A keresztényüldözés kifejezést hallva radikális események sora pereg le az ember lelki szemei előtt. Ezek az események többnyire távoli országokban zajlanak, ahol megverik, bebörtönzik, megkínozzák és sokszor meg is ölik a hívőket. A civilizált európai ember még akkor is élesen elutasítja mindezt, ha egyébként ateista. Ám mintha Európában is látens "üldözés" folyna a kereszténység ellen... Mi lehet ennek az oka?
A téma azért jutott eszembe, mert a közelmúltban többször is visszhangot kapott, hogy Magyarországon már külön helyettes államtitkárság is létezik az üldözött keresztények megsegítésére. A keresztényüldözésről ráadásul konferencia zajlott, ahol még a miniszterelnök is felszólalt és meglátásom szerint egy érdekes kijelentést is tett: hogy Európában zajlik egy keresztényeket presszionáló folyamat, de természetesen nem fizikai és direkt eszközökkel, hanem sokkal rafináltabban és inkább szellemi síkon. Míg azokban a bizonyos távoli országokban tűzzel-vassal üldözik a hívőket, itt Európában egy szelídebb, csendesebb erodálódást jelentő folyamat zajlik.
Mivel mindezt Orbán Viktor mondta, jó eséllyel senki sem a kijelentés tartalmára fog koncentrálni, hanem pusztán pártszimpátia alapján dönt felőle. De vizsgáljuk meg az elhangzott mondatot a saját jogán: tényleg helyes azt mondani, hogy Európában zajlik egy rejtett keresztényüldözés? És ha igen, mi lehet ennek az oka?
Azt szerintem nehezen lehet vitatni, hogy a szekularizációjában elmélyülő Európa egyre nehezebben tűri meg a keresztény narratívát, pedig jórészt éppen arra épült. Erre persze azonnal rávághatjuk, hogy Európa sosem volt keresztény, tehát hülyeség azt mondani, hogy saját gyökereivel fordulna szembe. Nos, ha azt értjük Európa kereszténysége alatt, hogy minden ember bibliai értelemben hívő, aki fejből szavalja Jézus mondásait és lélekszakadva rohan a templomba vasárnaponként, akkor tényleg kimondható, hogy a vén kontinensnek sosem volt köze a hithez. Keresztény Európa ebben az értelemben nem csak nem volt, de ma sincs és soha nem is lesz.
Ám azt mégis nehéz lenne tagadni, hogy Európának igenis van köze a keresztény értékekhez, melyek még ha el is világiasodtak mára, azért megbújnak a történelmi múlt repedéseiben. Lesslie Newbigin erről valami ilyesmit mond:
Erre a "kikopási folyamatra" és a következményeire viszont nem reagálunk egyformán. Orbán Viktor és talán szabad azt mondanom, hogy a konzervatívabb jobboldali értékrendű emberek sokkal érzékenyebbek és üldözésként látják, ami a kereszténységgel történik. Mások kevésbé drasztikusnak vélik mindezt. A lényeg azonban nem az, hogy miként érzékeljük a folyamatot, hanem hogy mi áll a "kikopás" mögött, mi generálja és dinamizálja azt, valamint mivel lehetne megállítani? (Ha ez lehetséges egyáltalán.)
Szerintem kétségtelen, hogy valóban létezik egy lesajnáló, gúnyos és cinikus attitűd a kereszténységgel, sőt tágabb értelemben a vallással kapcsolatban. De azt hiszem, már ez a hangvétel is csak következmény. Ám ellentétben az első század(ok) kereszténységével nem a bátor, terjedő és fékezhetetlen hitre adott reakció, hanem éppen annak hiányára érkezett válasz. Ma nem az a helyzet, hogy a kereszténységet úgy kell feltartóztatni, nehogy terjedni tudjon Európában. Éppen ellenkezőleg, az egyházakat az átlagos európai ember megkerülhető intézményként látja. Ha bármilyen értelemben is beszélhetünk európai keresztényüldözésről (bár ezt a szót én magam nem tartom szerencsésnek használni), azért elsősorban a saját állapotunk a felelős, hogy nem tudjuk felmutatni a nélkülözhetetlenségünket a társadalomban, következésképpen feleslegesnek látszunk. Ami pedig feleslegesnek tűnik, abba az ember bizony belerúg.
Gondolkozzunk egy pillanatra nem-keresztény fejjel! Ma egy átlagos ember ugyan milyen pragmatikus okok miatt fordulna az egyházhoz? Mit nyújt számára az egyház, ami nélkül nem tudja leélni az életét?
