2016. szeptember 11., vasárnap

Keresztény zene: ipar vagy eszkatológia?

Máté Péter már érdeklődött: "zene nélkül mit érek én?" A szónoki kérdéssel csak egyetérteni tudok: zene nélkül nem élet az élet. Mintha az ember lemondana az örömről, annak a lehetőségéről, hogy odafordítsa arcát a zord valóság felé, és derűsen rámosolyogjon. A keresztény zenének nagyon is van létjogosultsága, de ahogy egyre inkább iparrá válik, mintha nem élne jól a lehetőségeivel.

"Én nem látok semmi különbséget!" - ez volt egyik ismerősöm hervasztó reakciója, amikor egy óriási keresztény dicsőítő koncert felvételét mutattam neki. Igazán lehangolónak tűnik ez a mondat: egy kívülálló semmit sem vesz észre abból, hogy ez a mi zenénk. Pedig ez lenne az egyik cél, vagyis egyfajta szakralitás megteremtése, bizonyos elkülöníthetőség, és ebből következően felismerhetőség is.  Meglehet, a felismerhetetlen dicsőítő zene az inkább sima produkció.

A dicsőítésre - még ha zenénél jóval többet is jelent ez a szó - alaphangon műfajként szeretünk gondolni. Ez egy olyan műfaj, ami az egyházé, ami a mi köreinkből emelkedett ki és bizonyos tekintetben ezt a kört is szolgálja.
Éppen ebből következően nagyon is felismerhetőnek kellene lennie. A vízválasztó pont persze nem igazán magukban a zenei megoldásokban van, hiszen azok valóban pontosan olyanok, amilyenekkel "odakint" találkozunk, a mainstream zeneiparban. A dicsőítés trendkövető műfaj is, amely nem akar lemaradni a zenevilág aktuális-populáris világától, és bár ennek vannak hátulütői, azért az előnyeit is látnunk kell.

Hol veszik akkor el mindaz, ami egy idő után megkülönböztethetetlenné teszi a "mi zenénket" a világ zenéjétől?

Talán ott, ahol minden más szokott: amikor a művészet, a spirituális többlet az iparosodás részévé válik. Sokszor érzem azt, hogy amit a keresztény színpadokon látok, az sokkal inkább termék és nem szellemi tartalom. Szerintem a zene - ha jól csinálják - egyfajta "legális drog", mellékhatások nélküli fájdalomcsillapítása az emberi léleknek. Kimozdít a sztenderdekből, felemel a földről és átrepít egy másik világba. Teológiai értelemben a doxológiának, az istendicsőítésnek ezt az élményt még az átlagosnál is fokozottabban lehetne nyújtania. Érzésem szerint ez az a pont, ahol a dicsőítés kötődik az eszkatológiához. Az eszkatológia leegyszerűsítve a "világ végével" foglalkozik, de nem a befejezés tragédiájáról szól, hanem sokkal inkább egy új világ, egy új kezdet reménységéről. A vég nem mindennek a vége. A régi elmúlása nem tragédia, amit nem lehet helyrehozni, hanem egy örömteli új kezdet kiindulópontja. 

A jó dicsőítő zene valahogy úgy képes kiemelni a jelen világból, hogy közben kóstolót nyújt a még el nem kezdődött újból is. Túl sok agyalágyultság van a világ végével kapcsolatban, kezdve az antikrisztusos bugyutaságoktól a mikrochipes spekulációkig. Pedig lehet, hogy az eljövendőt valamiképpen a zenében kellene megragadni, ami a sok zsibbasztó érvelést helyett egyszerűen csak felemel a földről és ízelítőt ad abból, ami majd jönni fog.

Nos, lehet hogy ez is nagyon spekulatív, de a dicsőítésnek, az egyházi zenének a feladataiban én látok egy ilyen eszkatologikus szálat. Azonban azt is látni vélem, hogy minél jobban iparosodik a keresztény dicsőítő zene, annál halványabbá válik ez a szál. Hiába sorjáznak a kegyes strófák, halmozott bibliaversek a dalok szövegeiben, ha nem érződik az egészen az igazi törekvés, hogy itt valami mélyről jövő és magasba emelő szándék munkál a háttérben. Hogyan lehetne ezen változtatni?

9 megjegyzés :

  1. Érdekes témát feszegetsz. Nálam épp azért van aktualitása, mert most selejteztem ki a dicsőítő CD-im 90%-át. A maradék 10 is azért maradt, mert érzelmileg kötődöm hozzá.

    Konzervatív ízlésű keresztény barátaimtól hallottam, hogy a jó dicsőítő zene felemel Istenhez, a szívnek szól - és nem a végtagoknak.

    Magam - inkább ízlésvilágom miatt, mit ideológiai szempontból - az oratóriumok világát, a gregoriánt és főként az ortodox hagyomány zenevilágát látom méltónak. Számomra egy Kerub-ének eszkatologikusabb a liturgia kellős közepén, mint bármi más a koncertteremben.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. János, valamennyire hasonló cipőben járunk, azzal a különbséggel, hogy nekem nem lenne mit kidobnom: soha nem gyűjtöttem ezeket a zenéket, noha abszolút akadnak számomra szimpatikus dalok. És igen, ez nyilvánvalóan ízlés dolga is: mégis, ízléstől és műfajtól függetlenül a minőségi keresztény zene eszkatologikus kóstoló. De ma már egyre jobban ipar, olyan zenei termék, amely megpróbál nem lemaradni a világi zenéktől.

