Senki ne ijedjen meg a címtől, nem bolondultam meg és nem is kívánok valamiféle abszurd botrányt csapni a blog olvasottsága érdekében. Amiről együtt gondolkodhatunk, az nem a női nemi szervek, hanem inkább a mítoszok anatómiájához tartozik, és meglátásom szerint érinti az előző bejegyzésben tárgyalt édenkerti elbeszélést is.
Ádám és Éva története, valamint a bibliai őstörténet perikópái alapvetően mítoszok. A kutatók többsége számára ez nem okoz semmiféle megütközést, őket az lepné meg jobban, ha ennek az ellenkezője derülne ki a textusokról, azaz szikár történelmi beszámolóként kellene bánni velük.
Ahogy a blog egy korábbi bejegyzésében már írtam róla, itt lenne az ideje, hogy másként gondoljunk a mítoszokra. A kereszténységben kudarcot vallott próbálkozás volt, amikor megpróbálták a Biblia szövegét demitologizálni (azaz minden mitikus tartalomtól megfosztani), ezzel létrehozva egy steril és teljesen halott szöveget, megkopasztva a spirituális dimenzióitól. Ugyanilyen kudarcnak érzem, amikor tagadni próbálják a mítoszok jelenlétét, és az elbeszélésekbe projektálnak természettudományt, történelmet és modern elemeket, melyeket az nem meglepő módon ki is vet magából. A helyes megoldás talán a remitologizálás lehet, azaz a mítoszok jelenlétét elismerve megpróbáljuk megkeresni azok normális helyét és szerepét, ezzel a lehető legjobban lecsiszolva az előző két hibás szemléletmód szálkáit. Nyilvánvaló, hogy ez nem egyszerű feladat, és azt hiszem a munka megkezdéséig az evangéliumi bázison álló hívőknek még van egy fontos teendőjük is: a félelem és tagadás kettősét leküzdve meg kell ismerkedniük a mítoszok világával, szerepével, hatásmechanizmusaival.
Ebben a rövid bejegyzésben csak egy egyszerű példát mutatok arra, hogyan működnek a mítoszok. Gyakori érv az őstörténet történelmisége mellett, hogy a bibliai elbeszélést a világ sok táján ismerik. Én leginkább az özönvíz története kapcsán hallom ezt a felvetést, miszerint a sztori olyan széles körben közismert, hogy az már önmagában cáfolja mitikusságát: ha ennyi nép tudatában él valami, az csakis történelmi leírás lehet.
 |
| Mineke Schipper több száz mítoszt tanulmányozott kutatásai során |
A mítoszok alapvető sajátossága azonban éppen az, hogy széles körben terjednek, terjedésük során pedig egyfajta belső magot megőrizve újra és újra változtatják a történet részleteit. Férfiak számára egyszerre megmosolygtató és elborzasztó lehet a női vaginát érintő mítoszok csoportja, melyről Mineke Schipper professzorasszony egyik könyvében tesz említést. Az alaphelyzet szerint a vaginában fogak voltak, melyeknek rendeltetésük alapján végezniük kellett az ellenlábasnak számító férfiakkal. A maorik odáig mentek, hogy a "halál házának" nevezték a női nemi szervet. A mítosz szibériai verziójában azt olvassuk, hogy már messziről hallatszik, ahogy a nő szoknyája alatt a vagina csattogtatja a fogait. A kutatók persze megpróbálták elképzelni milyen szorongás uralhatta a férfiakat, amiért ilyesmit kitaláltak, mindenesetre az biztos, hogy a mítosz rendkívül népszerűnek bizonyult: Amerikától Ázsiáig mindenhol előfordul, a legtöbb változat Indiában található, de van Közép-, Kelet- és Délkelet-Ázsiában, Tajvanon, Szamoán, a Fülöp-szigeteken és máshol is. A probléma és alaphelyzet általában minden változatban hasonló, a probléma megoldása azonban változó. Az egyik történetben a hős az egész vaginát kivágja, hogy alatta egy másikat találjon, ami már veszélytelennek tűnik. Más változatokban savanyú bogyót itatnak a lányokkal és azok tönkreteszik a fogakat. Egy harmadik verzió szerint pedig maguk a nők tesznek meg mindent azért, hogy kitörjék a nem kívánatos fogsort. Az eredmény minden esetben a harmonikus nemi élet lesz.
Schipper gyűjtése jól illusztrálja, hogy a történetek hogyan terjednek népről-népre, kultúráról-kultúrára, s akár földrészről földrészre is. Azt azonban senki nem gondolja, hogy a nők vaginájában tényleg fogak voltak, melyekkel szerencsétlen férfiakat inzultálták. Senki, egy pillanatra sem kezeli szikár történelmi beszámolónak ezeket az archaikus elbeszéléseket pusztán csak azért, mert széles körben elterjedtek.
