 |
| Mircea Eliade |
A néhány évtizeddel ezelőtt elhunyt Mircea Eliade meghatározó személyisége volt a vallástudománynak. Egyik művében azt írta: "a mítosz megértése egy szép napon majd a 20. század leghasznosabb felfedezései közé fog tartozni." . Úgy gondolom, Eliade tévedett, de nem kellett volna tévednie. A mítosz műfaja továbbra is vár saját újrafelfedezésére. Keresztényként persze felhördülünk és a fejünket csóváljuk, ha meghalljuk ezt a kifejezést: a mi hitünknek semmi köze a kitalált mesékhez! Vajon jogosak az érzelmeink?
Ha megfelelő definíciót keresnénk arra, hogy egyáltalán mit jelent a mítosz, válaszaink nagyban függnének attól, kiket kérdezünk. Az emberek többsége ugyanakkor már a kérdést sem teszi fel. A posztmodern kor jellegzetes bizalmatlanságával fordulunk minden premodern dolog felé, így a mítosz legtöbbünk fejében a valótlanság, a hazugság, és a kitaláció jelentésköreivel van összekapcsolva. (Egyébként az ókorban is lehetett ilyen jelentése: amikor Pál levelet ír Timóteusnak, megemlíti, hogy vannak olyan emberek, akik a mesékhez odafordulnak. Itt pedig a görög müthosz kifejezés szerepel).
A mítosz azonban sokkal több volt mesénél. Értelmezési keret volt, melyben elbeszéléseket helyeztek el, többek között azért, hogy az írásbeliség kora előtti kultúrák kincsei fennmaradjanak. Ezek a narratívák tehát üzeneteket közvetítettek, mondhatni egyfajta módon ókori adathordozónak bizonyultak, melyek képekkel feldúsított módon fontos tanításokat, népekre, kultúrákra, hitekre, vagy éppen az eredetre vonatkozó közléseket őriztek meg. Mivel a mítoszoknak funkciójuk szerint bizonyos igazságok áthagyományozása volt a feladatuk, nem volt elsőrendű szempont, hogy minden apró részletükben pontosak legyenek.
Rengeteget tudnék írni a mítoszok milyenségéről, működéséről és hogyanjáról, a kérdés azonban, hogy bennünket itt és most, a huszonegyedik században milyen érzésekkel tölt el, ha a mítoszokra gondolunk.
A válasz - az irodalom- és vallástudósokat, valamint a teológusok egy részét leszámítva - alapvetően lehangoló. Amellett, hogy a felvilágosult ember csak mosolyog a mitikus történeteken, azokat az emberiség gyermekkorába száműzi. Noha a 18. század második felében a mitikus iskolának nevezett teológusok (Eichhorn, Gabler és mások) minden racionalizmusuk ellenére pozitívan próbálták a mítoszt és annak a Bibliához való viszonyát meghatározni, a 19. században mégiscsak meghidegült a hozzá való viszony. Hugo Gressmann szerint a mítosz valami olyan dolog, amiben istenek szerepelnek, színhelye lényegtelen, költői gondolatvilágának pedig nem szabad nagy jelentőséget tulajdonítani.Gressmann azt mondta, a mítosz valójában kezdetleges tudomány, mert ugyanazzal foglalkozik mint a tudományok: betegség, halál, eredet, a világ keletkezése, természeti jelenségek - tele sok rejtélyesnek tűnő dologgal. A tudomány azonban jobb nála, mert kritikus és értékelő, precíz és pontos.
Hosszú távon a tudomány tehát legyőzte a mítoszt - leszámítva a gyerekeket és néhány butácska embert, akik képzetlenek és nem tudják megmagyarázni a villámlást. Ez az elég pökhendi hozzáállás erősen formálta azt a gondolkodásmódot, amiben én magam és azt hiszem talán mondhatom, hogy többségünk szocializálódott. A mítosz elleni "hadviselésben" olyan egyébként kitűnő teológusok is részt vettek, mint Von Rad vagy Karl Barth - utóbbi tudomást sem véve a vallástörténet eredményeiről lesöpörte a műfajt az asztalról.