Tudom, ez egy meglehetősen haszonelvű szemlélet, amivel nem is kell egyetértenünk, de látnunk kell a jelenlétét és számolnunk kell vele. Mindazok a funkciók, melyeket az egyház ellát (esketések, temetés, gyóntatás, karitatív, oktatási célok, tudományos és kulturális tevékenységek) nem olyan jellegűek, amelyek nem válthatók ki világi megoldásokkal: az emberek ki is váltják őket. Lelki problémákra ott a pszichológia, esküvőhöz és temetéshez nem szükségszerűen kell egy pap, a jótékonyság nem feltétlenül egyházi privilégium, az oktatás nagy része megvan a kereszténység nélkül, a tudomány és kultúra pedig régóta nem felségterülete az egyháznak. Nem azt mondom, hogy nem vagyunk jelen ezekben a szegmensekben, de a helyzet az, hogy egy világi ember szemében nélkülözhető a jelenlétünk bennük. Elfogyott tehát körülöttünk a levegő.
Szerintem két dolgot lehetne tenni, persze mindkettő csak hirtelen ötlet részemről. Az egyik az, hogy valamiképpen erősítjük a felsorolt szegmensekben a munkánkat, és elementárisan új elemeket teszünk hozzájuk, mely megkívánják a folyamatos jelenlétünket. A másik, hogy új területek után nézünk, amelyekben egyfajta jó értelemben vett monopóliumhelyzet kialakítására törekszünk. Mindkettő álmodozás persze. Vajon lehetséges egyáltalán olyan funkciót találni, amiben kikerülhetetlenek vagyunk? Lehet, hogy a társadalmi hasznosság is hozzájárulhatna az európai "üldözés" mérsékléséhez, ha volna kézzelfogható haszna a jelenlétünknek.
Mivel mindezt Orbán Viktor mondta, jó eséllyel senki sem a kijelentés tartalmára fog koncentrálni, hanem pusztán pártszimpátia alapján dönt felőle. De vizsgáljuk meg az elhangzott mondatot a saját jogán: tényleg helyes azt mondani, hogy Európában zajlik egy rejtett keresztényüldözés? És ha igen, mi lehet ennek az oka?
Azt szerintem nehezen lehet vitatni, hogy a szekularizációjában elmélyülő Európa egyre nehezebben tűri meg a keresztény narratívát, pedig jórészt éppen arra épült. Erre persze azonnal rávághatjuk, hogy Európa sosem volt keresztény, tehát hülyeség azt mondani, hogy saját gyökereivel fordulna szembe. Nos, ha azt értjük Európa kereszténysége alatt, hogy minden ember bibliai értelemben hívő, aki fejből szavalja Jézus mondásait és lélekszakadva rohan a templomba vasárnaponként, akkor tényleg kimondható, hogy a vén kontinensnek sosem volt köze a hithez. Keresztény Európa ebben az értelemben nem csak nem volt, de ma sincs és soha nem is lesz.
Ám azt mégis nehéz lenne tagadni, hogy Európának igenis van köze a keresztény értékekhez, melyek még ha el is világiasodtak mára, azért megbújnak a történelmi múlt repedéseiben. Lesslie Newbigin erről valami ilyesmit mond:
"Európa abban az értelemben volt keresztény, hogy a nyilvánosan elfogadott igazságot a bibliai történet határozta meg, középpontjában az Isten igéjének Jézusban történt megtestesülésével."Ez persze nem jelentette azt, hogy akkor mindenki követte életmódjában, világfelfogásában, gondolkodásában ezt a konszenzuális igazságot. De a kereszténység legalábbis érvényes olvasat volt, és tematizálta az életmódunkat itt Európában. Hatással volt arra milyen erkölcsi kategóriákban gondolkodjunk és úgy általában is miként viszonyuljunk a valósághoz. Ebben az értelemben Európa magán viselte a kereszténység ujjlenyomatait. Most pedig ez az egykor érvényes olvasat kezd kikopni a köztudatból, és ez persze oda vezet, hogy az egyházak is veszítenek a népszerűségükből.
Erre a "kikopási folyamatra" és a következményeire viszont nem reagálunk egyformán. Orbán Viktor és talán szabad azt mondanom, hogy a konzervatívabb jobboldali értékrendű emberek sokkal érzékenyebbek és üldözésként látják, ami a kereszténységgel történik. Mások kevésbé drasztikusnak vélik mindezt. A lényeg azonban nem az, hogy miként érzékeljük a folyamatot, hanem hogy mi áll a "kikopás" mögött, mi generálja és dinamizálja azt, valamint mivel lehetne megállítani? (Ha ez lehetséges egyáltalán.)
