Félház

Jogosan kaptam kritikát olvasóimtól, hogy úgy írtam a Felházról pozitívan, hogy magán a rendezvényen ott sem voltam. Hallani a visszajelzéseket és azokból levonni a konzekvenciákat, vagy venni a fáradtságot és személyesen meggyőződni a dolgokról, nos az valóban két különböző dolog. Így tehát elmentem a soron következő alkalomra, de mégsem a csorba kiköszörülése végett, hanem azért, mert őszinte kíváncsiság hajtott, hogy megnézzem milyen potenciális lehetőségeket rejtegethet ez a keresztény tiniket és fiatalokat megszólító spontán rendezvénysorozat.

Kép innen

Jellemző rám, hogy szeretem a magas labdákat lecsapni, és bizony a mostani Felházat elnézve tálcán kínálta magát egy szó: félház. A legelső és legnyilvánvalóbb benyomásom ugyanis az volt, hogy az egyébként tágas Tüskecsarnokban szinte üresen konganak az ülőhelyek. Gyakorlatilag komplett szektorok álltak elhagyatottan, ahol csak néhány, hozzám hasonló öregember szemlélte az eseményeket. A helyzet később azért javulni látszott, s ahogy haladtunk előre az este eseményeiben, úgy kissé növekedett az érdeklődés is. A küzdőteret tekintve egyébként nem volt ok a panaszra, hiszen a csarnoknak azt a részét többé-kevésbé megtöltötték a fiatalok. Egy szürreális pillanatban elsétált mellettem egy fiatal apáca is, aki egy roma srácokból álló csapatot kísért: valószínűleg elhozta a fiúkat, hogy megmutassa nekik milyen, amikor hozzájuk hasonló kamaszok Istennel foglalkoznak.

Én sem tudtam milyen, és amit ezen az estén megtudtam, az a jelek szerint pontosan ugyanaz, mint amit már nyár előtt is tudni lehetett. Adott egy koncepció, melynek a lényege, hogy nincs koncepció. Összejövünk, mi keresztény fiatalok, órákon keresztül énekelünk egy szinte már végletekig lecsupaszított dicsőítő csoport vezetésével, néha kicsit imádkozik vagy beszél valaki közben, aztán igyekszünk prófétálni és gyógyítani is, ha a Mennyből azt így kívánják. És persze szeretnénk egyszerűek és hitelesek maradni, ha pedig néha hülyeségeket beszélünk menet közben, hát azt is felvállaljuk, mert mi ilyenek vagyunk. Nem tökéletes megmondóemberek, akik mindig hibátlanok, és ezzel teljesítik az életbe belefásult, cinikus idősek magas elvárásait, hanem még kedves és tapasztalatlan fiatalok, akik azért alapvetően mégis csak Istent szeretik. Aztán ezt az egészet mindenki úgy értékeli, ahogyan akarja.

Ennyi és nem több a Felház, olyan mint egy hatalmas tábortűz, ami mellé odatelepszik, aki akar, és úgy magyarázza az élményeit, ahogyan óhajtja. Valaki azt élvezi, hogy a tűz melegíti, valakinek a füstje csípi a szemét, vérmérséklettől, kegyességi ízléstől és aznapi hangulattól függően. A vélemények különbözhetnek, de az biztos, hogy ottlétem alatt durva túlkapásokkal, karizmatikus extremitással nem találkoztam. (Igaz, nem maradtam ott a végéig.) Nem vagyok már annyira fiatal, ezért kilógok a célközönségből, de azt el tudom képzelni, hogy egy mai fiatalnak ez a jó értelemben vett szabadság és éjszakába nyúló laza együttlét sokat jelenthet. És ha ők ezt élvezik, akkor csinálják nyugodtan, ez eddig sem volt, és ezután sem lehet kérdés.

Ugyanakkor - a sok dicséret mellett - mégiscsak megfogalmazódott bennem némi kritika. 

