Csodák márpedig nincsenek - mondja a korszerű ember. Csodák márpedig vannak - állítja a hívő. De mit mondjon valaki, aki korszerű és hívő is akar lenni?
Nem akarok más tollával ékeskedni: A Szív legfrissebb számában olvastam egy igencsak gondolatébresztő írást a csodák és a modern ember kapcsolatáról. Húsvét felé közeledve, amikor keresztényként arra gondolunk, hogy egy harminchárom éves férfit megfeszítettek és azután megtörtént vele a lehetetlen (vagyis feltámadt a halálból), talán amúgy is indokolt lehet csodákról beszélni.
A kérdést persze onnan illene kezdenünk, hogy egyáltalán mi a csoda az a csoda? Nehéz pontos definíciót adni, ám legtöbben valószínűleg a vízen járást, halottak feltámasztását, extrém gyógyulásokat és ezekhez hasonló jelenségeket sorolnánk a csodák kategóriájához. Nem akarom azt mondani, hogy ezek nem csodák, de az ókori ember nem ilyen módon gondolkodott az átlagosat meghaladó eseményekről. Itt tulajdonképpen egy hatalmas törésponthoz is érkeztünk az archaikus világ és a modern között, mely részben a csodákhoz való viszonyunkban keresendő.
Az ókori ember a csodák világában élt: számára minden, ami történt, Istennel állt összefüggésben - írja Patsch Ferenc fentebb említett cikkében. Az ószövetségi zsidóság nyilvánvalóan nem értett a modern tudományhoz, de volt érzéke ahhoz, hogy az egész életet és világot átszövő isteni gondviselést felfedezze. Esik az eső? Isten tud róla, sőt Ő lehet az okozója is. Megvertük az ellenséget? Hát persze, hiszen Isten velünk volt a csatában. Miért viselkedik ilyen embertelenül az egyiptomi fáraó? A válasz természetesen az, hogy Isten keményítette meg a szívét. Az ókorban nem számított meglepőnek, hogy az események mögött Isten személyét kell keresni. Egy modern ember minderre persze felhördül: hát ezek nem csodák! Az eső szimplán megmagyarázható a meteorológia tudományos ismeretbázisa alapján. Az ellenség kudarca nyilván a modern hadtudományok szemszögéből racionálisan is indokolható. A fáraó szíve keménységének pedig pszichológiai-lélektani okai vannak. Az ókorban mindezeket még nem ismerték, ezért hitték Isten aktív beavatkozásának őket.
Ez azonban meglehetősen szűklátókörű álláspont, bár első nekifutásra nagyon vonzó. Ahogy Aquinói Tamás fogalmazott, a csoda a legtöbb esetben valóban feleslegesnek tűnik: egyszerűen nincs rá szükség. Isten a világot úgy alkotta meg, hogy természeti törvények irányítsák, és ne kelljen folytonosan aktívan beavatkoznia. Igaz, ami igaz: szerintem nem is teszi annyiszor, ahány szenzációról hallani manapság. A fentebb említett hétköznapi pillanatokat - az esőzést, egy csata kimenetelét, a kemény szívű fáraó lelkiállapotát - éppen ezért szimplán lehet a természeti vagy éppen pszichológiai törvényszerűségekkel magyarázni. Ugyanakkor az a tény, hogy Isten másodlagos okokon keresztül nyilvánul meg (vagyis az általa teremtett törvények segítségével), nem zárja ki, hogy Ő áll az események mögött, ahogy azt sem: elsődleges okokat is felhasználhat - például Jézus feltámasztását a halálból, vagy bénák és vakok meggyógyítását.
Az ókori emberek tudományos ismeretek híján nem foglalkoztak közvetlen módon a másodlagos okokkal. Minden mögött Isten konkrét beavatkozását feltételezték (ami természetesen valahol igaz is). Nem tudtak a természeti törvények működési mechanizmusairól, a különféle társadalmak szociológiájáról, az emberi lélek rezdüléseinek milyenségéről. A modern ember már tud róluk. Úgy véljük, értjük a világot, az időjárást, a természetet, az emberi gondolkodást. Ez azonban sokba került: míg remekül feltártuk a másodlagos okokat, azaz a természet törvényeit, már nincs szemünk meglátni az elsődleges okokat, melyek ezek mögött húzódnak.
Szerintem az igazság valahol a két sík szintézisében lehet. Tisztában lenni azzal, hogy a világot másodlagos okok irányítják (azaz természeti törvények), közben nem elfeledkezni a mögöttük álló elsődleges okról (a törvényeket létrehozó Istenről). Észrevenni, hogy Isten orvosok által is gyógyít, körülményeket felhasználva, más emberek képességeit latba vetve formálja egyéni sorsunkat. Megkapóan írja Patsch, hogy a csoda eredeti bibliai értelme nem a szenzációs, szemkápráztató látványosság, hanem a jel, ami valamire mutat. A csoda nem a természettörvények felfüggesztését akarja kifejezni, hanem annak jele, hogy felfedezzük Isten cselekvését a saját életünk jelenségeiben: rámutat arra a tényre, hogy a másodlagos okok mögött ott van az elsődleges. Olvasunk a sorok közt?
"Olvasunk a sorok közt?" - hogyne, csak van aki a Biblia sorait olvassa ki a sorok közül, van aki a Korán sorait, és van aki a törzsfőnök által mondottakat. Végülis mindegy, hogy melyik természeti erő áll a csodák hátterében, sőt nem is eldönthető, a lényeg, hogy a természeti törvények nem elsődleges okok.
