Egyes vélemények szerint a reformáció sikere valójában nem Lutheren múlott (habár mindig őt szokás emlegetni, ha a téma előkerül), hanem sokkal inkább Kálvin Jánoson. Kálvin Genf tudósa, jogász fia, a legnépszerűbb reformátor volt, aki huszonnégy évesen elutasította a katolicizmust és igen fiatalon máris letette az asztalra a keresztény dogmatika új rendszerét, az Insitutiot. Túl nagy ember volt ahhoz, hogy beleférjen egy blogbejegyzésbe...
A napokban egyik teológus kollégámtól megkérdezték, hogy kálvinistának vallja-e magát vagy sem. Azt válaszolta, hogy túl sok mindent jelent kálvinistának lenni, attól függ tehát milyen értelemben is gondolja ezt a kedves kérdező. És valóban: Kálvin hatása olyan óriási és széleskörű, hogy egyenesen gyalázatos dolgot művelek most, amikor megpróbálok egyetlen bejegyzést írni róla. Persze azért a nagy formátum sem jelent parttalanságot, hiszen nagyon is vannak olyan dolgok, melyeket a kálvinizmussal szoktak azonosítani. Az egyik ilyen (ami egyébként nem előzmények nélküli és eredetileg nem Kálvin az "ősforrása") az eleve elrendelés tana.
Mindannyian tudjuk, ez maga a megoldhatatlan feladat. Üdvösség vagy kárhozat? Determináció vagy szabad akarat? Minden attól függ, Isten hogyan határozott! Ahogy Paul Johnson írja, Kálvin megragadta és a végsőkig hajszolta a Luther által ismét felfedezett ágostoni predestinációgondolatot. Isten az idők kezdete óta előre látja az összes cselekedetet, ezért a kiválasztottságunk nem a mi döntésünkön, hanem az Övén múlik: minden úgy lesz, ahogy Neki tetszik. Valakin könyörül, valakit sorsára hagy, és hogy a kettő közül éppen melyik érvényesül, arra az egyetlen igazi válasz, hogy ez Isten szuverén döntésének a függvénye. Nos, azt hiszem az átlagember számára ez a megközelítés egy meglehetősen rideg tanítás, ha szemtelenebbül fogalmaznék, azt mondanám, hogy taszító. Ám közben másokat mégis a logikussága és az elvhűsége szippanthat magába. Ez a dialektikus kettősség, hogy Kálvin egyszerre vonzva taszít, és taszítva vonz, nekem az egész életművét áthatja. A kálvini univerzumban - ha a végsőkig kihegyezzük az eleve elrendelés tanát - az ember úgy érzi, mintha csak sodródna az eseményekkel, s ezek medréből képtelen kilépni és önmaga lenni, ám azt is tudja, hogy az események a lehető legjobb kézben vannak - Isten kezében. Kérdés azonban, hogy tényleg ekkora determinizmust kell-e feltételeznünk a teremtett valóság motorjaként? Még maga Kálvin is mondott olyat, hogy jobb nem túlságosan belegabalyodni a predestinációs gondolatba, mert az "útvesztő az emberi elme számára". Nem Kálvin volt az, aki ezt az egészet végül a szigorú szélsőségekig kihegyezte, hanem inkább utódai (például Béza Tódor), akikkel már ő sem feltétlenül értett egyet mindenben.
Bárhogyan is volt, az viszont biztos, hogy az eleve elrendelés szigorúságából egyfajta következményként jelent meg a társadalomszervezés meglehetősen kemény formája, ami a későbbi kapitalista rendszerekre is kihatott. Mindenki tudja, hogy Kálvin egyfajta teokráciát akart építeni Genfben, és ha törik-ha szakad alapon létre kívánta hozni az isteni és keresztényi várost. Ez a nyers törekvés ma már valószínűleg sokakban vált ki ellenszenvet, ám akkor éppenhogy a csodájára jártak! Kálvin megközelítése az volt, hogy a kiválasztottakat tisztaságban kell tartani, a kárhozatra ítélteket pedig felfedezni és kiközösíteni. A dolog kivitelezéséhez egyfajta rendőri szervezetre volt szüksége, vagy inkább erkölcscsőszökre ha úgy tetszik. Nem is csoda, hogy Kálvin idejében az egyes városok a lelkipásztorokkal együttműködő tisztviselőket választottak, akiknek az erkölcsi parancsolatoknak érvényt kellett szerezniük. Emlékszem, az egyik egyháztöri órán még olyasmiről is tanultunk, hogy Genf városát emelt platós lovaskocsik járták, melyekről kényelmesen be lehetett látni a házak ablakain, azt ellenőrizve hogy a város polgárai nem csinálnak semmi rosszat... Nos, történelmi távlatokból szemlélve azt hiszem mondhatjuk, hogy a kálvini kísérlet elbukott: Genf nem lett "keresztény város".
