Nem elég büdösek

Próféta. Egy szó, amelyről csupa sztereotip kép jut eszünkbe. Öreg, szakállas, nehezen mozgó, állandóan fenyegető, óbégatva beszélő vadembert látunk lecsukott szemeink mögött, akit állítólag Isten küldött hozzánk a világvégével. Nincs ebben semmi vonzó, s hogy ezt a megcsinált képet távol tartsuk magunktól, inkább átestünk a ló túloldalára.

Nem hiszem, hogy sok vita lenne arról, hogy az ószövetségi prófétaság ideje elmúlt, hiszen maga az ószövetség korszak is a múlté. Mindazonáltal volt valami olyan az archaikus prófétizmusban, amin nem fog az idő vasfoga, ez pedig szerintem nem más, mint az az identifikáció és jellem, amivel a régi idők igazi prófétái rendelkeztek. Ahogy Heschel írja, a próféta személy volt, és nem mikrofon. Olyan szót kellett továbbítania, ami nem a sajátja, s talán nem is volt kedve elmondani, de egy belülről érkező, erős késztetés miatt nem tehetett másként. 

Az Ószövetség prófétái nem vademberek voltak, akik a világvégével riogattak. Sokoldalú, többféle kompetenciával rendelkező és szenzitív figurákról beszélünk. A próféta költő, prédikátor, színész, politikus, társadalomkritikus és moralista egy személyben. Képességeiket latba vetve kellett olyan módon hirdetni a rájuk bízott üzeneteket, hogy az emberek magukba szálljanak, és a felkínált lehetőségek közül azt a megoldást válasszák, ami Istenhez viszi közelebb őket. Szinte megoldhatatlan feladat.

Legtöbbjük nem volt népszerű, és ez talán érthető. A próféta nemet mondott saját társadalmára, éles szavakkal bírálta a politikai rendszert, az emberek világképét. Többen bejárással rendelkeztek a királyhoz is. A próféták nekimentek a klérusnak, kritizálták a királyt, a hamis prófétákat. Egyikük sem volt büszke arra, amit elért - írja Heschel. Prófétának lenni magányos feladat volt, mert nem járt semmiféle népszerűséggel: a Biblia igaz prófétáit szerintem senki nem irigyelné, aki komfortos és nyugodt életre vágyik.

Eddig szól hozzánk a múlt, és ezt a múltat, ezeket a jellemeket kellene most összevetni a jelennel, a posztmodern kor prófétai karakterével. Olyan emberekével, akik repülőn járnak egyik konferenciáról a másikra, hogy a világvégéről beszéljenek. Olyan szószólókra gondolok, akiknek isszák a szavait, hallatlanul népszerűek, az emberek sorban állnak, hogy kezet fogjanak velük és halljanak valamit, ami lerántja előttük a leplet a jövőről. A mai próféták öltönyben, szép ruhákban járnak, bestsellereket írnak, amiket ezerszámra értékesítenek. Korszerűen berendezett, vizuálisan is megragadó, szép csarnokokban, üvegpulpitus mögött állva kiabálnak, profi zenekarral a hátuk mögött, és puha székeken ülő, középosztálybeli polgárokkal velük szemben.

Nekünk ilyenek a prófétáink, nemhiába, nem a barbár ókorban élünk. Csak nem hiányzik senkinek a durva szabású ruha, a rücskös bot, vagy éppen a rengeteg gyaloglás! Ha ilyen lenne egy mai próféta, minden bizonnyal megbámulnák furcsaságáért, és esetlegesen valós üzenetét sem vennék komolyan bolondos kinézete miatt. Ne kívánjuk vissza tehát az Ószövetség prófétáit, mert nem illenek bele a mai képbe. A világ túlhaladt rajtuk, csontvázak ők, akik egy letűnt korszakból itt maradtak nekünk.

A maiaknak egy kis pöceszaga azért lehetne. Bevallom őszintén, korunk prófétái nekem nem elég büdösek. Pedig talán rájuk férne: akkor lenne olyan hatásuk, mint Jónásnak lehetett, aki kijött a halból. Hallgatói megérezhettek valamit ebből - egy ember, akit kiokádtak, aki tudja mit jelent az ítélet, és csak utána beszél róla. No igen, ennek már lehet hinni, lehet bizalmat szavazni. Jónásnak gyomorszaga volt, undorítóan taszító és mégis éppen ezáltal vonzó, ezáltal hiteles. Sehol egy vasalt gallér, sehol egy fehér ing, sehol a nyugati komfort jele. A posztmodern próféták erőtlensége szerintem részben ebben keresendő. Van egy üzenetük, amit elmondanak, és van egy üzenetük, amilyenek. Utóbbi nekem hangosabban szól. És még a sorok között sem kell olvasnom hozzá.