Amit tanulhatunk a politeizmusból...

Az elmúlt napokban valamiképpen több formában és több alkalommal is elém került a gondolat, hogy a monoteista hitek (azaz többnyire a zsidóság, a kereszténység és az iszlám) mennyire türelmetlenek tudnak lenni. A politeista hitek és kultuszok ebben a tekintetben valóban jobbak nálunk?

A Szent Bertalan-éji mészárlás

A válasz - nem szívesen írom le - teljesen egyértelműen igen. A politeista hitvilágok teológiájából nagyobb türelem következik, mint a monoteista ideológiákból. Nem kell professzornak lenni ahhoz, hogy ezt észrevegyük, elég felütni néhány történelemkönyvet. Persze máris hozzáteszem: tudok a hindu kasztrendszer erőszakosságáról, van fogalmam buddhista mészárlásokról és más, politeista hitrendszerekhez kapcsolható, türelmetlen cselekményekről. Ám az az igazság, ha ezeket mind összeszámoljuk és tekintetbe vesszük a politeista vallások világra gyakorolt befolyását, valamint az őket követők számát, még mindig bőven előttünk járnak a türelem és tolerancia kérdésében.

A monoteista hitekről szerzett történelmi ismereteink egyértelműen azt mutatják, hogy ezek a hitek alaphangon türelmetlenek és intoleránsak. Köztük bizony a kereszténység is.

A legtöbb keresztény, akit én ismerek, szereti folytonosan kiemelni az egyház mártírjait, akik a hitük miatt vesztették életüket. Akár az első századok véres keresztényüldözéseiről van szó, akár mondjuk a második világháború hősi áldozatairól (például Dietrich Bonhoefferről), vagy éppen az elmeháborodott ISIS-harcosok által kivégzett keresztényekről - mindig rámutatunk a saját hőseinkre. Kétségtelen, azok az emberek, akik bátran felvállalták a hitüket, kiálltak a meggyőződésük mellett, amikor a kést a torkukra szorították, hősöknek és példaképeknek nevezhetők. Jól tesszük, ha felhívjuk rájuk a figyelmet, és fejet hajtunk előttük. Nem kell elfeledkeznünk arról sem, hogy a konstantini fordulat előtti évszázadok keresztényüldözési hullámaiban az erőszakos császárok hogyan végezték ki egykori testvéreinket. Ezek a keresztények megelőznek engem hitben, és azt hiszem nyugodt lélekkel leírhatom, ezzel a legtöbben így vagyunk. Szó sincs arról, hogy bármi is elhalványítja ezeknek az embereknek az érdemeit!

De mégis, minden tiszteletadás mellett, ha minden egyes mártírunk minden csepp vérét lemérhetném, azt kellene mondanom, az arányok messze nem nekünk kedveznek. Csak egyetlen példát említek, amit Yuval Noah Harari ír le gondolatébresztő könyvében. 1572 augusztus 23-án a francia katolikusok megtámadták a francia protestánsok közösségeit. Öt- és tízezer(!) közé teszik az általuk kegyetlenül lemészárolt protestáns áldozatok számát, akiket egyetlen nap leforgása alatt kivégeztek. Amikor a pápa meghallotta a Franciaországból érkező híreket, annyira megörült, hogy ünnepi misét is celebrált az események tiszteletére, és megbízta Giorgio Vasarit, hogy a Vatikán egyik termét díszítse ki a mészárlás alapján készült freskóval. (Ez a terem ma nem látogatható.) Ezt a tömeges gyilkosságot nevezik a történelemkönyvekben a Szent Bertalan-éji mészárlásnak. Ebben az esetben persze a keresztények egyszerre voltak tettesek és áldozatok, elkövetők és mártírok, de a kemény tapasztalat sajnos az, hogy az esetek többségében nem így alakult a helyzet: felmérhetetlen ember halt meg leírhatatlan kínok között teológiai okokból, sokuk pedig nem is volt keresztény.

