Dogma: ez a szó utálatosan cseng a nem hívők fülében, mert a kérlelhetetlen és mozdíthatatlan hittételeket látják mögötte, melyekhez az egyház akkor is ragaszkodik, amikor nem kellene. Ám édesen hangzik a hívő füleknek, akik a dogmát a rendíthetetlen alapigazság szinonimájaként értelmezik. A dogmákra úgy gondolunk, mint aprólékos viták során kikristályosodott tanításokra, melyek kinyilvánításukat követően már nem szorulnak felülvizsgálatra. De mi van, ha tévedünk?
A görög dogma szó (ami egyébként az Újszövetségben is előfordul) a legegyszerűbb megközelítésben tantételt vagy véleményt jelent, de az egyháztörténelemben sokszor mégis egyfajta kihirdetett, kötelező erejű állásfoglalásként alkalmazták a kifejezést. Órigenész a keresztény tanokat dogmata theounak, azaz "Isten dogmáinak" nevezte, ezzel is hangsúlyozva, hogy isteni tekintélyű és nem pusztán az egyház által megalkotott hittételekről van szó. A dogma aztán egyre inkább a kérlelhetetlen és megváltoztathatatlan hitbeli álláspont alakját öltötte, ami valahol logikusnak tetszik, ha ezek felismerésében a Szentlélek játszotta a főszerepet. Ahogy Pannenberg említi, végzetes változás igazán akkor történt, amikor az egyházi és birodalmi jog keretében kötelező erővel rögzítették a dogmákat, mert ennek következtében lezárul és minden termékeny feszültségét elveszíti a különféle tanítások feldolgozása. Kézenfekvő dolog, ha valami rendíthetetlen, arról nem érdemes további disputába bonyolódni. Ha a dogma egyenesen isteni hittétel, akkor azt "csak" hinni lehet, vitatni egyenesen eretnekség. A Khalkédoni zsinat (451) során Justinianus császár kihirdette a tételt, miszerint az első négy zsinat dogmáinak ugyanolyan tekintélyük van, mint a szent írásoknak. Kemény beszéd, az biztos, olyan mint az ütköző, ami a sín végén betonfalként állítja meg a nekicsapódó vonatot.
Nem meglepő, hogy a dogma ilyen szigorú értelmezése nem igazán tűr meg túl sok flexibilitást. Erre talán idézhetjük az ismert mondást is, ami persze elsősorban katolikus kontextusban értendő: "Roma locuta, causa finita", azaz "Róma beszélt, az ügy le van zárva". Az egyház történelmének ismerete is aláhúzza, ha valami dogmaként lett deklarálva, az sokszor tényleg lezárt ügynek számított, és ha mégis vita tárgyává vált, az semmi jót nem jelentett az érintetteknek. Csaknem lehetetlen nem kihallani ebből az ellentmondást nem tűrő tekintélyelvűség hangját, ami joggal zavarhatja az embert.
Bármennyire is igyekeztek a dogmák isteni súlyát kiemelni az őskereszténységben, a tény mindazonáltal az, hogy mégiscsak emberek, egyházi tisztségviselők és tekintélyek fogalmazták meg a dogmákat. És pontosan emiatt merül fel magától értetődő természetességgel a kérdés, hogy valóban olyan rendíthetetlen igazság-e a dogma, amin soha nem szabad változtatni, és amit egyszerűen csak meg kell őriznie és hagyományoznia az egyháznak? Vajon van arra lehetőség, hogy akár a mai korban is, a kereszténység bizonyos dogmáit újragondolja, vagy ez már elvi szinten is elvetélt ötlet?
