Elmenekültek... Megmenekülnek?

Szélsőséges helyzetekben magától értetődőek a szélsőséges vélemények. A jelenleg zajló migránsáradat bizonyos értelemben szélsőséges és polarizáló, ami a véleményeket és a hozzáállást illeti. Mégis azt hiszem, vélekedjen bárhogyan is egy keresztény, van egy lelki minimum, aminek a hozzáállását jellemeznie kell, s amely független politikai ízlésétől vagy a problémát érintő súlyos társadalmi, gazdasági kérdésektől is.

Volt, aki kiment hozzájuk, munkahelyem évek óta napi szinten támogatja őket, de őszintén szólva a legtöbb reakció, melyet keresztények részéről tapasztaltam, az bizony az elutasítás volt, melyet valószínűleg az ismeretlenektől való félelem táplál. Ebben a félelemben sötét jövőkép is rejtőzik. A menekültek idejönnek, csendes honfoglaló művelettel meghódítják Európát, s végül évtizedek múlva az öreg kontinens iszlamizálódik. A folyamat első lépésének vagyunk tanúi, s ha nem teszünk semmit, végünk van, muzulmánok leszünk vagy meghalunk.

Röviden így tudnám összefoglalni azokat a negatív reakciókat, melyek az elmúlt időszakban utolértek különféle keresztény testvéreim részéről. Nem akarom azt mondani, hogy mindez képtelenség, mert nem látom mit hoz a jövő. Azt is aláírom, hogy van a menekültek között sunyi, agresszív, a helyzetet kihasználó, fanatikus muzulmán, aki valóban egy ilyesfajta "csendes aknamunkán" dolgozhat. 

Mégis meglepett, hogy azok az emberek, akik egyébként Isten harcosainak, felkent szolgálóinak és a hit embereinek tartják magukat, szinte pánikhangulatban és félelemmel telve fordultak a migránsok felé. Nem az a gond, hogy van bennük félelem - hiszen ki az, aki ne érezne ilyesmit, amikor idegen emberek ezrei özönlenek az országába? -, hanem hogy ez a félelem meghatározza minden gondolatukat, ez irányítja a hozzáállásukat, a viselkedésüket a menekültekkel szemben.

Egy kedves tanár ismerősöm a minap kiment hozzájuk, hogy szolgáljon feléjük, ahogyan csak tud. Megkapó volt, amit mondott. Nem ért a politikához, de ért az emberi lélekhez. Azt mondta, ő nem terroristákkal találkozott. Nem találkozott erőszakos emberekkel sem, akik idejöttek hont foglalni. Sőt, nem találkozott muzulmánokkal sem. Ő csak csórókat látott, leírhatatlanul ágrólszakadt embereket. Szenvedőket, kiszolgáltatott és reményvesztett családokat, köztük anyákkal és gyermekekkel is. Nem azért ment ki, hogy megoldja a menekültkérdést. Nem azért, hogy ezzel kinyilvánítsa, politikailag hol áll az ideológiai palettán. Csak rajtuk akart segíteni. Ez az emberi minimum, függetlenül attól, milyen sunyiképű és gyanús kinézetű arcok állnak sorba ételért vagy használt cipőkért. Függetlenül attól, hogy megérdemlik a segítséget vagy sem. Függetlenül attól, hogy milyen világnézetű és ideológiai hátterű közegből érkeztek hozzánk. De nem függetlenül attól, amit Krisztustól tanultunk, mint az Ő követői.  

Én is voltam közöttük néhány éve a szerbiai bozótosban, ahonnan megpróbálnak Magyarországra átjutni. Ahogyan beszélgettem a menekültekkel, és megtudtam egyet s mást az életükről, a félelmem is csökkent velük szemben. Felperzselt földön állva meséltek nekem az afgán, a szíriai vagy éppen a líbiai helyzetről. Akkor már túl voltak azon, hogy megkóstolják a szerb rendőrcsizmák ízét és átéljék milyen az, amikor a hatóság az éjszaka közepén - míg ők álomba mélyedve fekszenek - rájuk gyújtja nyomorúságos, fóliából és szemétből összehordott sátraikat. A durva rendőri erőszak ellenére többen mondták nekem, hálásak jelenlegi sorukért: az ilyesféle alkalmi attrocitások is jobbak, mint amit saját hazájukban átéltek, s ami elől tulajdonképpen menekülnek. Akadt köztük olyan anyuka, aki végignézte, amint a házába vacsora közben betörnek és agyonlövik a férjét. Ehhez képest mit számít neki egy kihúzott kerítés és némi szögesdrót, ha ott áll egy érzése szerint jobb világ küszöbén! Ha visszafordul, az eddigi utat is hiába tette meg.

De a nagy kérdés nemcsak az, mit tesznek a menekültek, hanem hogy mit tesznek az egyházak, mit tesznek a keresztények. Az első századokban a kereszténységet meghatározta a kharitasz, azaz a kegyelemből fakadó jótétemény a rászorulók felé - pedig ezekben a századokban maga a kereszténység is rászorult volna a segítségre. Tudjuk őket követni ebben? Vajon ha meg is marad bennünk némi érthető félelem, képes-e annyira háttérbe húzódni, hogy más érzések fontosabbá váljanak, ha ezekre az emberekre gondolunk? Vajon gyorsabban meglátjuk-e a segítségre szoruló nyomorultat bennük, mint az illegális határátlépőt? Vajon tudjuk-e szeretni őket úgy, ahogy Krisztus szerette még az ellenségeit is, vagy csakis a kitoloncolni való iszlám hódítókat fedezzük fel a vonásaik mögött? A válasz ezekre a kérdésekre nem politikai, hanem személyes jellegű, melyet mindannyian magunknak kell megadjunk.

Egy azonban jelenleg biztos: a migránsok már elmenekültek otthonról, de ez nem jelenti azt is, hogy megmenekültek volna. Hogy mi lesz a sorsuk, az részben a mi kezünkben is van.