      Törlés
  2. Nekem is van vitám a gyerekeim nemzedékével a szakrális és a profán megkülönböztetésében. És merem remélni, hogy nem egyszerűen generációs ellentétről van szó. Ugyanis húszévesen én is játszottam rock-oratóriumot, műfajilag nem vagyok beszűkülve. Emlékszem, milyen felemelő volt, amikor katolikus barátaim elvittek gitáros misére, ahol a fiatalok csengú hangon, 12 húros gitárral, pár egyéb hangszerrel kiegészítve Sillye Jenő dalokat énekeltek az ősi falak között. Nekem az valódi szakrális élmény volt.
    Úgy látom, hogy meghatározó kegyességi körökben - tudatosan vagy sem, - elvágnak minden gyökeret, mely a múltba kapaszkodik. Bérelt kultúrház, vagy mozihelyiség, az oltár/úrasztala helyén dobszerkó, huszonéves srác kockás ingben fel-alá járkálva prédikál... Ilyen környezetben a zene sem tud szakrális jelleget ölteni. Mindezzel természetesen nem az ő hitük őszinteségét akarom kétségbe vonni, és azért sincs jogom elítélni őket, mert nincs semmi viszonyítási alapjuk.
    Az én reményem azokban a fiatalokban van, akik értik és művelik a klasszikus egyházi zenét (is). Mert ők azt is értik, hogy miről beszélünk.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ilyen szempontból talán azok járnak el a legvállalhatóbban, akik egyszerre használják a régi és az új stílust és dalokat. Igazad van, a gyökerek elvágása mindig terméketlenséghez vezet.
      Mondjuk a bérelt kultúrház és mozi jellegű dolgok mögött nem feltétlenül a hagyományokkal szembeni tiltakozásról van szó, hanem szimplán praktikumról: jól ismerem a neoprotestáns gyülekezetek lehetőségeit, melyek egyházszervezését nem támogatja úgy az állam, és sok mindent maguknak kell megoldaniuk. Tehát némileg a kényszer viszi rá őket, hogy úgy csinálják a dolgaikat, ahogy csinálják.

      Törlés
  3. Szerintem a keresztény zene pont rendben van, nagyon is. Sillye Jenő és mások, a hitgyülis zene, Tankcsapda stb. kitűnő, testi-lelki élmény.

    Ami nincs elromolva, azt nem kell megjavítani. Akad épp elég más a kereszténység háza táján, amit nem ártana továbbfejleszteni. (Pl. ilyen terület a judaista Messiás komolyan vétele judaista Messiásként.) Ami eleve jó, annak örüljünk.

    VálaszTörlés
  4. Szerintem meg pont nincs rendben.

    Ezek nagyon fontos megállapítások:
    "Pedig ez lenne az egyik cél, vagyis egyfajta szakralitás megteremtése, bizonyos elkülöníthetőség, és ebből következően felismerhetőség is."
    "Kimozdít a sztenderdekből, felemel a földről és átrepít egy másik világba. Teológiai értelemben a doxológiának, az istendicsőítésnek ezt az élményt még az átlagosnál is fokozottabban lehetne nyújtania."
    Nos, a modern keresztény zene a legkevésbé sem szakrális, és bár lehet hogy valakinek felemelő élményt tud nyújtani, de messze elmarad a lehetőségeitől. Számomra legalábbis inkább taszító és lehangoló, mint felemelő.
    Szinte minden műfajban van már keresztény zene, a metáltól a rap-en keresztül a punkig, de ezek csak szövegükben különböznek az adott műfaj egyéb termékeitől és gyakran nem a legmagasabb színvonalat képviselik a műfajon belül sem.

    A hagyományos egyházi zenéből, a gregoriánból, az templomi orgonazenéből, és különösen az ortodox zenei hagyományból nem hiányzik a szakralitás, de ezek számomra inkább csak szellemi élményt jelentenek, képesek egyfajta lelki emelkedettséget előidézni, de a szívemet nem igazán érintik meg. És abszolút egyetértek azzal, hogy a jó dicsőítő zene a szívnek szól.

    Nekem ez a dicsőítő zene:
    https://www.youtube.com/watch?v=kLBFmA87tyg
    Az iszlám zenei hagyomány egyszerre szakrális és szívhez szóló (annak, aki nyitott rá).
    De ennek ellenére nem mondom, hogy a keresztény zenének idegen hagyományokra kellene építkeznie.

