változáshoz mindez nem vezet az alapprobléma tekintetében. Az ember menthetetlenül bele van ragadva saját gonoszságába és önzőségébe és a legrafkósabb pszichoterápiával sem képes kimászni a gödörből. 

Mindehhez még hozzátehetünk egy igen durva tényt, mégpedig azt, hogy nemcsak a jellemén képtelen az ember maradandóan változtatni, de a sorsával is ez a helyzet. Mind meg fogunk halni. Valószínűleg nem lesz kellemes. Sokféle módon meghalhatunk, de egyik sem tűnik kívánatosnak. A költő még ágyban, párnák között vágyott erre - de hát miért is lenne jó ágyban és párnák között meghalni? Ráadásul a meghalás processzusát általában a legtöbb homo sapiens esetében egy lassú és hosszas leépülési folyamat előzi meg, amikor az ember elveszíti addig összekuporgatott képességeit, pestiesen szólva elhülyül, egyre több testi fájdalma lesz, a betegségek időtartama megnyúlik... és végül ennek a sorvadási folyamatnak a betetőzése, hogy kínok között elpusztul.

Jelen vidám bejegyzésben tehát három tényt szerettem volna kiemelni a kellemes vasárnapi hangulat kedvéért:

1. Az emberek velejéig romlottak és gonoszak, közöttük én magam is.

2. Ezen a gonosz állapoton senki nem tud semmit változtatni érdemben.

3. De legalább mindenki megförmed előbb-utóbb, jó eséllyel kínok között végezve.

Isten hozott tehát a valóságban! Ez az a világ, amiben élünk.

Keresztényként persze azonnal rávághatnám a választ, hogy a fenti három pontra Isten a megfejtés. Ha hiszek, könnyebben vergődöm át a valóságon és jobban veszem a hullámokat. Ez alapjáraton szerintem így is van. Csakhogy ez sem zajlik mechanikusan. Mivel Isten sokkal kevesebbszer avatkozik közbe, mint ahogy mi hívők szeretnénk, és akkor sem úgy teszi, amire számítunk, a reakció a valóság tagadására egy keresztényben is gyakran épp úgy kifejlődik, mint egy nem hívő emberben. Ám ő már nem csak a valóság, hanem Isten valósága elöl is tud menekülni.

Jónást ezért említettem meg a bejegyzés elején. A napokban gondoltam arra, hogy ez az ember nem akkor menekült igazán Isten elől, amikor elindult Tarsis-ba és felszállt arra a hajóra. Az még semmi. És mekkora hülyeség már eleve, hogy egy ember egy mindenható, mindentudó és mindenütt jelen lévő Istentől menekül! Ugyan hova mehetne? Van olyan zuga ennek a valóságnak, ahol Isten nincs jelen? Mi értelme dacolni egy istenséggel?

Hát, rá kellett jönnöm, hogy márpedig ennek van megoldása! Van egy olyan hely, ahol Isten megszűnik létezni, ahova "érdemes" elbújni előle, mert ott tényleg nem valóságos. Egyetlen ilyen hely létezik ebben a realitásban, és Jónás bizony ezt meg is találta: "Jónás lement a hajó aljába, és mélyen elaludt." (Jón 1,5). Amikor az ember alszik, kizárja a tudatából ezt a világot. Mindenestül megszűnik minden létezni, amiben él, beleértve akár magát Istent is. Az álom, mint módosult tudatállapot az, ahol mindenféle egzisztencia elillan körülöttünk. Valaki azt mondta egyszer, ha szembejön veled egy oroszlán, igyekezz annyira megrémülni, hogy elájulj a félelemtől. Az oroszlán talán az ájult embert nem falja fel, de ami hasznosabb, hogy ameddig nem vagy tudatodnál, az oroszlán mint félelemfaktor megszűnik számodra létezni. Nincs többé oroszlán, nincs többé félelem.

Jónás számára megszűnt a valóság, amiben addig létezett és a mély alvásában megszűnt az az Isten is, aki éppen utánanyúlt. Viszont felébresztették, vagy úgy is mondhatom, kénytelen volt ráébredni a valóságra. Nyomorult dolog volt ez neki, nyomorult dolog ez számunkra is. Jobb lenne néha aludni, vagy valamilyen módosult tudatállapotban lenni - és ezt meg is tesszük magunkkal. Itt nem pusztán az alvásra, piálásra vagy kábítószerezésre gondolok, hanem ennél enyhébb tudatbefolyásolásra. Az is az, hogy felépítünk egy posztmodern, szekuláris, plurális társadalmat, ami segít nekünk belealudni egy puha, működésképtelen, istennélküli és "jó emberekkel" teli világba. Szó se róla, ez igen kellemes illúzió és mi édesen húzzuk a fejünkre a takarót. De így ahogy van, nem a valóság, arra ugyanis még fel kell ébrednünk.

Tovább