Tudott-e Jézus hibázni?

Mark Driscoll

„Penis homes” – azaz a „pénisz otthonai”: így nevezte a nőket a népszerű amerikai megagyülekezet, a Mars Hill Church azóta már lemondott lelkésze, Mark Driscoll. A botrány természetesen nem maradt el, de nem is nevezhető az első esetnek. Driscoll már más alkalommal is felhívta magára a figyelmet, például domináns és erőszakos vezetői stílusa vagy éppen plágiumbotránya miatt. Ám számomra nem ezek a bicskanyitogató megnyilatkozások az érdekesek, hanem egyik prédikációja, ami véleményem szerint – különösen dogmatikai szempontból – továbbgondolásra érdemes felvetést tartalmazott.

Szeretném egyértelműen leszögezni, hogy nem szimpatizálok különösebben Driscoll módszereivel, nyilvános szerepléseivel vagy munkamoráljával – sőt, a hölgyekről tett fenti megjegyzését felháborítónak találom és határozottan elutasítom. Nem kenyerem a botrány sem, viszont a jól megválasztott és elegánsan tálalt provokációval őszintén szólva képes vagyok kibékülni. Szerintem Jézus pedagógiai módszerében fontos helye volt a kiegyensúlyozott polgárpukkasztásnak, ami képes rákényszeríteni az embereket, hogy bizonyos kérdéseket átértelmezzenek vagy csupán más perspektívából szemléljenek. A botránynak és a provokációnak van metszéspontja, de a kettő azért  nem ugyanaz. Botrányt okozni tahóság, jól provokálni művészet. Művésznek lenni pedig értelemszerűen jobb, mint tahónak.

Néha azonban előfordulhat, hogy a kettőt nehéz elválasztani egymástól. Driscoll egyik igehirdetése igencsak szemtelennek tűnik: mintha Jézus személyét vette volna célba. Sokan éreztek így és botrányosnak találták, de én inkább provokatívnak gondolom. A prédikációban Driscoll feldobott egy dogmatikai labdát, mellyel minden bizonnyal már más is dobálózott, s ha nem is ennyire széles közönség előtt, hát önmagában. 

A kérdés így szólt: vajon hibázott valaha is Jézus? 

Elismerem, hogy ez első és második olvasásra is rosszul hangzik. A hibázást és Jézust még elméletileg sem szívesen kapcsoljuk össze egymással. Abban talán egyetértünk, hogy nem találnánk olyan keresztényt, aki úgy vélné, Jézus bármikor és bármiben vétkezett volna. Ez rendben is van. Jézus bűntelen volt – de vajon azt jelenti ez, hogy hibátlan is? Elvégre vétkezni és hibázni nem ugyanaz. „Nem bűnről van szó, hibáról! Megtett-e (Jézus) bármit is kétszer, mert elsőre nem sikerült neki?” – kérdezte Driscoll, majd tovább gördítette a dolgot: „Amikor kisgyermekként írni tanult, azt tényleg úgy képzeljük, mintha azt mondta volna: ’Mama, meg tudom csinálni, hiszen én teremtettem az eget és a földet is’?” Követett el Jézus, mint ember bármilyen hibát? Leírt-e rossz betűket, amikor tanult a zsinagógában? Előfordult-e, hogy hirtelen nem jutott eszébe a Tóra egy szakasza a bár-micvó során? Ütött-e rá kezére a kalapáccsal, amikor kitanulta az ácsmesterséget?

A prédikáció persze a választ is megadta. Eszerint Jézus igenis hibázott, és tulajdonképpen nincs ebben semmi különös. Ahogy Lukács írja, növekedett bölcsességben és értelemben, mint gyermek, márpedig növekedésre és fejlődésre annak van szüksége, aki még nem érte el a hibátlan állapotot. Mi magunk is azért tanulunk, mert nem vagyunk tökéletesek, hiányát szenvedjük a tudásnak, az ismeretnek, a tapasztalatnak és a személyiségünk előrelépést, változást igényel. Driscoll gondolatmenetében azután addig ment, hogy Jézusnak ezt a fajta „tökéletlenségét” illusztrációként és példaként is felhasználta az igehirdetésben: „Sokan meg vagytok bénulva egyfajta vallási perfekcionizmus miatt. Úgy érzitek, mindent elsőre jól kell csinálnotok. De hát nem vagytok olyanok, mint Jézus! És tudjátok mit? Lehet, hogy Jézus is megtanulta, hogyan kell a dolgokat megcsinálni, és talán még neki sem mindig sikerült száz százalékos teljesítményt nyújtania az első alkalommal!”

