Ott állt, mást nem tehetett... - Luther és a reformáció

Egy kiadós verés: erre számíthatott az, akit utazóként Szászországban megállítottak a parasztok és arra a kérdésre, hogy "Márton testvér oldalán állsz?" nemmel feleltek. Ebben a hónapban félévezredes a reformáció, ami az előző dörgedelmes példa ellenére sem a pofonosztásról szólt, noha kétségtelen tény, hogy alapos  nyomot hagyott a világ arcán. Mivel ez itt nem egyháztörténelmi közlöny, hanem egy blog, úgy gondoltam helyesebb ha a saját véleményem is leírom a reformáció ismert hőseiről. Kezdjük a sort Lutherrel!

Ha jól értem, "Márton testvérnek", vagyis Luthernek két villámcsapás élménye volt az életében. Az első miatt (amikor kis híján szó szerint belevágott a ménkű) beállt ágostonos szerzetesnek a katolikus egyházba. A második villámcsapás akkor érte utol, amikor megértette, hogy csak hit által jár az üdvösség. Ez ugyanabból az egyházból - ismerjük az eseményeket - végül ki is sodorta.

Luther "pálfordulása" a legendás elbeszélés szerint egy toronyban érte utol (Turmerlebnis), ahol a Róm 1,17 értelmezése tantuszként leesett neki. Eszerint Isten igazzá nyilvánít bennünket a megfeszített és feltámadt Krisztus miatt, az embernek ebből következően pedig nincs saját érdeme és az üdvösség is kegyelemből történik, hit által. Luthert boldogította a tudat, hogy megértett valami fontosat és a következőket mondta:

"Úgy éreztem magam akkor, mint aki a szó szoros értelmében újraszületett, és tárt kapukon át jutott be a paradicsomba."

Szerintem döbbenetes a tény, hogy az egész eget-földet, egyházat és világot megrengető változáshullám (kis túlzással persze) egyetlen felfedezett igevershez kapcsolódik. A páli teológia képezi az egyik főgyökerét annak, ami egyszerre öntötte el Luther az igazság felfedezésének örömével, és elegendő bátorsággal ahhoz, hogy kiálljon, sőt szembeálljon a fölé magasodó tekintélyrendszerrel.

Itt viszont talán meg kell állni egy pillanatra. Sokan látják úgy, hogy a reformáció tulajdonképpen a tekintéllyel (amit a katolikus egyház testesített meg) szembeni lázadás volt. Nem akarom azt mondani, hogy ez nem volt benne a pakliban, de azt merem állítani, hogy nem ez a lényeg - ez csupán következmény. Luther és a reformáció sola elveiből (itt főleg a Sola Scripturára gondolok) nekem inkább úgy néz ki, a reformáció az egyház akkori tekintélye feletti nagyobb tekintély előtti meghajlásból fakadt. Ez pedig maga a Szentírás - illetve legyünk korrektek, annak reformátori hermeneutikája. A "lázadás" abból a szükségszerűségből keletkezett, hogy a katolikus egyház Luther szerint nem akart meghajolni a felette álló nagyobb autoritás előtt.

Sokszor mondják, hogy Luther maga nem akarta elhagyni a saját egyházát, ami persze igaz. De azért hozzá kell tenni, hogy ágostonos szerzetesi éveire utóbb úgy emlékezett vissza, mint amelyek haszontalanul és szüntelen lelki gyötrődések között teltek. A téma egyik legismertebb kutatója, Diarmaid MacCulloch úgy fogalmaz, hogy Luther szerint saját gyónásai végén sem felszabadulást, hanem csak az igazságos Isten dühét érezte, amivel az ő bűneire válaszol. Talán furcsa ilyet leírni, de Luther emiatt (saját bevallása szerint) gyűlölni kezdte Istent, mert olyan törvényeket szabott, amiket lehetetlen betartani. És akkor ezután jött a "megvilágosodás", azaz a korábban említett Turmerlebnis a hit általi megigazulásról.

Luther szerintem egy hős, aki joggal tartható annak. Habár a valóságban sosem hangzott el a szájába adott híres mondat ("itt állok, mást nem tehetek"), amikor tanai visszavonására kényszerítették, akkor sem futamodott meg. Pedig egy egész birodalommal nézett szembe, de ő nyilvános keretek között elégette a kiátkozásáról szóló pápai nyilatkozatot is. Ugyancsak elképesztő teljesítmény részéről a Biblia (pontosabban akkor még "csak" az Újszövetség) németre fordítása Wartburg várában. A "Márton testvér" elismeréséről szóló listának mindezek persze önkényesen kiragadott elemei, melyek azért nem feledtethetik, hogy Luther tudott brutálisan is viselkedni. Valamikor kemény erőszakra, gyilkosságra és pusztításra szólított fel, például az anabaptisták kapcsán, akikkel szemben nem engedett meg semmiféle türelmet és irgalmat, hanem úgy vélte, veszett kutyaként kell agyonverni őket. Az élete végén publikált erősen antiszemita műveket is ide kell sorolni, melyekre sajnos - többek között - a hitleri rezsim is szívesen hivatkozott. Valószínű az sem melengeti a bibliaolvasók szívét, ahogyan Luther Jakab levelét kezelte...

Milyen ember volt Luther? Szerintem olyan, mint bármelyikünk, erényekkel és hibákkal, és nekem éppen ettől az egyszerűségtől hiteles figura. A különlegességét számomra nem az adja, hogy bárki fölé akart nőni, hogy történelmi legenda válhasson belőle. Ez az ember nem akart forradalmat. Sőt, a történelmi források szerint maga is meglepődött azon, milyen dinamikát váltott ki, és csak ezután fedezte fel a saját kommunikációs képességeit is. Van ebben valami bájos, hogy a Nagy Forradalmár sem értette meg jó ideig önnön szerepét. Ő csak egy egyszerű ágoston rendi szerzetes volt, viszont olyasfajta, aki megengedte magának, hogy a felismerései elragadják, és aztán ennek mámorában ő is megragadott valamit, amit igazságként követni kezdett. Szóval, ha van valami, amit Luther Mártontól minden hibája ellenére megtanultam, az számomra az, hogy ha megadatik az igazság egy darabkájának a felismerése, azt mindhalálig meg kell tartani, bármit is akar a hivatalos egyház. Ám mindennek a szívós makacsságnak sosem lehet elsődleges célja az egyház, mint olyan elleni lázadás - sokkal inkább az igazság előtti alázatos térdhajtás.