    Mit tehetünk akkor mégis?
    Hát nekünk is vannak hagyományaink! A népzenére építő Ghymes és Makám együttes például nagyszerű érzékkel nyúl a vallási hagyományokhoz is:
    https://www.youtube.com/watch?v=OBNWpKca-4Q
    Szerintem ezen az úton lehetne, lenne érdemes továbbmenni.
    Egyébként is az a véleményem, hogy mi magyarok sem a rockzenében, sem az egyéb könnyűzenei műfajokban sem tudunk igazán jót alkotni. A népzene-világzene az a terület, ahol igazán otthon vagyunk, ebben világszínvonalon állunk, ezt kellene jobban kihasználni, és nem azt erőltetni, ami nem megy.

    VálaszTörlés
  5. Sokféle stílus van amit ha hallgatok elkezd "szárnylni a lelekem" és van sok ami elborzaszt.
    Önmagáról a zenéről beszélek... Ez az izlés.
    De hogy egy zenétől mint stílustól várjam, hogy "Kimozdít a sztenderdekből, felemel a földről és átrepít egy másik világba."
    ez számomra szintén nem kerek.
    A szellemem az imára mozdul meg (nem biztos, hogy korrekt ez a kifejezés, de biztos értitek)
    És a dicsőítés énekelt imádság...
    Tehát majdnem azt mondhatnám én is hogy nincs a keresztény dicsőítő zenével semmi baj
    Azzal van baj ha az nem őszinte, ha nem dicsőíteni akar...
    Ha a zsigerekre, érzelmekre akar hatni önmagában s önmagára akar figyeltetni, ahelyett hogy Isten
    felé kalauzolna. Ismétlem, itt most a dicsőítő zenéről beszélek.
    Ha egyfajta szent zenétől várnánk a speciális keresztény zenei élményt, akkor ezt ki kellene terjeszteni
    a művészet többi ágára is. Vers, festészet, fényképészet, film stb.
    Van például szakrális, keresztény verselés, vagy szakrális keresztény fényképezés?
    Azt gondolom, nem a külső miatt lesz szent a produktum, hanem a tartalma miatt...

    VálaszTörlés
  6. Valóban, ez alapvetően nem műfaji kérdés. Alaphangon szerintem sem a műfaj az, ami "felemel", hanem a tartalom. Szerintem nyugodtan kiterjeszthetjük ezt más területekre is! A művészet bármely ágára is gondolok, mindegyik képes ezt a szakralitást, kiemelést, egyfajta megkülönböztetett élményt adni - még akkor is, ha más és más módon szólít meg. Velem már történt olyan, hogy megrendültem egy keresztény zenét hallgatva annak tartalma miatt (nem dicsőítő dal volt egyébként), de átéltem már hasonló élményt színdarab vagy film hatására is. A kulcs az, amit vallástudományi fogalommal talán úgy fejezhetnénk ki, hogy megvalósul a "Szenttel" kapcsolatos találkozás itt, a profán világban. Nem kell, hogy ez mindig, minden dalban, egyházi zenében, dicsőítő alkalomban létrejöjjön: de azért néha mégis szükség van rá. Olyan ez szerintem, mint a karácsony: irreális elvárni, hogy minden nap legyen, de ez nem jelenti, hogy egyáltalán ne legyen. Nos, amikor azt írtam, hogy minél jobban iparosodik a keresztény zene, akkor valami ilyesmire gondoltam: hogy ez a tendencia még a ritka alkalmaktól is távol képes tartani az embert.

    Discipline felvetését a népzenéről egyébként nagyon érdekesnek tartom és továbbgondolásra méltónak. Valóban, ez a zene itt és most mi vagyunk, nem import áru, más kultúrából, máshonnan átemelt, mások által kitalált termék. Lehet, hogy ezen az úton jobban lehetne elérni egyfajta szakralitást?

    VálaszTörlés
  7. Csabacz: "Azzal van baj ha az nem őszinte, ha nem dicsőíteni akar... Ha a zsigerekre, érzelmekre akar hatni önmagában s önmagára akar figyeltetni, ahelyett hogy Isten felé kalauzolna"
    Igaz, csakhogy kívűlről nem tudom, és talán nincs is jogom megítélni, hogy a zeneszerző, vagy az előadó mit akar. (Bár az utóbbiról néha nagyon lerí.) Az viszont nyilvánvaló, hogy van rengeteg futószalagon gyártott ének közhelyszerű szöveggel, gyakran az angolból fordítás miatt rossz prozódiával. Ettől még lehet, hogy sokakat Isten felé kalauzol. De valahogy nekem fontos a minőség, a művészi érték is. Elvégre Istennek minden tekintetben a legjobbat szeretnénk felajánlani, nem?
    Jogos, hogy a kérdést terjesszük ki a többi művészeti ágra is. Igen, a költészetben is megjelenik bizonyos kegyességi körökben a szájbarágós, hatásvadász rímfaragás az ihletett költészettel szemben. (Állítom ezt annak ellenére, hogy nem igazán tudok racionális definíciót adni hogy pontosan mit jelent az, hogy ihletett, vagy szakrális.)
    Discipline felvetését én is jó iránynak tartom. Persze kérdés, hogy egyszerű zenehallgatóként mit tudunk tenni, hogy a valódi értékek ne kerüljenek a sűllyesztőbe. Hogy mi bizonyul majd időtállónak, azt a következő nemzedék fogja eldönteni.

    VálaszTörlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)