Amiért ezt a példát választottam, hogy rámutassak az arányokra: ezen az egyetlen egy éjszakán több kereszténnyel végeztek más keresztények, mint amennyivel a politeista római császárok a Római Birodalom teljes fennállása alatt! Az első évszázadok sokszor emlegetett több évszázados keresztényüldözése elmarad egyetlen, kiragadott véres nap eseményei mögött. És ezt a véres napot nem a politeista, bálványimádó római császárok okozták a hívőknek, hanem azok okozták egymásnak!

Bármennyire is fáj kimondani, de évezredek tapasztalata azt mutatja, a legalapvetőbb ellenségünk nem a világ, a muzulmánok, vagy más ideológiát követők. A kereszténységnek a legnagyobb kárt maga a kereszténység képes okozni.

Ez a hozzáállás persze a monoteista türelmetlenségből is táplálkozik. Bármennyire is tévesnek és hamisnak véljük a politeista hitvilágokat, az elvitathatatlan tőlük, hogy sokkal nagyobb vallási toleranciára képesek. A sokistenhívő embernek a saját fejében ugyanis (most függetlenül attól, ez mennyire helyes vagy sem) éppen a hite miatt sokféle istenséget, vagyis hatalomforrást kell elrendeznie és egymással békében tartania. A politeizmus lényegéből adódóan nyitottabb, mert hozzászokott ahhoz, hogy a tekintély többféle hatalom között oszlik meg és nem egyetlen, kizárólagos centrumra összpontosul. 

Ugyancsak megkönnyíti a politeista vallások dolgát, hogy többnyire ciklikus időképpel rendelkeznek. A világegyetem eseményei újra és újra ismétlődnek, ezért az egyes történelmi pillanatoknak nincs olyan nagy súlyuk, mint egy lineáris (kezdőponttól a végpont felé haladó) szemléletben. Ha valami nem sikerült, majd sikerül "a következő körben", hiszen ami megtörtént, megtörténik majd újra. Ezzel szemben a monoteista hitek a történelem megismételhetetlenségében és egyirányúságában hisznek. Ez jóval nagyobb feszültséget is képes generálni. Nem lehet hibázni, mivel nincs lehetőség javítani, ami elmúlt, soha többé nem történik meg ismét.

Mindez persze nem tűnik szívet melengetőnek egy hozzám hasonló keresztény számára. A monoteizmus alkatilag, strukturálisan és teológiai okokból is türelmetlenebbnek tűnik, pedig nem feltétlenül kellene annak lennie. Hogy mennyire az vagy mennyire nem az - javarészt a mi döntéseinken és hozzáállásunkon múlik. De ilyen történelmi előzmények után egyáltalán komolyan felvethető a kérdés, hogy lehetséges monoteistának és vallásilag türelmesnek lenni? A válaszom az, hogy szerintem igen, ez lehetséges. Egy valakit biztosan tudok, akinek ez sikerült. Úgy hívják, Jézus Krisztus.

Ha az Ő személyére gondolok, sokféle címke eszembe jut: Messiás, Pásztor, Isten Fia, Megváltó és ezekhez hasonlók. Számomra ezek mind nagyon pozitív jelentéssel telített megjelölések. Ami ennél fontosabb: a Türelmetlen Inkvizítor nincs közöttük. Pedig Jézus egész biztosan monoteista volt. Néha asztalt borogatott vagy szorongatta a korbácsot - benne van a pakliban -, de nem akart senkit felnyársalni és egész munkásságából sem szabadna ilyesminek következnie. Éppen azok állandó nemtetszését vívta ki hozzáállásával, akik alig várták, hogy belé mártsák a szegeket. Jézus felülmúlta a monoteista hívőket, köztük a saját követőit is, ezért én inkább benne hiszek, és nem a kereszténységben. Lehet, hogy azon a bizonyos Szent Bertalan-éjjelen is jobb lett volna, ha a mészárszéket megrendezők inkább az evangéliumokat lapozgatják a kard forgatása helyett, és találkoznak azzal a Mesterrel, aki Péternek azt mondta, tegye vissza a hüvelybe a kardját. Akkor most lenne egy szebb freskó a Vatikánban, amit nyugodtan mutogathatnának a nagyérdeműnek.