Hazudni tudni kell?

Aligha lehet olyan normális embert találni, aki ne gondolná azt, hogy a hazugság általában véve bűn. Nyilvánvalónak tűnik, hogy ha ellenkezőképpen vélekednénk, akkor nem nagyon tudnánk felépíteni egy élhető társadalmat. Mégis, ennek az ellenkezője is igaz: az abszolút igazmondás elviselhetetlen, és éppen úgy leépíti a körülöttünk lévő világot, mint a folytonos hazudozás. Ráadásul úgy tűnik, még a Szentírásban is találunk példákat arra, hogy hazudni bizonyos helyzetekben nemhogy nem bűn, de még erény is. Akkor most mi is az igazság: hazudni jó vagy rossz?

Mindenki ismeri az Exodus könyvének legelején olvasható sztorit, amikor a gonosz fáraó arra kéri a bábákat, ha héberekhez mennek ki segédkezni a szülés alatt és fiúgyermek születik, azt azonnal öljék meg. Ellenben ha lány, azt nyugodtan életben hagyhatják. Ám a bábák istenfélők voltak, és életben hagyták a héber fiúgyermekeket is. Amikor a fáraó megkérdezte őket, hogy a parancsával szemben miért tesznek így, a következőt válaszolták:

"Mert a héber asszonyok nem olyanok, mint az egyiptomiak, hanem életerősek. Mire a bába odaér hozzájuk, már meg is szültek." (Ex 1,19)

Mindannyian tudjuk, hogy ez a válasz persze alapvetően hazugság, illetve csúsztatás volt a maga nemében. Persze lehetett benne igazság is: tényleg előfordulhatott, hogy a héber asszonyok életerősebbek voltak az egyiptomiakhoz képest, ám az igazi indok az olvasó előtt nem marad rejtve, ez pedig egyértelműen a bábák istenfélelme volt. A szöveg ezután kifejezetten kiemeli, hogy Isten éppen ezért a hazugságért áldja meg a bábákat, ezzel pedig jóvá is hagyja az egész eljárást.

Nos, a Bibliában van még néhány hasonló epizód, a kérdés pedig természetesen ezek után az, hogy keresztényként minden körülmények között szó szerint igazat kell mondanunk, vagy sem? A kivételes helyzetek, melyek különleges szituációkban adódhatnak, mindenképpen erkölcsi dilemmaként kerülhetnek elénk. Egyesek úgy vélték, a hazugság minden körülmények között tilos, semmiféle erkölcsi ok nem igazolhatja, még ártatlan emberek életét sem menthetjük meg úgy, hogy támadójukat szándékosan félrevezetjük. Mások azon az állásponton voltak, hogy igenis vannak kivételes helyzetek, amikor lehet hazudni, vagy éppen kikerülni az igazság elmondását. Az első csoportba olyan személyiségek tartoztak, mint Szent Ágoston vagy Aquinói Tamás, esetleg Immanuel Kant. A másodikba például Platón, Alexandriai Kelemen vagy Aranyszájú Szent János.

Noha a teljes elutasítás hívei alapvetően zárkózottak ebben a kérdésben, azt még ők is elismerik, hogy vannak szituációk, amikor nem kötelező (sőt, nem szabad!) megmondanunk valakinek az igazat: ezek közül a legegyértelműbb az ártatlant fenyegető jogtalan támadás elhárítása.

Hogyan kell tehát "erkölcsösen hazudni", vagy azért mégiscsak finomabban megfogalmazva: "etikusan nem megmondani az igazat"?

A katolikus teológiában szokás megkülönböztetni kárt okozó hazugságot (mendacium perniciosum), tréfából történt hazugságot (mendacium jocosum) és szükséghazugságot (mendacium officiosum). Aquinói Tamás szerint az első típus halálos bűn, de a többi már nem, ámbár lehetőség szerint utóbbi kettőtől is tartózkodni kell. Egy másik alternatíva "az igazságot okosan elrejteni valamiféle felismerhetetlenné tevéssel" - ez a gyakorlatban többféleképpen értelmezhető állítások használatát jelenti. De hogyan lehet az igazságot "okosan elrejteni"? A kérdésre alaphangon kétféle választ szoktak adni.