Mára úgy tűnik azonban, bizonyos változások ezen a területen is elindultak. A vallástörténeti kutatások, a kulturális antropológia eredményei, filozófusok és teológusok egyaránt megmozdultak. Ahogy Czövek Tamás írja kiváló könyvében: "amíg vallás nélküli mítosz lehetséges, mítosz nélkül a vallás elképzelhetetlen". Ha keresztényként el tudunk szakadni attól a leegyszerűsítő hozzáállástól, hogy a mítosz a buta emberek meséje, aminek semmi köze a valósághoz, akkor azt hiszem megláthatunk bizonyos tényeket. Az egyik ilyen tény, hogy a bibliai időkben mindenki a mítoszok nyelvén beszélt. Ez alól a zsidóság sem volt kivétel. És bizony, ha undorodva is gondolunk erre a lehetőségre, a mítoszok nyelvezete, sőt gondolat- és képzeletvilága ott van a Bibliában. Mivel nem szeretném ezt a bejegyzést végtelenül hosszúra nyújtani, ezért csak egy rövid idézetet említenék a 74. zsoltárból, mely egyébként a heves vitákat kiváltó teremtés témakörét érinti. A zsoltáros egy ponton ezt írja Jahvéról:
"Hatalmaddal a tengert megnyitottad, a vizekben összezúztad a sárkányok fejét. A leviatánnak szétverted a fejét, s prédául adtad a tenger szörnyeinek." (Zsolt 74,13-14)
A zsoltár erőteljesen mitikus, szóhasználata, képi világa, gondolatvezetése egy az egyben mítosz. A babiloni narratívában Marduk, az Úr viharszekéren elindul Tiámat, a tenger ellen és legyűri azt. Az ugariti mitológiában Baál (a babiloni Marduk-Bél) a viharisten egy kegyetlen párviadalban legyőzi Jammot, a lázadó tengeristent. (Az ugariti szöveg egyébként utal a Leviatánra is, akit Anat, a hadistennő győzött le). A bibliai zsoltár szerzője ehhez nagyon hasonló megoldást használ: Isten a "tengeri anomáliák" felszámolásával bizonyította hatalmát, egyértelművé tette, hogy minden felett uralkodik. A mítosz nem egy színes mesét akar elénk tárni, melyben Jahve egyfajta szuperhősként sárkányokkal és szörnyekkel birkózik. Ez nem képregény. A zsoltár üzenetet közvetít, mely szerint Istenhez saját szövetségesei bizalommal fordulhatnak, mert a félelmetesnek tűnő elemek felett is uralmat gyakorol és képes segíteni. Nincs ebben az üzenetben semmi botrány, a mitikus forma ráadásul kiválóan közvetíti.
Lehet, hogy végül mégis igaza lesz Eliade-nek és a mítosz előbb-utóbb elnyeri méltó helyét az irodalmi műfajok között?
Sytka,
VálaszTörlésérdekes és továbbgondolásra érdemes ez a cikked. Alapvetően egyetértek veled. A bibliai könyvek igazságigényét a műfajukhoz mérten kell kezelni. Ha a leviatán a zsoltáros fejében a mitológiai tengeri szörny, akkor szükségtelen őt pl. a krokodillal azonosítani, hiszen a szövegben a leviatán történeti referencialitása nem közvetlen, hanem áttételes (a zavaros tenger félelmetes lényeire, talán általában a gonoszra is utal). A műfaj szerinti értelmezésben nem sérül a Biblia igazsága akkor sem, ha mitologikus elemeket tartalmaz. Erre nyilvánvaló példa a Jelenések könyve.
Azért mégis óvatosan bánnék a mítosz kifejezés használatával, pont amiatt is, amit hangsúlyozol: a szó jelentése iszonyatosan terhelt. Sokszor azt látom, hogy idő előtt mítosznak minősítenek olyan szövegeket, amelyek mondjuk csodás elemeket tartalmaznak, vagy az emberiség hajnaláról - az ún. történelem előtti időkről - szólnak, és amikor ezt teszik, valójában a történetiségüket kérdőjelezik meg. Ezt most nem a cikkedre mondom, hanem egyéb olvasmányaimra.
Viszont a Biblia "mitikus" jellegéről éppen egy konzervatív evangéliumi teológustól olvastam a legizgalmasabb gondolatokat. Kevin Vanhoozer Remythologizing Theology c. rendszeres teológiai könyvében azt javasolja, hogy az absztrakt, demitologizált teológiától térjünk vissza a Biblia történetiségéhez, vagyis remitologizáljuk (!) a teológiát. Mert maga a Biblia is mítosz, az eredeti arisztotelészi értelemben. Arisztotelész Poétikájában a mítosz nem más, mint a történet cselekményszála. A Biblia ebben az értelemben mítosz, és akkor vagyunk biblikusak a hitünkben, ha nem absztraháljuk túlságosan a mondanivalóját, vagyis a dogmatika a bibliai teológia szoros fogásában marad. Más értelemben viszont csak igen körültekintően nevezhetjük a bibliai szövegeket mitikusnak.