Hadd kezdjem azzal, hogy a magam részéről nagyra értékelem a spontaneitást, amivel a szervezők próbálkoznak. Rögtönzés és a helyzetekhez való alkalmazkodás nélkül a legveretesebb keresztény rendezvényeken is úrrá lesz egyfajta kimért, szögletes unalmasság. A keresztény rendezvények, istentiszteletek, összejövetelek jó része pontosan ezzel a jelenséggel küzd: már azelőtt tudható hogyan végződnek, mielőtt egyáltalán elkezdődtek volna. Világos, hogy a Felház éppen ezzel a szürkeséggel kíván szembemenni, hiszen a fiatalok alkatuknál fogva unják a túlságosan kiismerhetőt, a módfelett kiszámíthatót és ezért unalmast. A törekvés, hogy csináljunk valami állati spontánt, ebben a korosztályban szerintem teljesen természetes és magától értetődő. Mégis, a spontaneitás potenciálisan csak akkor tud jól működni, ha mögötte ott vibrál a mély tárgyi tudás, az élettapasztalat, és hogynemondjam, az alapos igeismeret. Egészen más az, amikor egy vérprofi gitáros játéka közben egyszer csak elengedi magát és improvizálni kezd, vagy amikor egy olyan zenész próbálkozik ugyanezzel, aki három akkordot tud lefogni. Előbbi gyönyörűség, magával ragadó sodrás, utóbbi inkább kínos és erőltetett próbálkozás annak érdekében, hogy létrehozzon valamit. Spontánnak lenni akkor lehet igazán, ha az improvizációnak van miből merítenie. Nem vagyok arról meggyőződve, hogy a Felházban szellemi értelemben ez lenne a helyzet.

Pusztán az a tény, hogy az események nem egy kitalált koreográfia szerint zajlanak, önmagában nem garancia a hosszú távú sikerre, ha nem áll az egész mögött egy súlyos igei megalapozottság és mély tapasztalat. Fiataloknál azonban nem tűnik reálisnak ilyesmit elvárni, ahogy ez számomra át is jött az este folyamán. Ezért bizonyos értelemben ez a Felház számomra félház maradt, és most nem csupán a tömeg hiányára gondolok: ha nincs megtelve egy csarnok, akkor is működhet egy rendezvény. Ha azonban nem érezni mögötte egy komoly alap jelenlétét - teológiai és más értelemben -, akkor csupán a spontaneitásra támaszkodni bizony nem tűnik elegendőnek.

Mintegy fél évvel ezelőtt többen azt írták és mondták, hogy a "Felházból még bármi lehet". Érzésem szerint ez az állapot semmit sem változott: én is ugyanezt tudom elmondani saját tapasztalataim alapján. Kérdés azonban, hogy lehetséges-e ezt a kérdőjeles állapotot hosszú távon fenntartani? A radikális mozgalmakkal kapcsolatban olvastam egy jogos felvetést (radikális mozgalom alatt most nem csak a kereszténységen belüli, hanem azon túli, például radikális politikai mozgalmakat is értek). Ha egy ilyen mozgalomban, amely komoly elköteleződést kíván és a Nagy Fordulatra várakozó emberek tömegeit gyűjti össze, sokáig eldöntetlenül maradnak a dolgok, a mozgalom egy idő után magától elhal. Néhány évig meg lehet tenni, hogy nagy szavakat kiabálunk a színpadról és feltüzeljük ígéretekkel a mozgalom aktivistáit, a tömegeket, a mozgalmat követőket, de ha ez hosszú idő után is megmarad ezen a szinten úgy, hogy nem történik valami perdöntő, kézzelfoghatóan pozitív vagy negatív esemény, a mozgalom maga elkerülhetetlenül a leépülés útjára lép. 

A Felház egyelőre még mindig a bizonytalanság zónájában áll számomra: valami nagyon jó is kisülhet belőle, de akár az is lehet, hogy egy idő után elveszíti népszerűségét. A továbblépéshez azonban szintet kell ugrani, mert ezt a bizonytalan állapotot sokáig nem lehet fenntartani. Még a spontaneitás is szürkébe fordul, ha nem kap valamiféle keretet. Őszintén szurkolok a szervezőknek ahhoz, hogy megtalálják a továbblépés helyes irányát, ami a kihűlés helyett a kibontakozás felé viszi őket. Jót tenne ez mindenkinek, de leginkább a saját korosztályuknak...