Pár beszéd

Vannak a teológiának és a vallástudománynak olyan területei, melyek távolabb állnak tőlem és csak ritkábban nyúlok hozzájuk. Nem azért, mert ezek kevésbé érdekesek, csupán nekem nincs időm igazán elmélyedni bennük. Az egyik ilyen szegmens kétségkívül a hitoktatás és a vallásdidaktika, melynek még a neve is szörnyen hangzik. A kötelező hit és erkölcstan órák juthatnak eszünkbe róluk, de én most valami egészen más aspektusból szeretnék írni arról, ami a tanulásról eszembe jutott.

Hadd kezdjem egy olyan dologgal, amit talán egy évtizeddel ezelőtt nem mertem volna leírni ilyen magabiztosan: tanulni tök jó! Tényleg az. Nem elsősorban az intézményes keretek közötti tanulásra gondolok, hanem inkább a szellemi folyamatra, amit a tanulás jelent. (A kettő persze nem zárja ki egymást.) Megérteni valamit, hallani ott belül a leeső tantusz hangját, átélni az érzést, amikor világossá válik valami, ez bizony remek.

Igazából mi keresztények, bizonyos értelemben nagyon sokat tanulunk, néha talán már túl sokat is. Tanítás-hegyeket mászunk meg, tanítók könyveit olvassuk, s ha gyülekezetbe megyünk, ott is mintha sokszor minden azt szolgálná a liturgiában, hogy eljussunk az igehirdetésig, azaz gyakran a tanításig. De ezeknél többet tanulunk a társas kapcsolatok által generált helyzetekből, az interakciókból, a tapasztalatokból, a másokkal való érintkezésből fakadó történésekből. Úgy néz ki, a tanulást csak elkezdeni lehet, de befejezni soha. A tanár és a tanuló között pedig egyesek szerint csak az a különbség, hogy a tanár már régebb óta tanul. Aztán amint tudjuk, a jó pap még holtig is tanul. :-)

Néha már azt gondolom, az életünk egy iszonyat hosszú tanulási folyamat, s ez valahol pontosan igaz, hiszen mindig van hova továbblépni, mindig van mit elsajátítani, van hova fejlődni. Éppen ezért szerintem abszolút nem mindegy, hogyan műveljük ezt a dolgot, akár mi tanítunk, akár tanulóként veszünk részt ebben a végtelennek tűnő tanfolyamban.

Most éppen a tizenkét éves Jézus sztoriját olvastam Lukácsnál, aki az ünnepi "beavatása" után elkavarodik és a templomban köt ki, szülei legnagyobb ijedtségére. Tudvalevő, hogy Jézus a bár-micvóra ment fel, ami gyakorlatilag egy zsidó srác egyfajta vizsgája is volt. Ennek keretében többek között arról kellett számot adnia, hogy ismeri és jól tudja alkalmazni a Tórát, azaz a Törvényt. Egy vizsga után a legtöbben pihenni szoktunk, de úgy látszik Jézus ezt kihagyva máris tovább folytatta a tanulást. Útban hazafelé beugrott a templomba, ahol két dolgot tett: egyrészt hallgatta és kérdezgette a korabeli doktorokat (a görög didaszkalosz tanítót, oktatót és doktort is jelenthet), másrészt megfelelt nekik és ezzel ő is tanította őket. Ezután összegez Lukács úgy, hogy Jézus "növekedett bölcsességben és ismeretben".

Nos, amire itt és most szeretném felhívni a figyelmet, az a jelen oktatásból gyakran fájóan hiányzó párbeszéd, azaz dialógus. Ma az iskola - és gyakran a hittanoktatás vagy éppen a gyülekezeti tanítás - teljesen mellőzi azt a formát, ami Jézussal történt abban a templomban. Kevés a párbeszéd. Maga a dialógus kifejezés egyébként az ókorban az igazságkeresés módszerét jelentette: tehát nem egyszerűen csak "dumálásnak" vagy "pletyizésnek" számított, hanem közös erőfeszítésnek azért, hogy fény derüljön az igazságra.

Szerintem a dialógusnak alapvetően három szintje létezik. (Ez teljesen a saját agyszüleményem, amivel lehet vitatkozni - azaz folytathatunk róla dialógust! :-)). Az elsőt én belső dialógusnak nevezném. Ha egy tanár jól tanít, vagy az ember hall egy igazán ütőképes tanítást, magában máris reflektál rá, azaz beindul egy belső dialogizálás, elmélkedés, feldolgozás. Az emberek ilyenkor nem mondják ki, amit gondolnak, hanem önmagukban rágják a hallottakat. Ha egy tanóra vagy tanítás már ezt a szintet eléri, akkor én sikeresnek nevezem. Ennél sokkal jobb szerintem a következő szint, aminek szörnyen tudományosan a verbalizált dialógus nevet adnám. Ez az a pillanat, amikor az ember ki is mondja a belső dialógusában már valamennyire feldolgozott véleményét vagy gondolatait. A korábban megrágott dolgok formát, azaz szavakat kapnak, egyben kicsit le is leplezik azt, aki kimondja őket. Innentől ez az egész egyfajta megmérettetés része lesz, mintegy közüggyé válik egy közösségben. És azt gondolom, minderre ráépülhet a hab a tortán, a csúcspont, vagyis a vita, amikor ezek a verbalizált elemek összecsapnak egymással anélkül, hogy abból személyes sértegetés, pestiesen szólva "anyázás" vagy ad hominem érvelésdömping bontakozna ki.

A helyzet az, hogy szerintem a gyülekezetek és sokszor a hitoktatás maga is, nem jut el már addig sem, hogy az alapszinten álló belső dialógust beindítsa az emberekben. Ha mégis, akkor pedig nem ad teret a verbalizáláshoz, különösképpen nem a vitához. Én úgy látom, ez a három dolog ráadásul egymásra épül. Ha nincs először igazi, belső dialógus, akkor nem lesz igazi verbalizált dialógus sem. Ilyenkor jönnek a "hogy tetszett?" kérdésre az olyan mondatok, mint a "végülis nem volt rossz" vagy a "hááát, jó volt....". Mindannyian tudjuk, hogy ezek az illedelmes reakciók valójában azt jelentik, hogy az illető, aki mondja őket, tökéletesen érintetlen maradt a dologtól - csak nem akarja ezt őszintén kimondani. Mindaz, amit hallott és esetleg tanult, nem érintette meg, nem mozgatta át belülről, nem katalizált benne belső dialógust, amiből kinőhetett volna egy igazi vélemény, egy valódi reakció, egy verbalizált dialógus alapja.

Én azt szeretném, ha már ennyi időt tanulunk az életben, ezek a befektetett órák eljussanak legalább a belső dialógus kiváltásáig. Jobb volna persze, ha ennél tovább jutnának, de pesszimista szemüvegemen át nézve egyre inkább úgy tapasztalom, ezek különleges alkalmak. Mindenesetre a megtermékenyítő párbeszéd eltéríthetetlen híve vagyok, akár gyülekezetről, akár oktatási intézményről, akár házicsoportról vagy bármilyen társas alkalomról is legyen szó. Tanulni szerintem úgy jó, ha az dialogikus keretben történik.