VálaszTörlés"már nincs szemünk meglátni az elsődleges okokat" - Na várj, honnan tudjuk, hogy nem a másodlagos okok az elsődleges okok, vagy honnan tudjuk, hogy amikor te itt elsődleges okról beszélsz, az nem másodlagos ok, és Istennél létezik hatalmasabb lény?
Vagy dobjuk is a sutba a beszélgetést! Jobb ha megtanulunk élni a bizonytalanban.
Norbi, ez a bejegyzés nem akarta megmagyarázni a Világegyetem legnagyobb titkait. A blogom nem minden írása apologetikai jellegű: nem élek abban a görcsben, hogy állandóan magyarázni akarjam a hitem igazságait.
Törlés"Na várj, honnan tudjuk, hogy nem a másodlagos okok az elsődleges okok, vagy honnan tudjuk, hogy amikor te itt elsődleges okról beszélsz, az nem másodlagos ok, és Istennél létezik hatalmasabb lény?"
Éppen a kérdéseid illusztrálják leginkább a bejegyzés mondanivalóját. :-) Az állandó kétségek közt örlődő, frusztrált, bizonytalan embert. (Ne vedd személyeskedésnek, nem annak szántam - én is tudok ilyen lenni!). Egyesek azt gondolják, a bővülő ismeret fog ezen segíteni. De nem fog. A megnövekedett és felhalmozott tudás azzal együtt, hogy megold problémákat, csak növeli a kérdések számát, ezáltal pedig fokozza a bizonytalanságot. Szerintem ez a modernitás egyik tipikus sajátossága: alapvetően az észbe vetett hit, ami majd mindent megold. Pedig minél többet tudunk, rájövünk, hogy annál kevesebbet tudunk. Pusztán az ész és a megértés ezért nem fog soha nyugvóponthoz vezetni.
A témánál maradva: hiszen honnan tudjuk, hogy a másodlagos okok nem harmadlagos okok, és így tovább? Erre a kérdésre sehogy nem fogunk tudni jól válaszolni. Az egyetlen lehetőség, ha olyasvalaki segít válaszhoz minket, aki pozíciójánál fogva képes adekvát feleletet adni. Szerintem ez volt Jézus, aki viszont nem kikutatható.
Bizonytalanok vagyunk abban, hogy a másodlagos okok tényleg a másodlagosak? Persze, lehetünk. Kétségeink vannak a csodákat illetően? Ez a minimum, egy teisztikus világegyetemben is. A legtöbb csodát én sem hiszem el, amiről hallok.
Ám a természeti törvények megismerése és elsődleges okká emelése, az észbe vetett bizalom a fentiek miatt szerintem még nagyobb bizonytalansághoz és szorongáshoz vezet. Lásd a modernből posztmodernbe történő átmenetet, illetve a posztmodernben uralkodó állapotokat, melyet Lyotard jól foglalt össze: mindennel szembeni bizalmatlanság, teljes bizonytalanság, állandó szorongás.
"Vagy dobjuk is a sutba a beszélgetést! Jobb ha megtanulunk élni a bizonytalanban."
Te is tudod, hogy cinikus megjegyzésed nem vezet sehova. Egyrészt képtelenek vagyunk sutba dobni: az ember akkor is foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, ha tudja, hogy soha nem juthat megnyugtató végpontra. Ahogy McGrath írja: a kereszténység kockázatos, mert nem lehet bebizonyítani. Az a béke, amiről Jézus beszélt, éppen ezért állandó konfliktusok között tud csak megvalósulni. Ez pedig azt jelenti, amit második mondatodban írtál: valamennyire meg kell tudnunk szokni a bizonytalant és beépíteni az életünkbe. Persze küzdünk ellene, de az életünk mégis tele lesz számunkra bizonytalan faktorokkal. A hívő és nem hívő ember között ebben a tekintetben csak az a különbség, hogy előbbinek van kihez fordulnia, aki a bizonytalanságban is megadhatja neki a békességet.
William of Ockham XIII. századi ír szerzetes kidolgozta a jelenségek logikai vizsgálatának módszertanát, ma is ezt használjuk. Azt mondta, hogy amire van egy egyszerű és egy bonyolult magyarázatunk, azt az egyszerűvel célszerű magyaráznunk. Amire van egy természetes és egy természetfeletti magyarázat, azt a természetessel célszerű magyarázni. Nem azért, mert garantáltan úgy van, hanem mert a mindennapi életünket irányító célszerű logika az egyszerűség és a természeti magyarázatok irányába mutat. Ezt szerzetesként vetette papírra, tehát a jelek szerint nem ütközött a hitébe, nem tette őt kételkedővé.
TörlésA csoda akkor nagyon fontos, ha Jézus szerintünk 2000 éve halott szakállas csontkupac, ha Isten az ufókra hasonlít, fantasztikus tündérmesék főszereplője. Ha Istent a világ optimalizálójának, Jézust a legeredményesebb etikai modell tanárának tekintjük, a csodaéhségünk lecsökken. Isten és Jézus csodája a mindennapjaink jólétében bontakozik ki, létezésük legerősebb bizonyítéka, hogy aki hisz Istenben, és igyekszik megvalósítani Jézus tanítását, az jólétben, boldogságban él, aki meg nem, az kevésbé, és ez látszik is.
"William of Ockham XIII. századi ír szerzetes kidolgozta a jelenségek logikai vizsgálatának módszertanát, ma is ezt használjuk."
TörlésAzért vigyázni kell ezzel az elvvel, mert Ockham borotvája nem univerzális törvény, amit mindig, minden körülmények között használni szükséges. Inkább irányelv, amit az esetek jó részében érdemes követni, a csodáknak nevezett mai történeteknél szerintem különösen is.