Fontos kiemelni, hogy a hittételek elfogadását megkövetelő hatalom arra törekedett, hogy konszenzust csikarjon ki a dogmák igazságáról. Úgy gondolták ugyanis, hogy a konszenzus az igazság jó ismertetőjegye lehet: ha a vitában résztvevők végül egyetértenek, akkor annak van egy olyan üzenete, hogy talán rábukkantak az igazságra az adott kérdésben. Másként fogalmazva, a békés összhang értékes jelzés az igazság megtalálása mellett. Ez szerintem még igaz is lehet. Ám tudjuk, hogy a dolog a kicsikarás útján mégsem működik jól, hiszen inkább a minden kényszertől mentes alapon létrejövő egyetértés az, ahol az igazság valamennyire felragyoghat.
A lényeg azonban az, hogy még akkor sincs garancia az igazság megtalálására, ha a konszenzuális tudás békés háttérben születik meg. A fentebb említett Pannenberg éleslátóan mutat rá, hogy a konszenzus még nem jelent automatikusan igazságot:
"A konszenzusban kifejeződhet és megnyilvánulhat az igazság egyetemessége, de adott esetben pusztán egy-egy csoport, társadalom, kultúra tagjai között megszilárdult konvenció kifejeződése is lehet. Így például a Földet az univerzum középpontjának tekintő szemlélet egészen addig megkérdőjelezhetetlen igazságnak számított, míg az újkor hajnalán bebizonyosodott, hogy merő konvenció."
A konszenzus tehát nem elégséges kritériuma az igazságnak, akár békésen, akár kikényszerített úton születik. Azért, mert a karizmatikusok többé-kevésbé egyetértésben vannak a lelki ajándékok mai működéséről, ez nem garancia arra, hogy a lelki ajándékok ma is működnek. És megfordítva azért, mert a szesszacionista szemléletűek konszenzusa az, hogy megszűnt a lelki ajándékok működése, az még nem jelenti, hogy ezek valóban megszűntek volna. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a véleményegyezés rossz lenne, sőt szerintem nagyon is kívánatos, de a konszenzus önmagában nem validálhat egyetlen dogmát sem. A konszenzus mögött konvenciók állhatnak, sőt többnyire azok is állnak, azaz a világról és a valóság természetéről alkotott elképzeléseink, ezért kevesek valamiféle abszolút tudás igazolásához.
Természetesen mondhatjuk erre, hogy éppen ezért szükséges, hogy a Szentírásban adott isteni szó legyen az alapja a dogmáinknak, és nem a konvenciókra épülő, emberek közti megegyezés. Csakhogy a probléma ezzel semmit sem változik, ahogy azt valószínűleg az olvasóm is pontosan látja: a Szentírás "mondanivalója" csak értelmezéssel közelíthető meg, ettől a ponttól kezdve viszont ugyanúgy belép az emberi faktor és a szubjektivitás, azaz az értelmező ember vagy közösség preszuppozíciói, műveltsége, szocializációja - és kismillió más paraméter.
Egyszerűen és röviden: az emberi tényezőt sehogy sem lehet kiiktatni az isteni javára. Emberek vagyunk, még ha hívők is, a Bibliát emberként értelmezzük (még ha hitünk szerint a Szentlélek segíthet ebben), az egyház eddig történelme pedig pontosan azt a képet mutatja, hogy a sziklaszilárdnak és bombabiztosnak tartott dogmák mentén képesek a felekezetek a legjobban összekapni egymással - miközben csaknem mindenki feltételezi saját hite mögött az isteni hang jóváhagyó tónusait.
Nem vagyok katolikus, de szerintem jól mondja Karl Rahner, hogy "minden definiált dogma előrefelé nyitott", azaz a jövőben igenis lehetőséget kell adjon az átfogalmazásokra, újragondolásokra. Egy másik teológus szerint a dogmák az egyház szakadatlan igazságkeresése közben alkotott, aktuális álláspontokat rögzítő elemek, és nem kérlelhetetlenül betonba öntött formák, melyeken egy fikarcnyit sem szabad változtatni. Éppen ezért a jó dogmatika - legalábbis én így gondolom - nem pusztán rendszerezi és tálalja, hanem állandóan felülvizsgálja és értelmezi a dogmákat, hogy valóban Isten akaratát fejezik-e ki vagy csak emberi hagyományokat akarnak továbbítani? Más szavakkal, a jó dogmatika egyszerre konzervatív, amennyiben az aktuális állapot fenntartására törekszik, és egyszerre progresszív, amennyiben ezt az aktuális állapotot mindig igyekszik újra és újra megvizsgálni és korrigálni. Természetesen a kérdést még lehetne bonyolítani, hiszen nem minden dogmatétel ugyanannyira fajsúlyos: léteznek olyanok is, amelyek talán nem központi jelentőségűek a hitünk szempontjából.
