Nem mondom meg mit csinálj...

Carl Rogers

Leírhatatlan, hogy az emberek milyen gödrökbe tudnak lejutni életük során, és amikor úgy érzik, hogy kimásztak az egyikből, sok esetben máris belepottyannak egy másikba. A segítő szakmák egyik nagy kísértése, hogy a lelkész, a lelkigondozó vagy akár a pszichológus direkt módon beavatkozzon, és megmondja a bajba jutottnak hogyan kell élnie.

Még mindig tartja magát az évtizedek alatt rögzült szereposztás: a páciens elmegy a lelkigondozóhoz, hogy egy bizonyos problémájáról beszélgessen vele. Kettőjük disputájában az a lelkigondozó dolga, hogy megoldja a páciens nehézségeit, tanácsokat adjon számára, instrukciókat fogalmazzon meg arról, mit és hogyan kell tennie. Ha úgy érzi, gyenge a hite, akkor egyszerűen közölni kell vele, hogy olvasson többet Bibliát. Ha összeveszett a párjával, akkor gondoljon Jézus tanítására, és kérjen bocsánatot. Ha nem szívesen jár el házicsoportba, akkor egyszerűen térjen meg az ilyen viselkedésből és harcoljon önmagával, de mindenképpen ott legyen az összejöveteleken.

Nem csak az a baj az ilyesféle "tanácsadással", hogy szinte még a problémák felszínét sem érinti, és az azokat kiváltó okokig képtelen lejutni. A nagyobb baj inkább az, hogy egy olyan igényt szolgál ki, melyet nem biztos, hogy mindig ki kell szolgálnia. Általános tévedésnek tartom azt a képzetet, hogy a lelkigondozó egyfajta "megoldóemberként" jelenik meg a köztudatban, aki egy kis beszélgetés után irányt mutat a hozzá fordulóknak. Az ilyen felfogás elképesztő károkat képes okozni a világ legérzékenyebb műszerében, az emberi lélekben. Ahogy látom, a tanácsokat osztogatók az esetek többségében nem igazán vállalják a felelősséget sem: könnyen teszik, hiszen néhány balul sikerül tanácsadásuk hatása nem az ő hátukon csattan, hanem a hozzájuk forduló megroppant életén.

Minderre természetesen a pszichológia is ráébredt, melynek öt fő irányzatából az egyik, a humanisztikus pszichológia pontosan a fent leírtak ellenkezőjére törekszik. Carl Rogers, aki ennek az irányzatnak a megalapítója volt, elképesztően sok könyvet írt, melyben elveit és módszertanát bemutatja. Megközelítésének egyik alapvető elemét úgy lehetne összefoglalni, hogy a bajba jutott embernek nem feltétlenül kell direktben megmondani mit tegyen. Rogers arra épít, hogy egy felnőtt ember rendelkezik a változáshoz szükséges motivációval és képességekkel, és el tudja dönteni milyen irányban akar változtatni az életén. Miközben a segítséget kérő saját problémáit elemzi, az őt segítő személy - például egy lelkigondozó - ezért nem "osztja az észt" páciensének, hanem egyfajta tükörként viselkedik vele szemben. A segítségnyújtás  egy ilyen paradigmában tehát nem abból áll, hogy a lelkész megpróbálja megoldani a másik nehézségeit és felvilágosítja mit kell csinálnia, hanem segítő kezet nyújt ahhoz, hogy a megtorpant és kínlódó ember önmaga találja meg saját útját. Amennyire a gyakorlatban láttam ilyen alapokon álló beszélgetést, azt kell mondjam, hogy nagyon-nagyon hatékonyan tud működni. A párbeszédben a segítő részéről többnyire kérdések hangzanak el, illetve megkísérli összefoglalni a korábban már elhangzottakat, és abban segít a lelkileg tipródónak, hogy maga jusson le a problémáját kiváltó ok gyökeréig.

Sajnos azonban a lelkigondozást végzők jó része egészen máshogy szocializálódott. Éppen ezért a fenti alapelv nagy szigorúságot igényel azoktól, akik hozzászoktak, hogy mindig megmondják másoknak, hogyan gondolkodjanak és hogyan éljenek. Működéséhez elengedhetetlen kritérium a másik ember feltétel nélküli, pozitív elfogadása: Rogers úgy tapasztalta, az emberek akkor viselkednek a legőszintébben és törekszenek leginkább saját bajaik megoldására, ha az abszolút elfogadás légköre uralja a terápiát.

Úgy gondolom, a Rogers-féle elképzelések közül  nagyon sokat remekül át lehet emelni azoknak, akik emberekkel segítő módon foglalkoznak. Természetesen fontos kijelenteni, hogy nem valamiféle csodaszerről beszélünk: léteznek esetek, ahol a humanisztikus felfogás csődöt mond, nem igazán használható. Fontos tudatosítani, hogy a súlyos lelki válságot átélő emberek nem technikáktól gyógyulnak meg, hanem Isten kezeli őket - ami persze nem zárja ki, hogy megértsük a háttérben zajló lelki folyamatokat és egy kis tudatosságot felhasználva a segélykérő javára fordítsuk. Nem kell állandóan a másik ember navigálni ahhoz, hogy a segítségnyújtás hatékony legyen.