A provokáció persze olyannyira nem maradt szó nélkül, hogy még rangosabb keresztény lapokban is felhördülést okozott. Voltak persze, akik egyetértettek Driscoll megjegyzéseivel, és azt a dogmatikai tételt hangsúlyozták, hogy Krisztus valóban teljesen ember volt, nemcsak Isten, aki éppen igazi embervolta miatt tudott azonosulni velünk. Mások azonban határozottan elutasították a prédikátor felvetését. Így például Conrad Gempf, londoni újszövetséges azt mondta, nem az a probléma, amit Jézusról gondolunk, hanem amit a hibázás aktusáról. Vegyünk egy példát! Jézus beszélt a mustármagnyi hitről és azt is mondta, hogy nincs kisebb mag nála: ez pedig botanikai értelemben nem igaz, hiszen létezik a mustármagnál kisebb mag is. Hát tényleg taktikai hibát követett el Jézus, amikor elmulasztotta felvilágosítani a palesztinai zsidó hallgatókat a biológiai tényekről? Gempf szerint nem erről van szó, hiszen Jézusnak nem az volt a célja, hogy a mustármagról meggyőzze hallgatóit, hanem inkább provokálni kívánta őket,  hogy döntést hozzanak hitükkel kapcsolatban. Jézus ahhoz a közeghez alkalmazkodott, amelyben szolgált, s ebben a közegben a mustármag fogalmához tartozott a legkisebb képzete is. Az pedig, hogy Lukács állítása szerint Krisztus növekedett bölcsességben és értelemben, nem azt jelenti, hogy Jézus hibázott volna: sokkal inkább arról van szó, hogy lehetősége volt a fejlődésre és a kibontakozásra. Gempf szerint a hiba az, ha valaki valamit helytelenül tesz, s igazán nehéz elképzelni, hogy ez a helyzet fennállt Jézussal kapcsolatban.

Érdekes, hogy a gyermek Jézus hibátlansága már a vad elképzelésekben túlburjánzó, apokrif gyermekség-evangéliumok szerzőit is foglalkoztatta. Innen nézve úgy tűnik, mintha ebben a kérdésben a különféle szerzők nem is álltak volna azonos oldalon. Míg Tamás gyerekkori evangéliumából egy felelőtlen, az isteni erejét próbálgató gyermek Jézus karaktere bontakozik ki, aki számos vitatható dolgot művel, addig a Megváltó arab evangéliumában a kis Jézus már születése után lábra áll, csodákat tesz és bölcs dolgokat beszél. Mindez arra utal, hogy ebben a kérdésben már az első századokban sem létezett teljes konszenzus és az apokrif szerzők hol így, hol úgy látták Jézus emberi mivoltát.

A probléma dogmatikai gyújtópontja természetesen Jézus személyének „milyensége” körül keresendő és azt kell mondjam, mintha ezt a dilemmát egy véget nem érő agyalás venné körül a krisztológiában. A régi kérdéseket a legtöbben ismerjük. Vajon hogyan kell elképzelni, hogy Jézus ember és Isten volt egy személyben? Pontosan meddig terjedt az egyik és hol kezdődött a másik? Ha nincs ilyen jól meghúzható határ, hanem mindkettő volt teljes egészében, akkor ezt hogyan kell elképzelni? Az első századok eretnekvitáit áttekintve néha azt gondolom, maga az egyház sem tudott ezekre a kérdésekre igazán jó és tiszta válaszokat adni, pusztán felismerte és kizárta a rossz próbálkozásokat (és próbálkozókat) sorai közül. Az a tény, hogy az ezekhez hasonló kérdések még ma is felmerülnek - akár Driscoll provokatív igehirdetése mélyén is -, azt mutatja, hogy ez a több ezer éves probléma nincs megoldva. Az egymást követő keresztény generációk újra és újra rágják magukat és sosem jutnak igazi nyugvópontra. Persze nem ez az egyetlen ilyen, hiszen számos hasonlóan nehéz problémát lehetne feldobni: pontosan mit jelent, hogy Isten országa itt van, de mégiscsak később jön el, vagy hogyan lehetséges, hogy a keresztények igazak és szentek, de mégis bűnösök?

Vitatkozzunk bármennyit, az az egy egyre biztosabbnak tűnik számomra, ha valaki azzal az igénnyel lép fel, hogy farzsebből kivágja a megoldásokat az ezekhez hasonló felvetésekre, az minden bizonnyal arra utal, hogy téved. Stílszerűen: nem vétkezik, de hibázik. Jobb az óvatosság.