De jó lenne, ha nem hívők és hívők sem úgy tekintenének a dogmákra, mint barátságtalan és zord tételekre, melyek végleg elzártak lennének az egészséges progresszió elől!
Érdekes kérdés az emberi tényező, amit nem lehet kizárni a pápai tévedhetetlenséggel szemben. :) Meg ugye a zsinatok sora, ahol "betonba öntötték" a tantételeket. Emberek. Nekem ez már az a kategória, amikor Isten helyébe lép az ember. És azt mondja mégis, hogy nem erről van szó. Pedig szerintem de. De az meg szörnyűséges bűn a Biblia szerint.
VálaszTörlésMármint arra gondolsz, hogy a zsinati döntések meghozatalakor az ember az Isten helyébe lépett? Jól értem, hogy erre célzol?
TörlésÍgy akartam: "Érdekes kérdés az emberi tényező, - amit nem lehet kizárni - a pápai tévedhetetlenséggel szemben.
VálaszTörlésSzia Sytka! Érdekes poszt, fel is vetett bennem pár kérdést.
VálaszTörlés1) Egy korábbi sorozatodban amellett érveltél, hogy a keresztények közös alapja az első négy egyetemes zsinat hitvallása, és aki ezeket nem fogadja el, az nem keresztény. (Pl.: http://megmondoka.blogspot.hu/2014/12/a-kozos-nevezo-nyomaban-4-amikor.html) Ezt továbbra is így gondolod?
2) Azt írod, hogy a dogmatikának folyamatosan felül kell vizsgálni a a dogmák helyességét. De hogyan lehetséges ez, ha - ahogy írod - az emberi tényező kizárhatatlan?
3) Ha a dogmáknak nem tulajdonítunk olyan abszolút szerepet, mint amit szokás, akkor hogyan definiálható az eretnekség? Vagy, ha szerinted ez nem hasznos fogalom: Péter beszél hamis tanítókról, "pszeudodidaszkalosz"-okról. Hogyan különböztethető meg egy hamis tanító egy jó értelemben progresszív dogmatikustól?
Várva szabadítónkat, a hidegfrontot,
Bálint
Nem baj, ha nem pontokba szedve válaszolok, ahogyan kérdeztél? Ugyanis úgy érzem, a három kérdésedre adott válaszok egymásba kapcsolódnak. Szerintem a gondolataim nem fognak tetszeni neked, de most itt tartok – és szívesen veszem a tiédhez hasonló értelmes hozzászólásokat!
TörlésA lényeg a mondandómban az emberi tényező, amit sehogyan sem lehet kizárni. (Ha most nagyon kötözködni akarnék, akkor azt mondanám, tulajdonképpen már a Szentírásból sem, de most hagyjuk ezt!) A dogmákat, a zsinati határozatokat, a teológiai állásfoglalásokat végülis emberek hozták meg, uralkodók validálták őket hatalmi szóval, ami még akkor is igaz, ha ezek az emberek aprólékosan, vitatkozva, szakszerűen, és szellemi módon járhattak el. (Legalábbis ha feltételezzük a legjobbakat, hogy így történt.) Éppen ezért kell a dogmatikának egyfajta állandó felülvizsgálatba bocsátkoznia, hiszen ha kristálytisztán a mennyekből szálltak volna alá a hittételek, akkor és csak akkor lehetne kizárni végképp az emberi tényezőt. Értem én a kérdésedet, hogy miként történhet ez a felülvizsgálat, ha maga a felülvizsgálati eljárás is emberek által alakul ki? Nagyon egyszerűen: ugyancsak emberi módon, szubjektíven, tudva és elismerve, hogy a felülvizsgálatok eredménye sem lehet soha tökéletes. (Ezért kell szüntelen ismételni őket.) De azért, mert emberek vizsgálják felül más emberek döntéseit, még nem szükségtelen a felülvizsgálat, nemde?