Az egyik a kétértelmű beszéd, ami azáltal lesz ilyen, hogy többjelentésű szó szerepel benne, vagy a mondatok szerkezete olyan, hogy többféleképpen értelmezhető. Erre jó példa egyébként Szent Atanáz esete, akit üldöztek és mivel üldözői sem tudták hogyan néz ki, éppen neki tették fel a kérdést: "Messze van-e Atanáz?" A szent így felelt: "Nagyon közel van". Végülis igazat mondott, de üldözői úgy értelmezték a szavait, hogy nem önmagáról beszél, így továbbmentek. Aki a kétértelmű beszédet használja tulajdonképpen teljesen kifejezi, amit gondol, csak  nyitva hagyja annak a lehetőségét, hogy a hallgató egy másik értelemben fogja fel a szavait. A másik technika a hallgatólagos fenntartás, ami az adott körülmények között a szó szerinti jelentéstől eltérően is érthető. Erre rengeteg saját példát tudna mindenki mondani, egy jó részük a szinte kötelező udvariassági gesztusokhoz kötődik. Ha vendégségben a háziasszony megkérdezi, ízlik-e a főztje, dicsérni szoktuk még akkor is, ha egyébként csapnivalónak tartjuk. Ha a titkárnő közli a telefonba, hogy "az igazgató úr most nem ér rá", holott valójában nem erről van szó, csupán egy udvariassági formáját alkalmazza a nemet mondásnak, akkor is ezzel a fajta "kamuformulával" élünk. Ehhez hasonló, ha egy paptól például olyasmit kérdeznek, hogy arra csak a gyónási titok megsértésével tudna válaszolni, akkor mondhatja azt is: "Nem tudom". Mindezek persze szó szerint hazugságnak minősíthető esetek, csakhogy konvencionális hazugságok, ezekkel a konvenciókkal pedig mindenki tisztában is van, ezért nem is tartjuk végül őket igazi hazugságoknak.

Nos, a témát még nagyon sokáig lehetne boncolgatni, de az már ennyiből is látható, hogy a hazugság és igazmondás kérdése nem bináris módon működik. Az összefüggések és a rendkívül szövevényes társadalmi életünkből adódó szituációk nagyon sok komplex problémát vetnek fel, ahol ember legyen a talpán, aki képes elkerülni a fentiekben felvetett "hamisító technikákat". Ehhez az egész társadalmunk túlságosan is szemfényvesztő, ami lehetetlenné teszi, hogy mindig az abszolút igazat mondjuk. Egyébként gyorsan hozzáteszem: alaphangon nagyon utálom a hazugságot, és ezzel a bejegyzéssel sem az volt a célom, hogy bárkit "kitanítsak" arra, hogyan kell rafináltan és ügyesen hazudni.

Ám azt is látom, hogy ebben a világban gyakorlatilag lehetetlen mindig, minden körülmények között és mindenkinek a valóságot megmondani. És le merem írni azt is, ha valaki ezt nem így gondolja, az naiv idealista, aki nem a valóságban él. Még ha vonakodunk is beismerni, a szó szoros értelmében nagyon sokat hazudunk egymásnak, gyermekeinknek, feletteseinknek, a hatóságoknak - mindenkinek, beleértve önmagunkat is. Jó lenne, ha nem kellene ennek így lennie, de szerintem itt és most lehetetlen egy bonyolult társadalmat felépíteni hazugság nélkül. Természetesen mindez nem mentség, hanem kényszerű állapot. Hiszen az is biztos, hogy akkor is hazudunk, amikor arra semmi szükség, és nem bújtatunk - például - zsidó családokat a nagypapa szekrényében, akik az őket üldöző német katonák miatt kerültek oda. Nem mindegy, hogy valaki alkalmanként legurít egy pohár sört, vagy alkoholista: nem ugyanaz, ha valaki irányában a fentebb említett hallgatólagos fenntartást gyakorlom, vagy a hazugság életformaként határozza meg az életemet.

Lehet tehát jól hazudni, vagy az erről szóló okfejtés csupán a hazugságot, mint életgyakorlatot akarja alattomos módon elfogadtatni velünk? A színtiszta igazság az, hogy a társadalmunk elkerülhetetlen hazugságokra épül, és ebben a kontextusban úgy kell megtalálni a helyünket, hogy miközben abszolút tiszták sosem leszünk, azért ne merüljünk nyakig a mocsokban sem.