A kérdés természetesen adódik: ha a mítosz szerepe nem is feltétlenül a történelmi tényközlés, hanem sokkal inkább az üzenetközvetítés, a műfaj maga kizárja azt, hogy megalapozott történelmi tények álljanak a hátterében?
A következő bejegyzésben erről szeretnék hangosan gondolkodni.
Várom az írás folytatását, szerintem lenni kell megoldásnak, mely nem zárja ki a mitologikus forma a történetiség valóságát. A gond azzal, van, hogy a mítosz mai megfogalmazásban egyértelmű utalás arra az isteni(ek) alapú hiedelem, világmagyarázatra melynek kevés köze van a valósághoz. Ezt a csapdát el kéne kerülni, noha szinte nagyon nehéz, mármint megmagyarázni...no, de kíváncsi vagyok a folytatásra....
VálaszTörlésKérdés, hogy valóban keresni kell-e a megoldást - mármint a műfajból adódóan? Megadja nekünk a lehetőséget a mítosz műfaja, hogy elkülönítsük a történelmi tényeket a képes beszédbe rejtett üzenetektől?
TörlésNode nem szaladok előre. :-)
A fogas vagina a nők evolúciósan kódolt tartózkodását szimbolizálhatja, a történet ennek az érzelmi gátnak a fokozatos lebontását írhatja le a lányból nővé válás során, illetve a férfi szempontjából magyarázza, miért is ne rohanjon bele egy szexpartneri kapcsolatba.
TörlésA szex a nő számára sokkal nagyobb kockázat, mint a férfi számára, ezért alakult ki az ösztönös tartózkodás, ami valószínűleg versenyképesebb utódokat eredményezett, és így vált domináns viselkedéssé. Ez lehet a mítosz lélektani megfejtése.
Nem minden mítosz történelmietlen: százegynéhány éve egy felvilágosult ember még nem hitt a mesebeli sárkányokban. Azóta kiderült, hogy a mese nem egészen mese.
Most olvastam, hogy a neandervölgyiek eltűnését Kr.e. 40 ezer körülre datálták szénizotópos vizsgálatokkal. Könnyen lehet, hogy ők adták a óriások, titánok, gigászok mint első teremtmények, valamint az ogrék, orkok és egyéb, számunkra negatív emberszerűségek valós mintáját. A kihalásuk oka hivatalosan ismeretlen, gyanúm szerint mivel finoman szólva nem lehettek az irányunkban barátságos teremtmények, és amilyen IQ-deficitesek, olyan félelmetesen robosztusak voltak, a kisebb, de okosabb és jobb társas lény homo sapiensek döntő hadjáratot indítottak ellenük, ezért haltak ki.
Ne feledjük, hogy egész népek tűntek el hasonló megfontolásból, vagyis mert képtelennek bizonyultak békében élni a szomszédaikkal. Ez történt a punokkal, amikor a rómaiak megelégelték a rabló hadjárataikat, kishíján ez történt velünk is, ha az utolsó pillanatban fel nem vesszük a keresztséget.
Ahogy egyre többet tudunk a múltunkról, újabb mítoszok fejthetők meg, ne mondjunk le a történelmi adatok beépítéséről.
Egy kis pontosítás a neandervölgyiekhez.
TörlésBár eléggé homályos velük kapcsolatban a kép, ma már úgy gondolják a kutatók, hogy hasonló intelligenciával rendelkeztek, mint az akkori Homo sapiens-ek. A kihalásukban pedig szerepet játszhatott a Homo sapiens-ekkel való szaporodásuk, mivel a született hím egyedek sterilek lehettek. Érdekes adalék, hogy a génjeink egy részét tőlük örököltük.
Köszönöm a pontosítást, a témát felvetve megnéztem egy hosszú történelmi áttekintést, és kiderült, hogy több ponton sem voltam tájékozott.
TörlésA neandervölgyiek nálunk alacsonyabbak, jóllehet, robosztusabbak voltak, kiscsoportos területvédő életmódot folytattak - mint a mai indiánok. A történészek szerint épp ezért szorultak előbb perifériára, majd haltak ki. Az életformájuk nem volt kompatibilis a miénkkel, mivel ők nagy területet szerettek volna kevés használóval, a homo sapiens meg kis területen nagy népsűrűséget kedvel.
A gének ügyében össze-vissza spekulálás folyik, szerintem a kutatóknak phinglyuk sincs. A sárgarépa és a bohóchal génjeiből is hordozunk szekvenciákat, hogyne hordoznánk akkor a neandervölgyiekéből? A kérdés az, hogy a közös ős miatt, vagy azért, mert a vonalaink később is keresztezték egymást. A forrásaim szerint ez nem zárható ki, de nem is valószínű.