„Ha a dogmáknak nem tulajdonítunk olyan abszolút szerepet, mint amit szokás, akkor hogyan definiálható az eretnekség?” – kérdezed. Erre most visszakérdezhetnék, hogy először is pontosan mivel igazolod a dogmák abszolútságát? A konszenzussal, ami ezek mögött áll? Azzal, hogy valamikor megegyeztek velük kapcsolatban emberek? Ez vajon elégséges feltétel az abszolútsághoz? Ha igaz, amit fentebb írtam, hogy az emberi tényezőt sehogy nem lehet kizárni, akkor egyáltalán mi az, amin alapszik a dogmák abszolútsága? A konszenzus maga nem lehet az abszolútság alapja (ahogy a bejegyzésben említettem). A Szentírás tartalma elvileg úgy-ahogy válasz lenne erre a kérdésre, csakhogy (a bejegyzésben is említettem), a szentírási szöveget mindig értelmezni kell, és akkor máris ott vagyunk, ahol a part szakad. :-) Hiszen az értelmezés is szubjektív és ha meg is egyeznek bizonyos értelmezésekről emberek, ez a megegyezés gyakran ugyanúgy konszenzuson alapszik, ami mögött csaknem biztos, hogy konvenciók is vannak.
Ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor szerintem ki kell mondanunk, hogy a dogmáink egy emberek által kialakított és az évezredek alatt áthagyományozott rendszert képeznek, amelyekről többé-kevésbé konszenzussal rendelkezünk (legalábbis az első négy zsinatot tekintve). Az eretnekség éppen ezért a konszenzuális dogmatikánktól való eltérésként értelmezhető. A hamis tanító ebben a kontextusban az lesz, aki a közösen kiizzadott konszenzushoz képest nagyon mást állít. Kérdés azonban, hogy Isten kiknek a konszenzusára bólint rá leginkább?
Szerintem ami itt felszínre kerül (megint), hogy nem igazán lehet az abszolútság igényével beszélni, ameddig emberek hoznak határozatokat egy olyan szent szöveg alapján, amit ugyancsak emberek értelmeztek. És emiatt jutottak el olyan gondolkodók, mint Pannenberg vagy Rahner addig, hogy a dogmáknak valamennyire illik nyitottnak lenniük. Mert ha mégsem hagyjuk meg ezt a lehetőséget, azzal egyben azt is állítjuk, hogy a dogmáink hibátlanok és tisztán isteni eredetűek – ez pedig nyilvánvalóan nem lehet igaz.
Köszi a választ, Sytka!
TörlésAkik az egyetemes hitvallások abszolút tekintélye mellett érvelnek, általában vagy az isteni gondviselésre, vagy az egyházi konszenzus önmagában való tekintélyére szoktak hivatkozni - azt hiszem, de ezt lehet, hogy jobban tudod.
Én ezeket nem fogadom el, tehát végső soron egyetértek veled: elméletben a dogmák felülvizsgálhatók, az pedig pusztán esetleges (nem pedig szükségszerű) igazság, hogy az egyetemes hitvallások igazságot fogalmaznak meg.
Viszont továbbra is van két fenntartásom a gondolatmeneteddel. Az egyik, amit a hamis tanítókra való utalással mondani akartam: szerintem az újszövetségi ekkléziológia előfeltételezi az objektíve helyes és hamis tanítás közötti különbségtétel lehetőségét, sőt szükségességét a gyülekezet életében.