.
A remitologizálás jó gondolat lenne, ha ma lenne mitikus gondolkodás. De a kultúrában elfoglalt helyét átvette a tudomány [illetve ellentettje, a tudomány elutasítása, a vallásos fundamentalizmus]. Ebben egyébként nem kis szerepe volt a nyugati keresztény gondolkodásnak.
TörlésAmiről te beszélsz, arról én narratív teológia néven hallottam. Önmagában túl nagy esélyt nem adok neki, viszont a módszer a pedagógiát és a tanulásmódszertant forradalmasíthatja.
"A remitologizálás jó gondolat lenne, ha ma lenne mitikus gondolkodás."
TörlésVanhoozernél ez a bultmanni demitologizáló program ellentéte.
"Amiről te beszélsz, arról én narratív teológia néven hallottam."
Valóban van hasonlóság, de Vanhoozer elsősorban azt hangsúlyozza, hogy Istennek mint SZERZŐNEK és az isteni cselekvésnek mint DIALOGIKUS KOMMUNIKATÍV AKTUSNAK a víziója megszabadítja a teológiát a túlzott statikusságtól. Vanhoozer azonban nem veti el a dogmát és az ontoteológiát (vagyis az Istenről való absztrakt gondolkodást), csak ezt alárendeli a bibliai "mítosz" kereteinek.
Viszont nem akarom elvinni Sytka témáját más irányba, úgyhogy hagyhatjuk Vanhoozert.
Sytka, Eliadéról szívesen hallanék többet tőled.
Ádám, konkrétan mire gondolsz Eliade kapcsán?
TörlésEz a remitologizálás tetszik nekem. Pontosan kifejezi, amire szükség lenne: hogy a mítosz elnyerje azt a pozíciót, ami nem a Biblia szövegének relativizálásához és történeti tartalmának megfosztásához vezet, hanem korrekt szövegértelmezéshez.
"amelyek mondjuk csodás elemeket tartalmaznak, vagy az emberiség hajnaláról - az ún. történelem előtti időkről - szólnak"
Mondjuk a mítosznak tipikus jellemzője az aetiológia, tehát az emberiség kezdeteinek megragadása. Ezt nem csak a Szentírásban, hanem minden más mitologikus szövegben látjuk. Mivel senki nem volt jelen a kezdeteknél, ezért az ezekről szóló elképzelések alapvetően mitikusak. Hogy mennyi bennük a történelem - nos, ez szerintem roppant nehezen megválaszolható kérdés. Ám számomra az is problematikus, hogy miközben állandóan az Őstörténet historicitásának gumicsontját rágjuk, nem veszik-e ezzel oda maga a narratíva? Ha a kezdetekről szóló elbeszélés mítosz, ha történelem, ha a kettő bizonyos "keveréke", mindannyian narrációként olvassuk - talán mert ez a természetes, a magától értetődő.
Ami kimaradt a bejegyzésből, hogy ma is vannak mítoszaink, de általában üldözzük őket. Nagyon tanulságos ilyen szempontból az Ádám blogjában zajlott vita a Harry Potter sorozatról. A mai keresztények egyszerűen nem tudnak semmit kezdeni a mítosszal, pontosabban ellenséget látnak bennük. A bibliai ember azonban felhasználta a mítoszokat, hogy Isten üzeneteit közvetítse. Vajon milyen retorikához vezetne, ha mi is inkább a felhasználás mellett döntenénk a merev elutasítás helyett?
Eliade kapcsán az érdekel, hogy te hogy küzdöttél meg vele. Nyáron sokat beszélgettem egy román irodalomprofesszorral (aki egyébként pünkösdi gyülekezetbe jár!), és felkeltette az érdeklődésemet a téma.
TörlésJogos, amit az aetiologia és a mítoszok kapcsán mondasz, nem is akarom ezt tagadni, inkább csak óvatos vagyok. Vajon mikor ér véget a mítosz és mikor kezdődik a "valódi" történelem? A Genezis 1,1-2,4 rímel az ókori keleti mítoszokra, a 2,5-től viszont töretlen ív húzódik Krisztusig. A pátriárkák (vagy mondjuk Elizeus) történeteit kifejezetten szerencsétlennek tartanám a mítosz kategóriába sorolni.