Szerintem kétségtelen, hogy valóban létezik egy lesajnáló, gúnyos és cinikus attitűd a kereszténységgel, sőt tágabb értelemben a vallással kapcsolatban. De azt hiszem, már ez a hangvétel is csak következmény. Ám ellentétben az első század(ok) kereszténységével nem a bátor, terjedő és fékezhetetlen hitre adott reakció, hanem éppen annak hiányára érkezett válasz. Ma nem az a helyzet, hogy a kereszténységet úgy kell feltartóztatni, nehogy terjedni tudjon Európában. Éppen ellenkezőleg, az egyházakat az átlagos európai ember megkerülhető intézményként látja. Ha bármilyen értelemben is beszélhetünk európai keresztényüldözésről (bár ezt a szót én magam nem tartom szerencsésnek használni), azért elsősorban a saját állapotunk a felelős, hogy nem tudjuk felmutatni a nélkülözhetetlenségünket a társadalomban, következésképpen feleslegesnek látszunk. Ami pedig feleslegesnek tűnik, abba az ember bizony belerúg.
Gondolkozzunk egy pillanatra nem-keresztény fejjel! Ma egy átlagos ember ugyan milyen pragmatikus okok miatt fordulna az egyházhoz? Mit nyújt számára az egyház, ami nélkül nem tudja leélni az életét?
Tudom, ez egy meglehetősen haszonelvű szemlélet, amivel nem is kell egyetértenünk, de látnunk kell a jelenlétét és számolnunk kell vele. Mindazok a funkciók, melyeket az egyház ellát (esketések, temetés, gyóntatás, karitatív, oktatási célok, tudományos és kulturális tevékenységek) nem olyan jellegűek, amelyek nem válthatók ki világi megoldásokkal: az emberek ki is váltják őket. Lelki problémákra ott a pszichológia, esküvőhöz és temetéshez nem szükségszerűen kell egy pap, a jótékonyság nem feltétlenül egyházi privilégium, az oktatás nagy része megvan a kereszténység nélkül, a tudomány és kultúra pedig régóta nem felségterülete az egyháznak. Nem azt mondom, hogy nem vagyunk jelen ezekben a szegmensekben, de a helyzet az, hogy egy világi ember szemében nélkülözhető a jelenlétünk bennük. Elfogyott tehát körülöttünk a levegő.
Szerintem két dolgot lehetne tenni, persze mindkettő csak hirtelen ötlet részemről. Az egyik az, hogy valamiképpen erősítjük a felsorolt szegmensekben a munkánkat, és elementárisan új elemeket teszünk hozzájuk, mely megkívánják a folyamatos jelenlétünket. A másik, hogy új területek után nézünk, amelyekben egyfajta jó értelemben vett monopóliumhelyzet kialakítására törekszünk. Mindkettő álmodozás persze. Vajon lehetséges egyáltalán olyan funkciót találni, amiben kikerülhetetlenek vagyunk? Lehet, hogy a társadalmi hasznosság is hozzájárulhatna az európai "üldözés" mérsékléséhez, ha volna kézzelfogható haszna a jelenlétünknek.
Sytka, ez újdonság. Néhány éve mintha még azt írtad volna, Európa sosem volt keresztény, semennyire. Volt benne néhány ember, aki kereszténynek volt nevezhető - ennyi. Örömmel olvasom, hogy most már kereszténység által tematizált életmódról is beszélsz... Ez már majdnem kulturális és erkölcsi hagyomány. :-)
VálaszTörlésLívia, valóban finomodott a látásmódom erről, de alapjaiban nem változott. De ez talán nem baj :-)
TörlésAmit írtam, hogy Európát tematizálta a keresztény narratíva. Hatott arra, ahogyan gondolkodunk. Magán viselte a kereszténység ujjlenyomatait, de ezek az ujjlenyomatok kezdenek megkopni. Szerintem ezt észlelik a politikai-vallási térben mozgók, és ezt jól is érzékelik. Kérdés azonban, hogy akkor ezen percepción állva beszélhetünk-e bárhogyan is keresztényüldözésről? És ha igen, annak mi az oka?
De szerintem ezt a gondolamenetet te is értetted. :-)
Persze. És nagyon érdemes ezen gondolkodni, a valós válaszokat keresni, kétségbeesés, indulatok és elhamarkodott ítéletek nélkül.