A másik az, amit a felülvizsgálat emberi voltával kapcsolatban igyekeztem kiemelni: nem vagyok benne biztos, hogy az elkerülhetetlen emberi komponens ilyen felfogása el tudja-e kerülni a teológiai szkepticizmust. Miért gondoljuk, hogy Pannenberg jobban látja a dolgokat, mint nazianzoszi Gergely? Feltételezem, hogy erre van válaszod, ami viszont a teológiai módszertanod mélyebb kifejtését igényelné.
Nem mondom, hogy nekem van egyértelmű válaszom, vagy valamilyen különleges módon el tudom kerülni az emberi komponenssel járó bizonytalanságot. Viszont úgy látom, hogy ezekkel a kérdésfeltevésekkel még mindig Kant és Lessing (meg talán Marx és Gramsci) igáját nyögjük. Ami viszont arra utalhat, hogy maga a probléma is társadalmi és kulturális szempontból beágyazott, és olyan filozófiai előfeltevéseket kritizál (pl. fundácionizmus), amikkel te vagy én szimpatizálunk, de a bibliai és kora-keresztény világnézetnek nem részei. Ez viszont részben csak hangos gondolkodás, mert nem biztos, hogy tudok alternatívát.
Bálint, örülök, hogy úgy néz ki, a lényeget tekintve egyetértünk! Akkor csak a két felvetéseddel foglalkoznék:
Törlés1. "szerintem az újszövetségi ekkléziológia előfeltételezi az objektíve helyes és hamis tanítás közötti különbségtétel lehetőségét, sőt szükségességét a gyülekezet életében."
Szerintem is feltételezi, és abban is egyetértünk, hogy elkerülhetetlennek tartja. Az "objektíve helyes" kifejezést viszont picit erősnek tartom. Pontosan melyik felekezet / egyház / szellemi irányzat is rendelkezik ilyen mércével, amihez képest lehet az eretnekeket elutasítani? Én úgy gondolom, amikor feladatként kapjuk, hogy szűrjük ki a hamis tanítókat, abban is mindig benne marad az emberi szubjektum. Bizony benne van a pakliban, hogy az eretnekekkel néha kidobhatunk olyanokat is, akikről később kiderül, talán nem is voltak olyan eretnekek. Ettől még a Biblia "minőségellenőrzésre" vonatkozó felhívása jogos és szükségszerű.
2. "Miért gondoljuk, hogy Pannenberg jobban látja a dolgokat, mint nazianzoszi Gergely? "
Semmiért: amit leírtam, azt én is mint a saját véleményemet írtam le Pannenberg és Rahner kapcsán. Az egyik mondatom is így kezdődött: "de szerintem jól mondja Karl Rahner..." Garancia ugyan nincs Pannenberg igazára, hacsak az nem igazolja vissza, hogy kivétel nélkül mi emberi lények szakadatlanul tapasztaljuk, hogy korlátoltak és szubjektívek vagyunk. Ez olyan mindennapos tapasztalat, amit nem túl nehéz igazolni.
Éppen ezért - és ezt jól látod - a teológiai szkepticizmus mintegy kénytelen megjelenni akkor, ha a szakadatlan tapasztalatdömping ellenére mégis előállnak emberek azzal, hogy például a dogmák mennyei tökéletességgel rendelkeznek és azokhoz nem szabad hozzányúlni.
Még annyit, mielőtt te vagy esetleg más olvasó félreértene: nem kívánom azt mondani, hogy legalábbis az első négy zsinat határozatai rosszak. Én elfogadom Jézus istenségét, feltámadását, és Szentháromság-hívő keresztény vagyok. De őszintén be kell látnom, hogy ez a hitem olyan ókori dogmatikai döntéseken alapul, amelyeknek helyességének szubjektíve jó valószínűséget tulajdonítok. De azt bebizonyítani nem tudom szőrén-szálán, hogy igazam van. (Persze a "bebizonyítás" amúgy is egy szerencsétlen kifejezés, mert olyan amúgy se nagyon létezik.)