A bibliai Őstörténet kapcsán én is a narratívát részesítem előnyben, fontosnak tartom, hogy azon keresztül nézzünk ki a világra, ne a 21. századi kérdéseinket olvassuk vissza a szövegbe. Úgyhogy ebben szerintem egyetértünk.
A modern mítoszok említését köszi! Ebben is egyetértünk.
Az a helyzet, hogy én és Eliade még gyűrjük egymást. Két könyvével küzdök. Az egyik a "Szent és a profán" - ebből sokat lehet tanulni a vallástudomány alapvető fogalmairól. Ha ismerkedni szeretnél vele, ezt ajánlom.
TörlésA másik Eliade fő műve, a vaskos "Vallási hiedelmek és eszmék története" - igen tömény, háromkötetes dolgozat, ám inkább vallástörténeti, mintsem módszertani munka. Tudni kell, hogy Eliade nem hívő szemmel közelít, a vallásokat társadalmi jelenségként értelmezi, így bizonyos fogalmakat (például a "szent"-et) másként interpretál, mint a keresztények. Nekem kihívás vallástudományi perspektívából szemlélni a hitemet, nem tartom ezt rossznak, sőt bizonyos mértékben szükségesnek is gondolom, hogy néha friss szemszögből tekintsünk saját elképzeléseinkre.
A mítosz és történelem tekintetében amennyire a szakirodalmat ismerem, a pátriárka-elbeszéléseket illetően még a liberálisabban gondolkodók is a történetek historicitása mellett foglalnak állást. R. W. Moberly összeszedett egy csomó olyan jellegzetességet, ami a pátriárkák hitét megkülönbözteti az utánuk következő mózesi jahvizmustól. Ha utólag "találtak volna ki" olyan történeteket, melyeket Ábrahámról, Izsákról, Jákobról és Józsefről olvasunk, azok nyilván a Mózes idejében domináns kultuszgyakorlat jegyeit viselnének magukon. A helyzet azonban egyáltalán nem ez: az ábrahámi törzsi-egalitáriánus életforma remekül illeszkedik saját korába és meredeken különbözik a későbbi korok motívumaitól. Tehát valószínűleg a történetek maguk valóban saját koruk termékei - még ha anakronisztikus utalások elő is fordulnak bennük.
Na, elkalandoztam saját bejegyzésemtől. :-)
"Tehát valószínűleg a történetek maguk valóban saját koruk termékei - még ha anakronisztikus utalások elő is fordulnak bennük."
TörlésMondjuk éppen Moberly figyelmeztet arra is, hogy a forráskritika igazi kihívása annak megállapítása, hogy mi számít valódi egyenetlenségnek (pl. anakronizmusnak).
Ha jutsz valamire Eliadéval, érdeklődéssel foglak olvasni.:)
Egy kis "ábrahámi legenda" és mítosz kapcsolódás innen, ha szabad:
VálaszTörléshttp://www.zsido.hu/vallas/eszmek.htm
[szó szerinti idézet]
"Amikor időszámításunk előtt 2000 körül, a Biblia szerint Ábrahám felfedezte és magáévá tette az egyetlen, láthatatlan és megfoghatatlan Isten gondolatát, a környező népek mind politeisták, többistenhívők, keresztény szóhasználattal bálványimádó pogányok voltak. Ebben a világban Ábrahám forradalminak mondható felfedezését a későbbi zsidó legenda, a midrás érthetően kiszínezi. A történet azonban jól tükrözi azt a gondolatvilágot, amely az egyistenhithez vezetett.
Ábrahám apja, Teráh — meséli a régi legenda — szobrász volt, aki a király számára készített bálványokat. A fiúnak feltűnt, és érthetetlennek találta, hogy a felnőttek az élettelen szobrokat imádják. Egyszer, amikor apja éppen távol volt, a gyermek Ábrahám egy almát tett a legnagyobb szobor szájába:
Egy alma van a szádban, egyél! — kiáltotta gúnyosan, ám a szobor meg sem mozdult. — Nem tudsz enni, hiszen kőből és fából készített apám, s nem is vagy isten! Ezután összetörte a kisebb bálványokat, és egy kalapácsot nyomott a főisten kezébe.
Apja este felháborodva tapasztalta, mit is tett a fia.