TörlésA "lesajnáló, gúnyos és cinikus attitűd" még szerintem sem keresztényüldözés. Ezzel mindig is számolnunk kell, sőt, akik még az "átkos"-ban eszmélődtünk, egy kicsit büszkék is voltunk, amikor a marxizmus-leninizmus tanszék vezetője lesajnált minket.
VálaszTörlésViszont amikor egy európai állam hatalmi eszközöket használva tesz olyan lépéseket, amelyek kifejezetten szűkítik a hit megélésének lehetőségeit, arra én merném az üldözés szót használni (talán a "lájtos" jelzővel együtt). Gondolok itt pl. a jelképek használatának korlátozására, vagy a híres-hírhedt norvég szociális hatóság intézkedéseire. De ide sorolnám a sajtót is, amikor tendenciózus cikkeket jelentet meg a pedofil papokról, vagy minden eszközzel bizonygatja hogy az egyház milyen embertelen álláspontot képvisel a mesterséges megtermékenyítésről.
Én nem vagyok biztos abban, hogy akik ma belerúgnak az egyházba, azok közömbösségből teszik, úgy, ahogy egy unatkozó járókelő rugdossa a kavicsokat. Ennél optimistább vagyok; rúgni azok rúgnak, akiknek útban van az Egyház. Nem feltétlenül jelen állapotában, hanem abban, amivé válhat akár belátható időn belül. Szóval ők attól tartanak, amiben mi reménykedünk.
Alapvetően egyetértek a véleményeddel. Megmondom őszintén én sehogy nem használom szívesen az európai kereszténység kapcsán az "üldözés" kifejezést: valahogy etikátlannak érzem azokkal szemben, akik vérüket és életüket adják a kereszténységért azokban a bizonyos távoli országokban. Én fenntartom ezt a szót az ő számukra, akiket valóban üldöznek. Minket inkább csak piszkálnak, cikiznek és kritizálnak.
TörlésValóban: azért rúgnak bele az egyházba, mert úgy érzik, útban van nekik. Én sem unalomra gondoltam, hanem arra, hogy bár az egyház megkerülhető, és az emberek kerülik is, mégis vannak helyzetek, ahol akarva-akaratlanul találkoznak vele. Ebben persze az is benne van, amit nagyon frappánsan írsz, hogy attól tartanak, amiben mi reménykedünk. De sajnos az is, hogy nem tudjuk igazán nélkülözhetetlenné tenni magunkat a mai társadalomban. Ha valaki szociális támogatásra, bizonyos szolgáltatásokra, lelki támaszra vágyik, azt sok más forrásból is megoldhatja. Sőt, még ha van olyan, aki az Élet Nagy Kérdéseire adható válaszok után koslat, annak sem kell feltétlenül a kereszténység után nyúlnia, hiszen széles a választék a vallási piacon, nomeg ott van a filozófia.
Egyszóval nem egyértelmű egy világi embernek, hogy mi az, amit csak mi tudunk adni neki és arra ráadásul égető szüksége is van.
Közösségekre nagyon is szükség van … volna, amiket nem a megélhetési szükségletek, érdekviszonyok hatnak át. Kisebb-nagyobb csoportokra, a szűkebb körök, éppenséggel a család kiterjesztett oldalszárnyaiként … Valami idilli, átlátható, megölelhető, támogató körökről álmodunk, ahol az egyénen túlmutató dolgokat együtt meg lehet élni. Valahogy egyszerre kötötten a közös „jóság” szerint, de azért mégis valamennyire szabadon. Tartson is, meg engedjen is egyszerre, hol korlátként, hol kapaszkodóként biztosítson mihez tartást és hovatartozást. Együtt megélni az örömöt, a bánat terhét néha átadni-átvenni. Egy helyet keresünk, ahol adhat, akiben túlcsordul, és elfogadják, mert ugyanakkor másoktól kaphat, aki éppen szükséget szenved.
VálaszTörlésAz ilyen körök viszont –ahogy látszik- csak úgy alakulnak … s ritkán sikerül erőnek erejével létrehozni. Általában körbe vesznek egy karizmával bíró személyt, akinek hozzáférése van a …. na ahhoz, amihez nincsen mindenkinek. Ezt nem lehet megtanulni, csak megtalálni magában kinek-kinek. Mindenki megtalálhatná ugyan a belső fonalat, mert azzal születünk mind, mégis időről időre vannak, akik kiemelkednek az átlagból és képesek maguk köré gyűjteni a bizonytalanokat. Alakulnak és elenyésznek ezek a körök … a hagyományok talán több generáción, akár évszázadokon át fenntarthatnak ilyeneket, de aztán előbb utóbb legtöbbje kiürül, megkopik …. majd elenyészik. Aztán valahol máshol születik más, ahhoz a korhoz, azokhoz az emberekhez idomuló. Ezt el tudjuk fogadni?