Kálvin nagyságán azonban ennek ellenére sem koptatott jelentősen az idő vasfoga. A magam részéről ő abban példa számomra, hogyan kell következetes és szigorú teológiai rendszereket felépíteni és ugyanilyen következetességgel kitartani azok mellett. A református teológia számomra egy nagyjából ilyen rendszer: kiszámított, végiggondolt, logikus - még ha természetesen nem is tökéletes és kifogástalan, mert olyan nem létezik. Bevallom őszintén, Kálvin kemény emberi stílusa egyáltalán nem vonzó számomra: azt hiszem ha ma élne, ő meg én nem lennénk jó barátok. De mégis, ennek ellenére úgy gondolom, heteket tudnék beszélgetni vele csak azért, hogy tanuljak tőle. Ez az ember zseni volt a maga módján, és mint minden zseni, kicsit talán különc is. Mindazonáltal a protestánsoknak bőven van mit meríteniük ma is gazdag életművéből.
Mindannyian tudjuk, ez maga a megoldhatatlan feladat. Üdvösség vagy kárhozat? Determináció vagy szabad akarat? Minden attól függ, Isten hogyan határozott! Ahogy Paul Johnson írja, Kálvin megragadta és a végsőkig hajszolta a Luther által ismét felfedezett ágostoni predestinációgondolatot. Isten az idők kezdete óta előre látja az összes cselekedetet, ezért a kiválasztottságunk nem a mi döntésünkön, hanem az Övén múlik: minden úgy lesz, ahogy Neki tetszik. Valakin könyörül, valakit sorsára hagy, és hogy a kettő közül éppen melyik érvényesül, arra az egyetlen igazi válasz, hogy ez Isten szuverén döntésének a függvénye. Nos, azt hiszem az átlagember számára ez a megközelítés egy meglehetősen rideg tanítás, ha szemtelenebbül fogalmaznék, azt mondanám, hogy taszító. Ám közben másokat mégis a logikussága és az elvhűsége szippanthat magába. Ez a dialektikus kettősség, hogy Kálvin egyszerre vonzva taszít, és taszítva vonz, nekem az egész életművét áthatja. A kálvini univerzumban - ha a végsőkig kihegyezzük az eleve elrendelés tanát - az ember úgy érzi, mintha csak sodródna az eseményekkel, s ezek medréből képtelen kilépni és önmaga lenni, ám azt is tudja, hogy az események a lehető legjobb kézben vannak - Isten kezében. Kérdés azonban, hogy tényleg ekkora determinizmust kell-e feltételeznünk a teremtett valóság motorjaként? Még maga Kálvin is mondott olyat, hogy jobb nem túlságosan belegabalyodni a predestinációs gondolatba, mert az "útvesztő az emberi elme számára". Nem Kálvin volt az, aki ezt az egészet végül a szigorú szélsőségekig kihegyezte, hanem inkább utódai (például Béza Tódor), akikkel már ő sem feltétlenül értett egyet mindenben.
Bárhogyan is volt, az viszont biztos, hogy az eleve elrendelés szigorúságából egyfajta következményként jelent meg a társadalomszervezés meglehetősen kemény formája, ami a későbbi kapitalista rendszerekre is kihatott. Mindenki tudja, hogy Kálvin egyfajta teokráciát akart építeni Genfben, és ha törik-ha szakad alapon létre kívánta hozni az isteni és keresztényi várost. Ez a nyers törekvés ma már valószínűleg sokakban vált ki ellenszenvet, ám akkor éppenhogy a csodájára jártak! Kálvin megközelítése az volt, hogy a kiválasztottakat tisztaságban kell tartani, a kárhozatra ítélteket pedig felfedezni és kiközösíteni. A dolog kivitelezéséhez egyfajta rendőri szervezetre volt szüksége, vagy inkább erkölcscsőszökre ha úgy tetszik. Nem is csoda, hogy Kálvin idejében az egyes városok a lelkipásztorokkal együttműködő tisztviselőket választottak, akiknek az erkölcsi parancsolatoknak érvényt kellett szerezniük. Emlékszem, az egyik egyháztöri órán még olyasmiről is tanultunk, hogy Genf városát emelt platós lovaskocsik járták, melyekről kényelmesen be lehetett látni a házak ablakain, azt ellenőrizve hogy a város polgárai nem csinálnak semmi rosszat... Nos, történelmi távlatokból szemlélve azt hiszem mondhatjuk, hogy a kálvini kísérlet elbukott: Genf nem lett "keresztény város".
