Ahogy a pszichológia látja a vallást...

Sigmund Freud

Régen ellenségek voltak, ma már közös irányzatuk is létezik pasztorálpszichológia néven. Nagyot fordult a világ a pszichológia és a vallások kapcsolatában, ez a fordulat pedig alapvetően biztatónak nevezhető. Háború és béke röviden: szerintem érdemes átgondolni mi is történt, és mihez lehetne kezdeni ezzel a pozitív helyzettel.

A pszichológia talán legnagyobb alakja, Sigmund Freud nagy fordulatszámmal forogna a sírjában, ha olyasmit írnék, hogy a kereszténység és a pszichológia közti elmérgesedett viszonyért csakis az általa képviselt pszichoanalitikus iskola a felelős. A helyzet nem ilyen egyszerű. A felvilágosodás korában meglódult tudományos fejlődés minden irányban kibontakozó tendenciát mutatott: mivel a tudomány semmit nem szívesen hagy ki vizsgálódásaiból, természetesen jelentkezett az igény, hogy ne csak a bennünket körülvevő világot, hanem magát az embert is elkezdje megfigyelni. Az 1860-as évek végén egy lipcsei orvos, Wilhelm Wundt írta ki először a világon élettani vizsgálatokra szánt laboratóriuma ajtajára a "pszichológiai labor" feliratot. Wundt tudományosan akarta kutatni (amennyire ez lehetséges) az emberi lélek megnyilvánulásait, hogy szükség esetén a "hibás működést" gyógyítani tudja.

Visszatérve Freudra, azért őt sem kell hagyni békében nyugodni, ha a vallás és hit kérdése előkerül. Az általa bevezetett tudattalan fogalma keretében a vallást a neurózis egy formájaként írta le, amivel érthetően nem aratott túl nagy sikert a keresztények köreiben. A bűn és bűntudat fogalmait az "ösztönkésztetések energiájának elfojtásaként" értékelte, ami komoly felháborodást váltott ki a keresztényekből. A pszichológiának ez a XX. századi periódusa a hitet egyébként is károsnak nevezte: a pszichológusok kifogásolták, hogy egy hívő az "Isten akaratára" való hivatkozással beletörődik a különféle problémákba, ahelyett hogy tenne ellenük valamit. A vallás és az egészség összefüggéseiről szóló kutatásokat elfogultsággal vádolták, kiemelve hogy a valamilyen hit felé elkötelezettek sokszor maguk előtt is titkolják pszichés problémáikat.

Gyökössy Endre

Az utóbbi évtizedekben azonban kifejezetten enyhült a viszony és a pszichológusok egyre több vizsgálat alapján arról győződtek meg, hogy az őszintén hívő emberek egészében véve egészségesebbek és mentálisan kiegyensúlyozottabbak a nem hívőknél. A hitüket gyakorlók esetében a halálozási arány sok betegségcsoportnál kisebb és általában is jobb fizikai állapotban vannak - részben ez a hitük által népszerűsített életmódnak köszönhető (például a mértéktelen ivás, a drogozás, és a dohányázás nem örvendenek nagy népszerűségnek a keresztények táborában). A hívők egyértelműen gyorsabban és sikeresebben heverik ki az élet nagyobb traumáit, amiben jó esetben egy egész közösség is segíti őket. Mindezek a példák természetesen csak az életmód és a testi-lelki egészség szegmensét érintik, de azt jól mutatják, hogy a pszichológia begyöpösödött véleménye a hit kártékonyságáról mára a szakmán belül kinőtt ruha lett, és sok pszichológus alapvető hozzáállását megváltoztatta.

A másik oldalról nézve, sok keresztény lelkész tudott hasznos dolgokat meríteni például a Carl Rogers-féle pszichoterápiából, ami az emberekkel való bánásmódot illeti. (Azt hiszem ez megérne egy külön bejegyzést is!). Kiderült, hogy a pszichológiára - bár lehet benne spekulatív elméleteket, rossz elgondolásokat, és téves megállapításokat találni - mégsem érdemes egy az egyben ördögöt kiáltani. A két terület - vagyis a pasztoráció és a pszichológia - egyfajta szintetizálásaként született meg a pasztorálpszichológia, melynek mifelénk talán legismertebb képviselője a már elhunyt Gyökössy Endre bácsi volt.

Személyes megjegyzésként mindehhez érdemesnek tartom hozzátenni, hogy az én véleményem is sokat változott a pszichológiáról. Noha továbbra is simán találok olyan témákat és területeket, melyek hallatán felszalad a szemöldököm, azt kell mondjam, van perspektíva ezen a területen. Ennek egyik alapja pedig az a tény, hogy bármennyire is utáljuk elfogadni, mi emberek úgy különbözünk egymástól, hogy közben rengeteg dologban nagyon is egyformák vagyunk: azonos helyzetekre legtöbben ugyanúgy reagálunk, azonos problémákat hasonlóan akarunk megragadni, és bizony azonos kérdések gyötörnek közel azonos életkorban bennünket. Egy olyan valaki, aki tisztában van ezekkel az azonosságokkal, és szereti a másik embert, közvetlen tapasztalatom szerint tényleg fel tud használni motívumokat és elveket a pasztorálpszichológia rendszeréből, hogy segítsen a lelkében tipródónak. A következő bejegyzésben szeretnék egy nagyon konkrét példát mondani erre, mely a hitünkkel foglalkozik!