Ilyen az „egyház”? Bármely egyház? Önmaga korhadó korlátait el-elengedő, de aztán újra és újra, az igények szerint tán kicsit másként, megújulva megszülő? … mint az élet maga?
Igen, talán a közösség az, amit az egyház jól tudna adni az embereknek. De kérdés (ahogy te is felveted), hogy valóban ilyen-e az egyház? Mert közösség is sokféle létezik, tehát ebben sem vagyunk monopolhelyzetben.
TörlésSzerintem akár monopolhelyzetbe is kerülhet valaki, ha nagyon akar. Vesz pl. egy dűledező házat valamelyik borsodi faluban, ahol plébános sincs helyben... Ehhez kell csak igazán nagy szív!
TörlésLillanyó, szimpatikus, amit írsz. A közösségi szemléletemet érdekes módon nekem a sokat szidott internet is erősíti, mert lelkesít, hogy sok normális, józan, Istent őszintén kereső ember él az országban. Ugyanakkor én is azon agyalok, hogy mégiscsak más az, amikor ugyanezek az emberek egy körülhatárolt térben tudnak rendszeresen leülni egymással, és vállalják, hogy bizonyos értelemben a sorsukat is megosztják egymással. Erről még táncsak nem kell lemondanunk a mi életünkben?
Azért mégis van monopolhelyzet a szónak egy bizonyos értelmében. A tudomány kisajátította magának az egzakt, a saját korlátain belül megismerhető, megismételhető jelenségeket. A művészet bérletet váltott a parttalan, meghökkentő, nyugtalanító, de szabad szárnyalásra.
TörlésMi maradhatna az egyháznak? Nézzük csak: a le nem festhető, le nem írható, de önmagunkban felismerhető, a számtalanszor megismétlődő, de meg nem ismételhető, megnyugtató, reményt adó, de ki nem sajátítható "csoda"?!
A kereszténység „üldözése” Nyugaton szerintem nem túlzás, csak szélesebb keretben értelmezendő.
VálaszTörlésÜldözésről Jézus feltámadásától kezdve beszélhetünk, és az üldözés mindig is ójudaista rugóra járt. Érthető a kezdet, hiszen nagyon-nagyon-nagyon ciki, ha egy „álmessiás” állítólag feltámad, az üldözés ezt a cikiséget szerette volna eleinte visszacsinálni, vagy ha már nem sikerült, akkor legalább eltüntetni a köztudatból. Ma az ójudaizmus szellemi eszközökkel dolgozik a micvója (küldetése) érdekében, ezért lett szellemi az üldözés formája. A feladat kicikizni, befeketíteni, démonizálni, irrelevánssá tenni, kiiktatni a világból az „álmessiás” virtuális vezetésével működő morális közösséget, amely a nyugati civilizáció fenntartója, szélesebb értelemben az emberiség jólétének záloga. Ójudaista szemmel ez egy nagyon nemes és hasznos küldetés, messiáskövetőként mi nyilván másként gondolkodunk erről.
Jó lenne, ha a soraimat viszonylag magas IQ-val olvasnák: nem fogalmazok meg semmiféle klasszikus zsidóellenességet. Ellenkezőleg, a szerintünk Messiás a klasszikus ellenség, a leharcolandó botránykő az ójudaizmus szerint. Ebből következnek a régi és mai anomáliák, feszültségek. Én mindössze rámutatok, hogy itt a problémák gyökere, Jézus kortársi, belső ellenzékétől kezdve. Judaista messiásvita zajlik immár 2000 éve, ehhez a gójok csak statisztálnak, és nem alakítják a dolgok menetét. Teljesen mindegy, hogy a gójok hogyan állnak az ójudaistákhoz, az ójudaisták attól nem változnak, következetesen ugyanúgy állnak a szerintük „álmessiáshoz” és „téveszmés” követőihez: ójuista szent ellenségességgel, leharcolási szándékkal.
Optimista vagyok, nagyon egyszerű a kereszténységnek tartalmat, értelmet, súlyt adni a világban: ismerjük fel, hogy tényleg Jézus a Messiás, mégpedig ójudaista értelemben is az, aki. Az üldözése – dicséretes önmérsékletet mutatva – szellemi eszközökkel, magas IQ-val zajlik, a képviselete is ilyen legyen. Ez rajtunk múlik, tegyük ilyenné a képviseletét!