— A nagy szobornak adtam egy almát, mire a többiek el akarták venni tőle, erre úgy összekaptak, — mentegetőzött Ábrahám —, hogy végül a főisten agyoncsapta a kisebbeket.
— Ugyan már, fiam, — válaszolt Teráh—, ezek a szobrok nem tudnak enni, nem tudnak beszélni, még csak mozdulni sem tudnak! Akkor hogyan lennének ezek istenek? — vágta vissza a fiú.
A legenda szerint Ábrahámot később, mivel a király isteni voltát is tagadta, Nimród tüzes kemencébe vetette, de Isten megmentette a tűzből. Menekülni kényszerült, s egy barlangban rejtőzött sokáig. Itt azon gondolkodott, hogy ki lehet az Isten, a világ ura és irányítója? Amikor egyik reggel kilépett rejtekhelyéről, meglátta a Napot, s úgy gondolta, a Nap melege ad életet a Földön, ő uralkodik a világ felett. Ám este a Nap leáldozott, feljött a Hold, felragyogtak a csillagok. Azt hitte Ábrahám, a Hold vezérli a csillagokat, ő az isten. Hajnalban eltűntek az éjszaka világítótestei, és ismét a Nap ragyogta be a tájat. Ekkor eltűnődött az ifjú, s így szólt:
— Most már tudom, hogy mindezek mögött ott az egyetlen Isten, aki irányítja az egész világ rendjét, aki lát minket, ám Ő maga láthatatlan, aki életünk minden pillanatában jelen van, noha Ő maga számunkra érinthetetlen. Csak tettein, alkotásain keresztül ismerhetjük meg Őt.
Így jutott el Ábrahám, a régi zsidó legenda tolmácsolásában, a tiszta egyistenhithez.
A monoteizmus alapvetően különbözik a mítoszoktól, ahol az isteneknek történetük van, születnek, élnek, viszályt szítanak vagy kiegyeznek egymással, esetleg meg is halnak, vagy feltámadnak. Persze, a zsidó vallás sem nélkülözheti a mitikus elemeket felvillantó költészetet. Így a 19. zsoltárban a költő himnuszt zeng a Napról, amely akárcsak az ókori keleti költészet más klasszikusainál, például Ehnaton híres Naphimnuszában, remek metaforákat sorol fel, ám a bibliai zsoltár voltaképpen Isten dicsőségét hirdeti, miközben a Napról énekel:
„Olyan ő, mint a vőlegény, mikor menyegzői sátrából kilép,
örvend, mint a hős, ha pályáját befutotta.
Az égbolt szélén van kiindulópontja,
a másik szélén a körpálya vége,
és senki sem rejtőzhet el melegétől”
(Zsoltárok könyve, 19. fejezet 6-7. vers).
Tschaba, köszi az idézetet, én Popper Péter egyik könyvében olvastam a fenti Ábrahám sztorit a szobrokról - már akkor is nagyon tetszett. :-)
TörlésA mítosz kapcsán kicsit azért szűknek érzem a szerző hozzáállását. Igaza van abban, hogy a monoteizmus alapvetően különbözik a mítoszoktól, a kérdés csak az, hogy pontosan miben. Ugyanis sok más dologban pedig alapvetően meg is egyezik velük. És itt nem csak a költészetről van szó, hanem más műfajú szövegekről egyaránt.
Az ókori zsidóság kétféle módon viszonyult más népek mítoszaihoz. Ha olyasmivel találkozott, ami megfelelt saját monoteizmusának, akkor - kis átalakítással - egy az egyben beépítette saját elbeszéléseibe. (Lásd Noé és Gilgames történetét). Ha olyasmivel találkozott, ami ellenkezett a monoteista Jahve-hittel, akkor vagy demitologizálta (lásd az égitestek teremtése, melyek nem istenek), vagy direkt polemizált vele, azaz vitatkozott (ld. Isten megpihenése a hetedik napon, mely után Ő aktív Isten marad, ellentétben a mítoszok teremtő isteneivel).
A kép tehát bonyolultabb annál, hogy a Biblia nem mítosz. Én megértem azok érzelmeit, akik ezt szeretnék kihangsúlyozni, megértem a viszolygást a gondolattól, hogy a Szentírást mitikusnak nevezzük, de ahogy Ádám is írta fentebb, egy egészséges és kiegyensúlyozott remitologizálásra szükség volna a mai teológiában. A mítosz nem szégyen, hanem magával ragadó és szép műfaj, ami még jobban kiemeli a szöveg teológiai mondanivalóit.