Ember küzdj és bízva bízzál... vallás és coping

Az előző bejegyzésben úgy gondolom sikerült egy alapvetően örömteli tényre rámutatnom: a pszichológia átesett egy bizonyos léptékű paradigmaváltáson, melynek köszönhetően jóval pozitívabb módon viszonyul a vallásokhoz. Ennek ellenére még tartja magát az a makacs képzet, hogy a vallás csak a gyengéknek szolgáló mankó, amely a túlélést segítő egyik hatékony eszköz az élet viharaiban. Ennyi és nem több?

Orbitális közhely: az élet nehéz. A problémák és kihívások ráadásul nagyon változatos formákban érnek utol bennünket: balesetet szenvedünk, betegségek gyötörnek, stresszes helyzetekben kell helytállnunk, veszekedünk egymással, esetleg hozzánk közelállók szenvedései okoznak fájdalmat. Minden nehézségen túl ráadásul folyamatosan nyomaszt minket a tény, hogy egyszer meg fogunk halni, hátrahagyva mindent, amit felépítettünk. Ha az életet ilyen perspektívából szemléljük, mi sem természetesebb annál, hogy az ember állandóan törekszik olyan erőforrásokat találni, melyek az elviselhetetlenségben erőt nyújtanak számára. A fiatal felnőttkor és a középkor idején különösen hangsúlyos az életközépi krízis megjelenése, amikor a felnőtt sokat foglalkozik a halál gondolatával: egyrészt állandóan szembesül az idő gyors múlásával, idősebb ismerősei temetésére jár, egyre több betegség gyötri, másrészt tudatosodik benne, hogy saját életében valószínűleg utoljára érkezett el egy olyan ponthoz, amikor még van ereje dolgokon változtatni, esetleg valami hosszabb távú, nagyobb tervekbe belefogni.

Az életközépi krízis folyamatai külön bejegyzést érdemelnének - itt és most csak az életünkben zajló állandó küzdelem zaját akartam illusztrálni vele. Az ember tehát harcol magáért. A pszichológia pedig azt állítja, ennek a coping jelenségnek (vagyis megküzdésnek) számos stratégiáját dolgoztuk ki fejlődésünk során. A megküzdés egyik legklasszikusabb és legsikeresebb formája természetesen nem más, mint maga a vallás.

Kétségtelen, hogy a vallásos ember hite nagyon hasznos erőforrás a krízishelyzetekben. A hit, mint a megküzdés egyik stratégiája ráadásul rendkívül sokféle formában jelentkezik: vigaszt nyújt, személyes fejlődésre sarkall, elősegíti a másokhoz való kötődést, értelmet ad a szenvedésnek. A coping vizsgálata összetett és bonyolult jelenségeket tárt fel, ami az emberi magatartást illeti. Pargament kutatásai alapján három megküzdési modellt különített el: az egyik az önirányító, melyben az ember inkább magára, mintsem Istenre támaszkodik, a másik a halogató, amikor passzívan Istenre hárítja a felelősséget, míg a harmadik az együttműködő stratégia, melyben mindkét fél (Isten és ember) egyaránt megteszi a magáét. Utóbbit nevezhetjük a leghatékonyabb változatnak, mely ráadásul hosszú távon is gyümölcsöző. A problémában együttműködő ember a kontrollt Istennel megosztva küzd, így nem csak ura saját helyzetének, de nem érzi egyedül magát, mitöbb rádöbben arra is, hogy az életben vannak fontosabb dolgok, mint a saját jólétére irányuló törekvései. Az együttműködő megküzdési stílusnak tehát markáns személyiségformáló hatása van.

Mentálhigiénés szakemberek a fentiek alapos tanulmányozásakor alapos túlzásba estek, és elkezdték hangoztatni, hogy a vallás ezek után nem más, mint csupán a coping egy formája. Elképzelhető, hogy ennek hatására alakult ki az a közvélekedés, hogy hívő ember abból válik, aki gyenge és erőtlen, nem képes saját sorsa nehézségeivel megbirkózni, ezért egy spirituális álomvilágba menekül. Tudni kell azonban, hogy ezt az elképesztően szűklátókörű vélekedést ma már a pszichológia nem osztja! Ahogy Szenes Márta nagyon érdekes könyvében írja, a vallás leegyszerűsítése megküzdési folyamatra szerencsétlen és egyoldalú következtetés, mely figyelmen kívül hagy számos más paramétert. Természetesen a vallás hasznos mankó a megküzdéshez. Ezzel alapvetően semmi probléma nincs - gondolom senki nem menne oda egy mankót használó emberhez rápirítani, hogy milyen gyenge és ostoba, hogy ilyen segédeszközre van szüksége. Különösen annak fényében, hogy bizonyos értelemben mindannyian mankóra szoruló emberek vagyunk...

A vallás azonban jóval több megküzdési jelenségnél. A megküzdés ugyanis stresszes helyzetekre koncentrálódó folyamat, de szerencsére az élet nem pusztán ilyen helyzetekből áll. Egyértelmű tény, hogy a mélyen hívő ember a hitét nem csak szorultságában, hanem minden helyzettől függetlenül gyakorolja. A hit komplex jelenség, mely mankóként támaszt nyújt a bajban, de helyet keres magának a boldog pillanatokban, a pihenésben és ünnepekben, a családi nyaralásban és esküvőkön, vagy éppen a hétköznapok pergő szürkeségében is. Ha valaki szeretné kicsit közelebbről szemlélni működés közben az Istent megszólító és elkötelezett hit erejét, javaslom olvassa végig a zsoltárok könyvét! A százötvenedik forduló után széles panorámakép tárul majd elé örömről és bánatról, harcról és diadalról, bukásról és felemelkedésről, az érzelmek teljes skálájával! Azt hiszem érzékelni fogja, hogy a hit minden időpillanatban jelen lévő hatás az ember életében.

Egyet biztosan kijelenthetünk: tarthatatlannak nevezhető az a nézet, hogy hinni csak a gyengeség jele, a túlélés eszköze. Sokkal több annál.