Nyitottság, tolerancia, változás

Néha nem egyszerű leírni, ha történik valami az emberrel. Két héttel ezelőtt Kapolcson jártam egy missziós úton, a Művészetek Völgye Fesztivál helyszínén. Nem akarok többről beszámolni, eltúlozva mindazt, amit átéltem, de kevesebbről sem, hogy hidegen tényszerűvé tegyem az eseményeket. Amit biztosan állíthatok: az emberek hajlandók változni.

Ha kettéválik egy tenger, a látványról viszonylag egyszerű beszámolni, csupán le kell írni, hogy a tenger kettévált; innentől a krónikás hátradőlhet, ő elmondta a lényeget, a riport valóságot érintő filozófiai és tudományos problémáiról majd elvitatkoznak, akik akarnak. Vannak azonban olyan dolgok, melyek nem annyira a szem előtt zajlanak, mint egy kettényíló tenger, ám valamiféle ráérzéssel a legtöbben mégis ráhangolódunk ezekre, és úgy éljük meg őket, hogy komoly hatást gyakorolnak az életünkre.

Ha az olvasó nem teljesen érti mi a fenét akarok mondani, a hiba nem az ő készülékében van: csupán ügyetlenül hebegve-habogva azt próbálom kifejezni, hogy a kapolcsi missziós úton olyan élményekben volt részem, amelyekről valószínűleg képtelen leszek itt a blogban kielégítően beszámolni. Ezeket az élményeket nem tudom hideg logikával tálalni, sokukat ugyanis erős érzések hatnak át, ám úgy vélem, ez nem is lehet másképpen, és nem szorul semmilyen magyarázkodásra. Néhány konfettit dobok tehát a levegőbe, színes papírfecniket, hátha valaki egyet-egyet megragadva megízlel valamennyit abból, ami velem történt Kapolcson.

Az egyik fecnire talán azt a szót vésném, hogy nyitottság. Újfent azzal szembesültem: a világi emberek nem olyan sötétlelkűek, mint amilyennek mi gondoljuk őket. A missziós út délutánjain és estéin különféle programokat szerveztünk, melyekkel az volt az elsődleges célunk, hogy személyes kapcsolatba kerülve beszélgessünk nem hívőkkel az életről, spirituális kérdésekről, és természetesen Istenről. Azt kell mondjam, Kapolcs - valószínűleg a rendezvény milyensége okán is - különbözik az átlagos helyektől, mert az emberek közül sokan nagyon szívesen álltak kötélnek, és hol vitatkozva, hol elfogadóbban, de készséggel szóba álltak velünk. Volt olyan, aki kérlelhetetlen magabiztossággal söpörte le Isten létezésének még az elvi lehetőségét is, ám húsz perc beszélgetés után - bár véleményéből nem engedett - mégis megérzett valamit abból, ami ellen tiltakozott. A könyörtelen ellenfél maszkja mögül hacsak egy röpke negyed órára is, de előbukkant a sebezhető ember képe, aki valójában szívesen venné, ha valaki meggyőzné Istent illetően, és igazi választ adna neki. Nem áltattam magam, hogy én lennék ez az ember, de láttam azt, ha hátrébb lépek és mozgásteret adok Istennek, ő változtat a kőkemény materialisták meggyőződésén.

Egy másik fecnidarabkára valószínűleg a tolerancia szót írnám. A missziós út utolsó estéjén filmklubot szerveztünk az evangélikus egyház kellemesen hűvös pincéjében, ami zsúfolásig megtelt nem hívőkkel - nyilvánvalóan ez a kint tomboló esőnek is köszönhető. (Ámbár meg kell jegyeznem, hogy a Művészetek Völgye alatt az egyháznak nem kell lasszóval fognia a világi érdeklődőket, mert a legtöbb keresztény program is igen látogatott!) A "Felettünk a Föld" című filmet választottuk, ami remek alapanyag egy jó beszélgetéshez. A vetítés elég rosszul indult: a vihar lecsapta az áramot, ügyetlenkedtünk a projektorral, ráadásul a kinti eső szépen elkezdett befolyni a pincébe. Nagy meglepetésemre a történteket igencsak vidáman viselték a résztvevők, azzal viccelődve, hogy mi lett volna, ha a Noé című filmet vetítjük!? A mostoha körülmények megszűnte után végül lement a film, a nézők többsége pedig ottmaradt, és egy legalább másfél órás, intenzíven érdekes, elképesztően élménydús beszélgetés alakult ki közöttünk. Itt nyugodtan elmondhatták ateisták, reinkarnációban hívők, keresztények, félmeztelen hippik, idős nénik, liberális csajok, középkorú anyukák, mit gondolnak az életükről, mit szólnak Jézushoz, hogy vélekednek a hitről és az erkölcsről. Néha én magam sem hittem el, amit láttam! Akadt olyan vendég, aki elkezdett arról beszélni (nem hívőként!), hogyan lehetne jobban kommunikálni az evangéliumot a világban, mások pedig olyan dolgokat ejtettek ki a szájukon, mintha már évek óta megtértek volna. Komolyan, egyik meglepődésemből estem a másikba, az érzéseimet pedig nem tudom jól visszaadni. Elképesztően jó csapat verbuválódott össze az egyébként első pillantásra összeférhetetlennek tűnő emberekből, a hangulat a remeknél is remekebb volt, és egymást követték a frappáns hozzászólások. A beszélgetést az éjszaka eljövetele miatt sajnos le kellett zárnom, de úgy éreztem, akár napokig is együtt maradt volna ez a brigád, mely a legkisebb erőltetés és izzadtságszagú térítgetés nélkül is konszenzusra jutott abban, hogy jó dolog Istenben hinni, jó dolog megbocsátani, és jó dolog szeretni olyan módon, ahogy Isten szeret. 

Végül még egy fecnit megragadnék, és ráfirkantanám a változás kifejezést. Az egyik nagyon kedves hölgy beismerte, hogy a családjában van valaki, akinek nem tud megbocsátani, képtelen erre, és valószínűleg képtelen is marad. Próbáltam neki lelkigondozóként segítséget nyújtani. Természetesen azt tapasztaljuk, hogy az emberek élete nem oldódik meg egy-két lelkigondozástól, de annyiban talán hatással lehetünk rájuk, hogy segítünk nekik egy apró lépéssel elindulni egy olyan irányba, amely végül gyógyuláshoz vezethet. Nos, úgy vélem, ez megtörtént ennél a hölgynél. Elindult arrafelé, amerről korábban azt hitte, oda út sem vezet. Megrendültem, amikor ezt láttam. Az emberek képesek változni.

Úgy érzem, az évek alatt büdös lettem attól, hogy sokféle módon próbálkoztam energiát beleölni dolgokba, amelyek nem működtek. Most pedig megfürödhettem a gördülékenység frissítő zuhanya alatt, pedig ugyanazt csináltam, amit eddig. A hatás kívülről érkezett, nem én generáltam. Pontosabban felülről.