Kálvin nagyságán azonban ennek ellenére sem koptatott jelentősen az idő vasfoga. A magam részéről ő abban példa számomra, hogyan kell következetes és szigorú teológiai rendszereket felépíteni és ugyanilyen következetességgel kitartani azok mellett. A református teológia számomra egy nagyjából ilyen rendszer: kiszámított, végiggondolt, logikus - még ha természetesen nem is tökéletes és kifogástalan, mert olyan nem létezik. Bevallom őszintén, Kálvin kemény emberi stílusa egyáltalán nem vonzó számomra: azt hiszem ha ma élne, ő meg én nem lennénk jó barátok. De mégis, ennek ellenére úgy gondolom, heteket tudnék beszélgetni vele csak azért, hogy tanuljak tőle. Ez az ember zseni volt a maga módján, és mint minden zseni, kicsit talán különc is. Mindazonáltal a protestánsoknak bőven van mit meríteniük ma is gazdag életművéből.
„Kálvin megközelítése az volt, hogy a kiválasztottakat tisztaságban kell tartani, a kárhozatra ítélteket pedig felfedezni és kiközösíteni.”
VálaszTörlés– Ez rettenetes... csacsiság – mint azt ma már világosan látjuk.
„Mindazonáltal a protestánsoknak bőven van mit meríteniük ma is gazdag életművéből.”
– Tessék?! A posztban nem írtál olyat, amiből érdemes lenne meríteni. Jean Calvin (is) csőlátó idealista volt, egyetlen érdeme az iparkodás lutheri tanának folytatása. Nota bene: ez non sequitur a rendszerében, aminek, talán épp ezért, értelme lett egy szélesebb rendszerben.
"– Ez rettenetes... csacsiság – mint azt ma már világosan látjuk."
TörlésLaci, Laci... túl finoman fogalmazol. ;-) Szerintem ez egyenesen vérlázító gondolat. És ezt protestánsként mondom!
Valóban nem írtam konkrétumokat: de ahogy írtam is, nagyon nehéz Kálvinról sommásan és röviden írni. Azért javaslom, olvasgasd az Institutiot, mert igenis fogsz benne gyöngyszemeket találni!
De az kétségtelen, hogy Kálvin számomra is csőlátó idealista abban az értelemben, hogy megpróbálta minden áron - kényszerítéssel! - megvalósítani az isteni várost Genfben.
Kérdés, hogy ha kivonjuk Kálvin ötleteiből mindazt, amit ma már butaságnak látunk, akkor mi marad.
TörlésTulajdonképpen miért tisztelünk egy olyan fickót, akinek minden – hitbéli – ötlete rettenetes?
Egy ötlet: lehet, hogy Luther, Kálvin et al. problémája, hogy leegyszerűsített embermodellt használtak (mint pl. Lenin és a mai bal-libek)? Úgy vélték, az ember Isten szándékának tartóedénye, amit Sátán (kívülről) be akar szennyezni. Kívülről meg kell védeni az edényt, és meg van oldva a feladat. Ha rossz(nak látszik) a szív, a rossz csak kívülről kerülhetett bele, és ki lehet onnan vetni...
VálaszTörlésMa pedig úgy látjuk, hogy az ember evolúciós produktum, millió éves belső ösztönökkel, késztetésekkel és vágyakkal, amelyekről sokszor nem szeretne tudni, de sokszor ha szeretne, akkor sem tud, mert olyan ősmélyen, a tudatot megkerülve dolgoznak benne. A szív „rossz” ösztöne nem lényegénél fogva Rossz, hanem egy adott helyzetben ellentétes a társadalmi érdekkel, a közjóval, vagy épp az egyén hosszú távú boldogságával. Ezt a komplex személyiséget nem lehet kívülről védeni, csak belső felvilágosodásra és fejlődésre lelkesíteni.
Jézus viszont tudta ezt eleve, ezért olyan friss és korszerű a tanítása ma is.